Nem, nem vagyok én egy beképzelt alak. Jól tudom, mit
érek. Tudom egy észkombájn, egy Einstein sem vagyok, megvannak a magam
korlátai, de amit egyszer elolvastam, úgy hozzám ragad, mint a muslica a
légypapírhoz.
Amit szeretek az a rend. Rend a lelke mindennek. Rend
legyen körülöttem. A magam rendje, ami közel sem azonos a mások rendjével.
Mindennek megvan nálam a maga helye, és halálra idegesít, ha valami nincs ott,
ahova én elhelyeztem - ha valaki hozzápiszkál a dolgaimhoz. Persze nem mutatom,
hogy bosszant, mert ennél jobban csak a vita, a fölösleges magyarázkodás zavar.
Inkább csendben maradok, s úgy teszek, mintha nem is venném észre. Aztán egy
óvatlan pillanatban visszarakom a helyére. Mindegy, miről van szó –
csergőóráról, cukortartóról, újságról, vagy csonka bokályról.
Itt lakik velem a húgom is, de ő reggel elmegy dolgozni, este jön haza – bent ebédel a munkahelyén.
Miután hazaérkezik, leül a TV elé egy szendviccsel, s egy csésze kakaóval. Nem
szól egy szót sem, csak mikor már megunta nézni a dobozt. Akkor mond
jóéjszakát, s megy a szobájába. Nem zavarjuk egymás vizeit.
Én itthon ebédelek. A szociális gondozó hozza az
ebédet. Tiszta, rendes nő. Figyelem, mindig tiszták kívülről is az edények,
amiben az ebédet hozza. Nem láttam azokon soha szennyeződést, vagy rászáradt
ételmaradékot. Meg is köszöntem neki a havi elszámoláskor egy ezressel. Úgy
meghatódott, hogy az óta megvárja, ameddig megebédelek, s elmosogat utánam.
Igaz, amikor először jött, megmondtam neki, mennyire kényes vagyok a rendre,
tisztaságra, s úgy látszik, megértette.
No, a tisztaság a másik kényes pont az életemben.
Naponta akár százszor is kezet mosok. Persze kissé túlzó ez a szám, de tény,
hogy gyakran megteszem. Nem bírom, ha valami szennyeződés ér a kezemhez, legyen
az akár képzeletbeli is. Gond a törölköző is. Honnan tudjam, hogy biztosan
tiszta? Inkább letépek egy papírtörlőt. Az legalább mindig új és tiszta. A
fogamat is gyakran mosom. Minden étkezés után. Hihetetlen milyen hamar kialakul
rajtuk a lepedék. Nem győzöm dörgölni!
Meg, aztán amennyire idegesít, ha a dolgaimhoz
piszkálnak, annyira idegenkedem attól, hogy én a mások holmijához hozzányúljak.
A minap is mosakodás közben véletlenül meglöktem a szárítót, és a húgom
kiterített, már félig száraz ruhái mind belehulltak a mosdóvizembe. A vizet
szépen elzártam, és tanácstalanul néztem a ruhákat. Jól megszívták magukat. Nem
tudtam, mit tegyek? Csak álltam, s néztem, hogy egy kék folt elkezd terjedni a
ruharakás közepén. Na, még csak ez hiányzott. Valamelyik festék, vagy mi
kezdett oldódni, és összefogta a közelben levő anyagot. Mit fog ehhez szólni a
húgom? Kicsit még álldogáltam, de láttam, a folt nem nő tovább. Kimentem a
konyhába reggelizni, de egész nap ott motoszkált bennem, hogy mégiscsak ki kellett
volna szednem a ruhákat. Zavart, hogy bajt okoztam a húgomnak, de nem mertem
hozzányúlni a más holmijához, még akkor sem, ha a sját testvéremről van szó.
Végül nem lett nagy ügy belőle, csak annyit mondott a drága, máskor vigyázzak.
Vigyázok én, hogyne vigyáznék. Állandóan. Abba
igyekszem, nehogy bajt, nehogy valami bajt okozzak. Neki ne menjek valaminek,
mégis állandóan feldöntöm a széket, meglököm az asztalt, és éppen akkor, mikor
tele csésze van rajta, s a tejeskávé, vagy kakaó végig ömlik az abroszon.
A húgom nagyon megértő velem, nagyon türelmes, de egy
ideje látom, néha olyan elgondolkozó, csendesebb, mint máskor. Inkább éreztem a
változást, mert semmi kézzelfogható dolgot nem lehet rajta észlelni. Ez a
viselkedésváltozást azonban jól érzem. Itt a bőröm alatt. S igazam is volt,
mert egyik este oda jött
hozzám.
„Pityu, akarok neked valamit mondani” – szólott.
„Mondjad!” – motyogtam.
„Találkoztam egy hozzám illő férfivel.”
„Hogyne, persze” – értetlenkedtem.
„Molnosnak hívják. Molnos Gábor”
„Értem. Jól van.” – makogtam továbbra is értetlenül.
„Ő a barátom, és mindjárt itt lesz. Azt ígérte hatra
jön.”
Nagyon megijedtem – egy idegen ember jön ide hozzánk!
Mégsem szóltam semmit. A húgom dolga, s még jó hogy előre figyelmeztetett.
Fel is jött. Egész rendes fickónak bizonyult. Nem
mondhatok semmi rosszat rá. Bemutatkozott, ahogy kell, és egy jót beszélgettünk
a Forma 1-ről. Majdnem annyit tudott róla, mint én. Persze nem mutattam, hogy
ász vagyok a témában. Bólogattam, hogy „bizony, bizony”, amikor valami
közismert dolgot nagy lelkesen elmesélt. Csak az nem tetszett, hogy itt maradt
éjszakára is. De hát ők tudják…
Csak én nem tudtam előre, hogy hosszabb itt maradás
lesz a vége. Meg azt sem tudtam előre, milyen zűrökhöz vezet reggel a fürdőszoba használata. Eddig csak
ketten használtuk, és egymásra tekintettel voltunk mindig. De most! Jobb nem is
beszélni róla, mert halálra idegesít, bár nem mutatom. Jó, én meg tudom várni,
ameddig végez, és csak akkor veszem igénybe a mosdót, ha már elmentek. De…
énekel a fürdőszobában borotválkozás közben (!).
Nem tartott azonban, szerencsére, sokáig ez az
állapot, mert néhány hét múlva kiköltöztek vidékre. Az iskolának, ahol húgom
tanított, van egy tagintézménye kint egy csatolt községben. Odamentek lakni.
Molnos is kapott az iskolában munkát, mint nem tudom micsoda. Megvettek egy kis
házat is. Majd tatarozzák, mondták, mikor elmentek.
Így maradtam, végül egyedül. De nem én üldöztem el
őket a szekálásaimmal, az egyszer biztos, hiába állítja a felső szomszéd, az a
mogorva vénkisasszony. Hiába tartja olyan nagyra magát, ő is megéri a pénzét: a
minap is eláztatta a konyhát, mert úgy felejtette a melegvíz csapot. Most is
látszik a csúnya folt a plafonon. Nem volt még rá időm, hogy festőt hívjak.
Hívtak húgomék, miután elrendelkeztek, látogatnám meg
őket. Sokat gondolkoztam a javaslaton. Nem szeretek én otthonról kimozdulni, de
mégis rávettem magam. Kivittek egy barátjuk autójával. Nem is volt olyan
szörnyű az út, bár elég jól rázott a kátyúk miatt. Otthonos, kedves lakás
fogadott, bár kívülről nagyon rosszul mutatott, bent ellenben minden rendben
volt. Maradtam is szívesen két napig. Szombat, s vasárnap. Igaz a végén már
alig vártam, hogy vissza, hogy hazavigyenek.
Többet nem megyek, határoztam el, ahogy hazaérkeztem.
Valami végig nyugtalanított ameddig ott voltam, itthon azonban újra
biztonságban érzem magam. Annyi mindent hall az ember mostanában – csalások,
betörések. Jobb otthon ülni. Bár mostanában az sem biztonságos. Becsapják,
félrevezetik a jóhiszemű embereket. Mesélték, hogy a szomszéd tömbházban is
bementek valamilyen mesével egy idős asszonyhoz, és elcsalták a kis pénzét,
amit a temetésére tett félre.
Kezdek rendesen idegeskedni az utóbbi időben, nem is
merek kimozdulni a lakásból. Itthon meg attól rettegek, hogy rám törnek, vagy hogy
egy hihető mesével bejönnek hozzám is, mint Matild nénihez a 3c-ből. Azt
mondták, segélycsomagot hoztak a Vöröskereszttől. Persze, erre kinyitotta az
ajtót, mire leütötték és kifosztották a lakást. Még jó, hogy nem halt bele a
sérüléseibe!
Ezért szereltettem fel a biztonsági pántot – lánc
eddig is volt -, meg egy új, öt pontos zárat. Ide aztán senki be nem tud jönni,
ha én nem engedem be…
Most is ott dörömbölnek az ajtómon, meg csengetnek, a
mobiltelefonom is szól. Hallom én jól, csak nem tudok mozdulni. Nem
engedelmeskenek a kezeim, lábaim. Hallom a sógorom hangját is az ajtón
keresztül. Kiabál valamit. Válaszolnék, de nem jön ki hang a torkomon. Mennék
ajtót nyitni, de mozdulni sem tudok, még a mobilt sem tudom kivenni a
zsebemből.
„Bent van, hallom a telefonját, de nem veszi fel” –
mondja Gábor.
„Törjük be az ajtót!” – szól egy idegen hang, és én
nem tudok tiltakozni, mert nincs hangom, nem tudok odamenni, mert nincs erőm.
„Ezt nem lehet betörni sem, olyan masszív.” – hallom
újra a sógort, neki legalább van egy kis esze.
„Szóljunk a tűzoltóknak, az erkélyen át könnyen
bemehetünk.” – ez is az ő hangja.
Aztán sokáig nem történt semmi, azt hiszem, el is
aludtam itt az előszoba földjén, vagy nem tudom, mi történt. Azt vettem csak
észre, hogy ismeretlen emberek vesznek körül, és felemelnek valamire, és
megindulnak velem. Gábor is a látóterembe kerül, s fölém hajolva mondja, hogy
most kórházba visznek.
Ringat ez a matrac, amin most fekszem, olyan, mint
gyerekkoromban édesanyám ágya…
