Sors bona …

Firtos Flórián csöndesen üldögélt a váróterem félhomályában. Fiatal éveit már maga mögött tudta, de ha megborotválkozott, s szőke haját kisimította az arcából, egy megnyerő arc tűnt elő. Most azonban csak érdektelenség, egy megtört ember tekintete mutatkozott. Egykedvűen bámulta a betérő, s kilépő utasokat, de talán nem is látta őket. Egyszer csak hirtelen felpattant, s öklével belevágott a tenyerébe, majd sietős léptekkel kiment a peronra, a levegőre. Úgy érezte megfullad a benti áporodott levegőben. Fel-alá sétált a sínek mentén, s hogy benne viharok dúlnak, ökölbe szorított kezei mutatták. Egész teste megfeszült a nagy küzdelemtől. Az alkohol ördögével küszködött. Egyre konokabban szaporázott le-fel, hirtelen aztán megrázkódott, az izmai meglazultak, két öklét kiengedte, s lassan visszament a váróterembe. Most ő győzött.

Eddig ritkán sikerült.

Mindig is szerette az itókát. Napi munkája végeztével útja a fogadóba vezetett, ahol szívesen időzött a „szesztestvérekkel”. Vonzotta a korcsma hangulata, hangja, illata: a mormogássá olvadó állandó beszéd, a frissen csapolt sör szaga, a félhomály. Inkább ez vonzotta, mint a mámor. Ez így ment éveken keresztül. Otthona kis takaros házból, s nagy kertből állott a faluszélén. Feleségével ketten éltek ott, s a kert eltartotta őket. Megtermett a kukorica, a krumpli, a legszükségesebb zöldségek, még gyümölcsfák is voltak a kerítés mentén. Tartott állatokat, eljárt napszámba, s nem keveredett vitába szomszédjaival. Nem is lett volna semmi baj, ha az esti kocsmázások nem durvulnak el.

Szokásává vált záróráig „múlatni”, s ilyenkor duhaj hangulatban ért haza. Másnap persze szánta-bánta, hogy bántotta az asszonyt, de amikor már nappal is nekikezdett italozni, felesége felpakolt, s hazament a szülőfalujába. Flóriánt így már semmi sem gátolta az ivászatban, s napról-napra csúszott lejjebb a lejtőn. A kegyelemdöfést az adta, mikor a kocsmáros megtagadta a kiszolgálását.

- Ameddig nem rendezed a tartozásodat, többet nem adok!

Megdöbbenésében csak makogni tudott.

- Nézd, tele van az irka! – rázta a tartozásokat tartalmazó füzetet Flórián orra előtt – Nincs több hitel.

Az ember szemében hirtelen dac villant, majd mélységes lemondás, beletörődés ült ki az arcára. Fordult, s indult is kifele a fogadóból. Egy kéz utána nyúlt, és megfogta a köntösét.

- Gyere vissza! – egy ismeretlen férfi állt mögötte.

- Mi van? – kérdezte odafordulva.

- Gyere, fizetek egy rundot!

Az rundot még sok követte. Záróra előtt azt mondja az idegen, hogy kifizet minden tartozást a kocsmárosnál, és hitelt is nyittat, hogy Flóriánnak ne legyen a fogyasztással gondja. Csak írja alá ezt az elismervényt, amit eléje tartott.

Aláírta.

El is felejtette a dolgot, örvendezett, hogy a kocsmáros szó nélkül kiszolgálja. Félév is eltelt, mire a hitele kimerült, s jött egy levél. Egyből kijózanodott, ahogy elolvasta. Az állt benne, hogy háza, s kertje hivatalosan Karcsi Péter birtokába ment át, elismert kölcsöntartozásai ellenében. Két hete van az ingatlant elhagyni. Káromkodva összetépte a levelet, s beletaposta a sárba. Dühös, nagy léptekkel körüljárta a házat, aztán felkapott a földről egy husángot, s rohant a fogadóba.

- Péter! Te gazember! – kiáltotta, ahogy belépett.

- Mi baj? Mi baj? – kérdezte ijedten a kocsmáros.

- Agyonütöm azt a gazembert! – hadonászott Flórián a husánggal.

- Elment!

- Hova ment? – kiáltotta üvöltve a férfi és a husánggal a pultra csapott, hogy táncot jártak a poharak, s üvegek.

- Mondd meg, kutya, mert téged is agyon csaplak! - dühösködött tovább és a botját belevágta polcon sorakozó italos üvegekbe.

- Hé! Azért megfizetsz! – ugrott át a kármentőn a kocsmáros, és egy jól sikerült ökölcsapással leterítette a dühöngő férfit.

Valaki kihívta a rendőrt, aki Flóriánt bilincsbe verve elvitte. Rövid eljárásban pénzbírságra elítélték garázdaságért, továbbá fizesse meg az okozott kárt és a perköltséget.

- Nincs nekem pénzem – jelentette ki -. Terheljék rá a házra – tette hozzá ravaszul, gondolva, hogy az majd az új tulajdonos gondja lesz.

- Nem lehet!

- Akkor leülöm!

Erre kapott 90 nap letöltendő börtönbüntetést.

Még a börtönből írt a feleségének, mindent közölve vele, ami történt. Az asszony válaszában azt írta, ha megbecsüli magát, mehet hozzá, de az első kilengés esetén le is út, fel is út. Tudomásul vette, és minden erejével lemondott az italról – igaz a börtönben nem is volt alkalma. Most várta a vonatot, hogy odamenjen az asszonyhoz.

A rémek újra rátámadtak, mint a börtönben is olyan gyakran. Most ellenben más volt a helyzet, hiszen itt volt az állomás büféje, csak be kell lépnie és…

Nem!

Ma nem!

( A házzal mi történt? A minap arra vitt az utam, s ahogy elmentem a ház előtt, a nyitott kapun át benéztem. Kisgyerekek játszottak a porban, s nagy loncos kutya hevert az árnyékban. A kertet felverte a gaz, mindenfele térdig érő burján tenyészett, a gyümölcsfák több mint felét kivágták. Miért kellett elcsalni attól a nyomorult embertől, ha nem gondozzák, becsülik? Persze ez csak olyan kérdés, amire nincs válasz.)

Mesterség, mesterség

Gábris döngő léptekkel halad a falu egyetlen utcáján, az út közepén, Nem nézett semerre, csak előre, de így is jól tudta, hogy vizsla tekintetek követik minden lépését az ablakok mögül. Nem csak nézték, követték a szemek, hanem szavak is követték. Leány ajkakról szálló szavak.

- Most jött meg a városból a Mózes fiú – suttogta a függöny mögé bújva Marica, a falu szépe.

- Tudós professzornak készül, mint Keresztesi professzor úr a Kollégyium igazgatója – toldotta hozzá a háziak Boriskája.

- Jobban tenné, ha a fészét forgatná a penna helyett! – szólott bele a leányocskák beszédébe Boriska édesanyja, Malvina nén’ – Az ácsmesterséget tanulná inkább az apja mellett, aki becsületes iparos ember. Mindenki becsülte a faluban.

Közben Gábris hazaérkezett, s édesapját ott találta megszokott helyén, a padon ülve, az eperfa alatt. Balesete óta mindétig itt ült, innen irányította az embereit, s innen próbálta kisebbik gyermekének, Vencelnek magyarázni, hogy miként fogja kezében a szerszámot, hogyan álljon a fa mellé, nehogy kárt tegyen magában, ha megcsúszik a szekerce.

- Istenhozott, fiam! – fogadta nagyobbik fiát Mózes Aladár.

A fiú leült az apja mellé a padra, s az asztalra kitette, amit a tarisznyája rejtett. Egy könyvet. Aladár a balesete óta, bizony, rákapott az olvasásra, a fia pedig hozott neki olvasni valót. Olyasmit, amit a diákok is olvasgatnak, ha sikerül elkerülni a professzor urak figyelmét.

- Látod fiam, milyen az élet, én látlak el téged testi táplálékkal, te pedig engem szellemivel! – kacagott nagyot.

- Apám annyit olvas itt az eperfa alatt, hogy mehetne helyettem, a professzorok elé!

- Öl a csúfság, ugy-é?

- Azért szívesen hozok olvasni valót apámnak!

- Beszélj nekem, hogy haladsz az iskoláddal.

- Jobban haladnék, ha több időm lenne, de …

- Nincs időd a tanulásra? – horkant fel az öreg. – És mire jut időd?  Mivel foglalkozol te titokban.

- Dolgozom …

- Teee? És mit, ha szabad érdeklődnöm?

- Házépítésen.

- Hogy?

- Mesterlevél nélküli ács vagyok.

Apai áldással, anyai tarisznyával és kevéske zsebpénzzel érkezett Gábris a városba, hogy meghódítsa a tudomány várát, hogy mint elsőszülött fiú jogi tanulmányok folytatásával emelje a család hírnevét. Nem sok idő múlva a tarisznya is kiürült, a zsebpénz is megfogyatkozott, az atyai áldással pedig nem lehet jól lakni, kérni meg engedte a büszkesége. Korgó gyomorral ténfergett a város utcáin, bár lett volna tennivalója elég, már amit a vaskos tankönyvek tanulmányozását illeti, de üres hassal nem fűlött hozzá a foga. Az utca végén szorgoskodó emberek csoportja vonta magára a figyelmét.

- Szaporán, szaporán! – kiabálta mérgesen egy kalapos ember.

Gábris megállt, nézegette, vajon mivel foglalatoskodnak ezek az emberek. Árkot ástak, ügyesen négyszög formában. Egy ház alapja kezdet alakot ölteni.

- Hé, ne tátsd a szádat! – fordult a mérges ember Gábrishoz – Gyere inkább, fogd meg a dolog végét! De előbb dobd le a kabátodat, nehogy bepiszkolódjon.

- Mit fizetsz?

- Rendes órabért.

Barátunk feldobta egy farakásra a kabátját, feltűrte a nadrágja szárát, és beállt a kubikosok közzé. Sötétig dolgoztak, ekkor a kalapos, aki a munkavezető lehetett kifizette a munkabért a munkásoknak. Gábris is megkapta a bérét, bár nem sokat, de egy kiadós vacsorára futotta a közeli csapszékben. A többiek persze inkább bort rendeltek, s nyakaltak, ameddig a napszámból tartott.

- Itt legyetek reggel virradatkor! – szólt be a kocsmába a kalapos.

- Ha úgy jövök, mint ma, elfogad? – kérdezte Gábris.

- Mi az, a méltóságos úr csak délben méltóztatik felkelni? – kérdezett vissza csúfondárosan, amit az emberek harsány röhögéssel jutalmaztak.

- Délelőtt úr vagyok, este kódis! – jött a replika.

- Órabéred a munkád után jár – dobta oda a szót beleegyezése jeléül a mérges, s bevágta maga után az ajtót.

Ezzel aztán Gábris az építkezési csoport „délutános” tagja lett. Eleinte nehezen ment a munka, de ahogy teltek a napok összeszokott a munkatársaival, s mire felhúzták a falakat, már tapasztalt kőműves segédként ügyködött közöttük. A falak álltak, következett a tetőszerkezet összeállítása. Igaz ács nem akadt a csoportban, mert a gazda nem akart máshonnan drága napszámért mesterembert hozatni, két asztalos segéd állt neki a gerendák kifaragásának. Gyengén haladtak, sokat boldogtalankodtak.

- Tönkre teszitek a drága anyagot! - szólt rájuk Gábris.

- Mit izélsz? Csináld, ha jobban tudod!

A fiú szó nélkül elvette a szekercét, és az édesapjától ellesett mozdulatokkal nekiállt a munkának. Suhant a vas, hullt a forgács, s nem sok idő múltán készre faragta a fát. A többiek, beleértve a mindig mérges munkavezetőt is szájtátva bámulták.

- Miért nem mondtad, hogy ács vagy?

- Mert nem vagyok.

Mikor mindezt elmondta az apjának, Mózes Aladár egy méretre vágott rönköt hozatott az udvarra, s ráparancsolt a fiára:

- Ott van minden a szerszámos kamrában, ott van a fa előtted, lássam, hogy lesz belőle szarufa, s ha kész, kapcsold hozzá azt a másikat, ami az eszterhéj alatt van. De úgy, hogy megálljon száz évig!

Gábris könnyed lendülettel dolgozott, még dudorászott is közben, s estére elvégezte a munkát. Még meg sem izzadt.

- Minek neked, fiam a penna? Itt a helyed mellettem! Segédemmé fogadlak, s egy év múlva megkapod a mesterlevelet is!

- Velem meg mi lesz? - ijedt meg Vencel.

- Cseréltek. Te mész a városba, vár rád a Kollégyium!

Így lett évek múlva híres ügyvéd Vencel, s megbecsült mesterember Gábris.

Kollégiumi kaland, és ami utána jött…

Kollégiumi kaland, és ami utána jött… (Az illusztráció részlet az "Egy botrány részletei" c. fimből)

                                  

Barátságos, nyílt, vidám teremtés volt Tímea, így nem csoda, hogy sok barátra, jó pajtásra tett szert.

Most is, a főiskolai elhelyezkedés alatt, - matematika-fizikát hallgatott - több ajánlatot kapott, hogy szívesen fogadnák szobatársul a bentlakásban. Végül egy falujabeli kolléganőjével költözött be a kétágyas kollégiumi szobába. Alig helyezkedtek el, a portáról felszóltak este, valaki keresi, jöjjön le.

Az a kékszemű fiatalember volt, akivel a nyári kirándulások alatt ismerkedett össze. Wolfgangnak hívták, és a tíz éve kivándorolt szász család sarja volt.   

Dolga akadt most a fővárosban, és kinyomozta leány címét. Úgy került ide.

„Mint derült égből a villámcsapás.”

Nagy volt az öröm. És nagy lett a szerelem…

A fiú úgy intézte a dolgait, hogy a munkája révén gyakran kelljen a fővárosba jönnie. Ilyenkor minden szabad idejüket együtt töltötték.

Otthon egy szót sem szólt Tímea az édesanyjának, de ő valamit mégis sejthetett, mert állandóan leckéztette a leányát. Meg fenyegette.

- Meg ne tudjam, hogy ott messze a főiskolán „összeszűröd a levet” valakivel.

- Ne félj, anya.

- Nehogy azt adja az Isten, - kiabálta – hogy valami fővárosi ficsúrral lássalak!

Szerette volna Tímea elmondani, hogy van valakije, aki ragaszkodik hozzá és ő is. De ilyen körülmények között szóba sem jöhetett ilyen bizalmas közlés. Engedelmesen végezte a rá kirótt munkát.

Az volt a szokás, hogy szünidő alatt a gyerekek is tetemes részt kapnak a házimunkából. Nem volt ez alól kivétel, akár milyen terhes is volt az sokszor.

A szünidő lassan telt a napi fizikai munka, és a feszült légkör miatt.

Tímea édesanyja a férjét sem kímélte. Mikor késő délután hazajött a hivatalból, ahol dolgozott, neki is a kezébe nyomta a kapát, vagy kaszát.

- Meg kell kapálni a cukorrépát! – jött a parancs és nem volt kifogás.

Máskor a sarjút kellett lekaszálni, vagy a nyári krumplit kiásni. Minden napra mindenkinek meg voltak a feladatai.

Szeptemberben kezdődött a következő tanév. A család a szokásos módon készült. Anya most is felkísérte a lányát. Segített berendezkedni a bentlakásban.

Máskor szívesen marasztalta Tímea az édesanyját, de most alig várta, induljon már vissza, haza. Bármelyik pillanatban betoppanhat Wolfgang, és akkor elszabadul a pokol.

- Neked az a dolgod most, - hagyakozott anya hazaindulás előtt – hogy tanulj, hogy fejezd be sikerrel ezt az évet is. Fiúzás nincs!

- Nincs, nincs – bólogatott engedelmesen Tímea.

Végre becsukódott a kollégium kapuja anya mögött.

Másnap jött meg Wolfgang, szokatlanul izgatottan. Tímea most is kitörő örömmel fogadta, de a fiú félrehúzta a társalgó sarkába és hevesen magyarázott valamit. A leány kipirulva hallgatta, majd felszaladt a szobájába. Kevés idő múlva kis piros bőröndjével jött le a lépcsőn.

- Egy kicsit most elmegyek - szólt szobatársának –, ha valaki keres otthonról, mond, hogy kirándulni mentem. Légy jó! – tette még hozzá, megsimogatva barátnője arcát, és kiviharzott az ajtón Wolfgang után.

De nem jött vissze se másnap, se harmadnap. Befutott ellenben Tímea anyukája. Magából kikelve:

- Hol van Timi? – kiabálta – Így vigyáztál a társadra? Hol van?

Alig lehetett lecsillapítani éktelen dühét és elkeseredését.

- De hát, mi történt?

- Mi történt? Mi történt? – kiabált újra – Ne tettesd magad! Tudod te jól, hogy hova ment!

- Kirándulni!

- Kirándulni? Hahaha! Férjhez ment, valami jött-ment külföldihez! Hamburgból telefonált az este…

Miután kellőképpen kidühöngte magát, elrohant, de meghagyta, hogy rövidesen visszajön összepakolni a lánya holmiját.

Estefelé meg is érkezett, de csöppet sem nyugodtabban, mint ahogy elment.

- Képzeld a diplomáját is kikérte, meg a leckekönyvét. Ez előre készült! Így becsapni engem! Így becsapni! Ez soha meg nem bocsátom nekik… 

Azért lassan megbékélt, ahogy teltek a hetek, hónapok, és jöttek Tímea lelkendező sorai, majd az egyre értékesebb csomagjai, küldeményei. De az igazi békét egy kis jövevény érkezése hozta meg. Megszületett Tímea szőke hajú, kékszemű kislánya.

*

Jó év elteltével találkoztam Tímea édesanyjával a nagy karácsonyi bevásárlás izgalmai közepette. Gyerekjátékokat, férfi és női kozmetikumokat vásárolt éppen.

- Kinek vásárolja, azt a sok szép csodadolgot? - kérdeztem őszinte csodálkozással.

- Az unokámnak, a lányomnak, meg a két férfinek – válaszolta lelkesen.

- Két férfinek? –értetlenkedtem.

- A vejemnek, meg a férjemnek. Az kettő. Nem?– nevette el magát.      

- Hát már nem haragszik Tímeára, meg Wolfgangra? – értetlenkedtem – Megbocsátott nekik?

- De én soha nem is haragudtam rájuk!

Erre már nem volt válaszom, és tovább sodródtam a tömegben.

A szívem mélyén azért örvendtem, hogy már csupán én emlékszem a kollégiumi kínos jelenetre, amikor Tímea elment a kékszemű fiúval.

Olvasókönyv

- Gyárfás történet -

Tekintélyt parancsoló termetű, de szelíd szemű tanító bácsi vezette biztos kézzel a nebulókat a betűk és számok útvesztőjében. Munkáját siker koronázta, hiszen még Karácsony előtt megismerkedtek kis tanítványai az összes betűvel és százig a számokkal. Gyárfás is köztük volt, bár neki kissé nehezen ment a betűk összeolvasása szavakká. Igaz a többi gyermeknek is nehezen ment egyelőre ez a tudomány. Góbé fejébe nehezen fért bele, hogy a rajz, s alatta levő szó mást jelent neki, mint a tárasainak.

„Olvasd, Gyárfás!” – szólott a tanító bácsi.

„Gé-ó-em-bé” – betűzte hősünk.

„Most olvasd egybe!” . jött a biztatás.

„Gé-ó-em-bé”

„No, hogy van egybe olvasva?”

„Pityke!” – vágta rá büszkén Gyárfás.

Lett erre olyan kacagás az osztályban, hogy beleremegtek az ablakok.

Szép, jó iskola volt, ott díszelgett szemben a Közkórházzal, a sarkon, piros téglás épülete már messziről látszott, ahogy Gyárfás végig bandukolt a Lukács György utcán.

Ez volt a Stark iskola.

A jól induló iskolaév hirtelen ért véget. Idő előtt befejezték, mert a tanító bácsit behívták frontszolgálatra.  A hadkötelesség határát kitolták ötvenéves korig, így került sor a tanító bácsira, és még sok középkori férfire. Gyárfás édesapját is behívták. Hiába volt a mozgósítás, a front megállíthatatlanul közeledett. Városról-vidékről, aki tehette menekült. Ki szekérrel, ki vonaton. A Vasút nem tudta másképp az igényeket kielégíteni, csak ha marhavagonokat is beállított. Gyárfás családja is egy ilyen vagonban indult útnak az utolsó pillanatban – másnap hajnalban az állomást lebombázták… Apa végül is velük mehetett, mert béna balkarja miatt haza engedték – fegyverfogásra alkalmatlannak találták.  Ezt még tizenhétben szerezte, mikor egy srapnelszilánk összeroncsolta a könyökét.

A vonat több, hosszabb-rövidebb megállóval a nyugati határig vitte őket. A Karácsonyt szűkösen ünnepelték, de még magyar katonák masíroztak az utcán. A Húsvétot ellenben már a Szovjet megszállás tette szomorúvá, s reménytelenné.

Nyár elején indult meg a rendes vasúti forgalom, és a család indult haza. A menekülés miatt Gyárfás veszített egy évet az iskolában.

- Ugye, újra kell járnom az első osztályt? – kérdezte egy reggel az édesanyját.

- Azt már kijártad, most a másodikba mész szeptemberben.

- Már elfelejtettem mindent! – görbült sírásra Gyárfás szája.

- Itt az olvasó könyved, gyakorolj! – szólott bele apuka is a vitába.

Így aztán lett nyári elfoglaltsága a gyereknek. Naponta egy óra olvasásgyakorlás, egy óra számtan. Hamar belejött az olvasásba, úgy látszik még sem felejtette el, amit tanult az első osztályban. Sőt, úgy meg kedvelte az olvasást, hogy alig egy hónap múlva kérte a másodikos olvasókönyvet…

Tornaóra

A nyári hőséget néhány napos hűvösebb idő váltotta fel.

A tízperces bemelegítő után az edző elnézést se kérve elsietett, miután meghallgatott a mobilján egy rövid üzenetet. Meglepődve álldogáltunk egy helyben topogva, de hamarosan edzőnk kolléganője jött oda hozzánk. Ügyesen átvette a csoportot.

Érdekes lány ez az edzőnő. Tildának hívják. Sima, fekete haja a válláig ér, arca markáns, mondhatnám, szinte durva, de mosolyától megszépül. Bőre a kreolnál sötétebb, selymesen fénylő. Egészében izgalmas jelenség.

Amint a csoportot átvette, késedelem nélkül elkezdte a munkát. Ruganyos mozdulatokkal mutatta be a gyakorlatokat, és reszelős hangon vezényelte az ütemet. Mozdulatait egy karmester is megirigyelhette volna. Egész teste, arca részt vett az ütemek diktálásában. Szemöldöke külön életet élt a gyakorlat mozdulatainak megfelelően. Pattogó parancsszavait lágy, alt hang váltotta fel, ha igazítani kellett a gyakorlat kivitelezésén. A húsz perces program olyan hamar letelt, hogy a csoport csak arra eszmélt, már vége is van. Az edzőnő vigyázzállásba merevedett, mintha várná a tapsot, s brávó kiáltásokat a nézőtérről. Semmi ilyesmi ne történt.

A beálló csendbe ellenben belehasított egy csengő gyerekhang: „Köszönjük, tánti!" Az első sorban, a többiek előtt álló hét-nyolcéves kisfiú kiáltott. Erre a csoport is magához tért és hangos köszönjük kiáltással reagáltak a kisfiú szavaira. Tilda lehajolt a kisfiúhoz, és megsimogatta buksi fejét, aki erre a nyakába ugrott, s egy cuppanós puszit nyomott az arcára.

- Jól van, Tibike! Most menj le a játszótérre! – szólott és elfordulva néhány könnycseppet törölt ki a szeméből.

Mi az? Mi történt? – értetlenkedett a csoport.

Tilda pedig, akit Tibike tántinak szólított a központi irodába sietett híreket megtudni.

- Telefonált Máté – fogadta a titkárnő -, Henit bevitték a kórházba a másik két utassal együtt, de egyikük sincs életveszélyes állapotban, egy nap megfigyelésre bent tartják, aztán haza mehetnek. A kocsi az teljesen tönkre ment. Tibikének kellene szólnunk, hogy ne érje váratlanul az édesanyja balesete.

- Úgy megijedtem, mikor szólt Máté – válaszolt Tilda.

Tilda ijedsége, ha a dolgok mélyére nézünk nem volt teljesen őszinte. Magának sem vallotta be, hogy valami esztelen remény támadt benne. Irracionális és esztelen ugyan, de letagadhatatlan. És a lány ettől az érzéstől ijedt meg igazán.

Tilda és Máté egy tömbházban laktak gyermekkorukban. Egy iskolába is jártak, csak Máté két évvel feljebb. Ugyan azt a sportot is űzték - a szertornát. Tilda a gerendán és a felemás korláton jeleskedett, Máté a gyűrűn és a lovon. Nem csak egy időben jártak edzésre, de a versenyeken, bemutatókon is ugyan abban az időben szerepeltek, hiszen egy sportklubhoz tartoztak. Tildának tetszett az izmos, jó kiállású fiatalember, s Máté sem maradt közömbös a lány karcsú, rugalmas alakja iránt. Tilda titkos reményei azonban hamarosan szertefoszlottak.

Edzés után, egyik este amint szótlanul hazafelé bandukoltak, Tilda valami megmagyarázhatatlan feszültséget érzett, valami nyugtalanságot. Talán várt egy szót, egy gesztust Máté részéről. Maga sem tudta megmagyarázni, megérteni, mi ez a benne feszülő érzés. A fiú ellenben sokáig nem szólalt meg, csak csöndben lépegetett Tilda mellett. Benne is munkált valami feszültség, mert bár egy szót sem szólt, mozdulatai merevek voltak, hiányzott belőlük a megszokott lezserség, rugalmasság. Hallgatása is olyan mesterségesnek hatott, nem két összhangban sétáló ember hallgatása volt. Már a lakónegyed határánál jártak, mikor hirtelen szembe fordult a lánnyal.

- Kell mondanom neked valamit!

- I-igen – nyögte elgyengülve Tilda.

- Üljünk le ide a virágtartó szélére.

Tilda gyorsan le is ült, úgy érezte mindjárt elájul.

- Régi barátok vagyunk – kezdte a fiú -, ismerlek, mióta az eszemet tudom. Ezért bátran el merem mondani neked, amit akarok. Szerelmes vagyok!

- Ó!

- Szeretném, ha...

- Ha?

- Ha bemutatnál Heninek, a barátnődnek.

- Jó – suttogta Tilda és belekapaszkodott a beton szélébe, nézte a föld nyílik-e meg alatta, vagy az ég szakad-e rá.

- Persze, persze! – szedte össze magát.

Véget ért a meg sem született románc.

Most a baleset hallatán Tildában fellángolt a remény, hogy Máté még lehet az övé, de azonnal elszégyellte magát. „Úristen, micsoda szemét alak vagyok, hogy egyáltalán eszembe jut ilyesmi!” – korholta saját magát, s később megkönnyebbülve hallotta, hogy nem történt tragédia.