- Nézd csak, nézd csak! –
mutatta az újság címoldalát.
Eleget tettem a felszólításnak és olvasni kezdtem a
hírösszefoglalót:
„lelkes rajongó talált rá Mido
Blaso előadóművészre az öltözőjében”
- Ez én vagyok, érted? Én vagyok! Én
találtam rá! – lelkendezett.
- Miért te mentőápoló vagy?
- Dehogy, dehogy. Évek óta
hűséges rajongója vagyok.
- Akkor sem értem, mit
kerestél az öltözőjében. Vagy?
- Akkor kezdem az elején.
Körülbelül két évvel ezelőtt egy folyóiratban láttam meg Mido Blaso fényképét, és rögtön „beleszerettem”. Tudtam, hogy
életem megváltozik, éreztem, hogy ezután már semmi sem lesz olyan, mint eddig.
Elkezdtem keresni róla mindenféle adatott: újságcikket, plakátokat, műsorokat.
Előbb csak azokra az előadásokra mentem el, amelyeket itt rendeztek a városban,
vagy valahol a közelben. Később a távolikra is eljártam. Albumot készítettem a
róla szóló cikkekről, riportokról. Gyere át, megmutatom. Három vastag kötet.
- A férjed mit szólt hozzá?
- Ó, az a drága mackó?
Hagyta, hogy éljek a szenvedélyemnek. És segített, ahogy tudott.
Elgondolkozva maga elé meredt, majd
elmosolyodott és folytatta:
- Eljár velem az előadásokra,
és csöndesen ül mellettem, ameddig én a többiekkel együtt csápolok, őrjöngök.
Mosolyogva ül mellettem, mint egy bölcs Buddha. Az előadás után pedig a járdán
álldogál, amíg én a művészbejárónál megvárom, hogy a Mido Blaso kilépjen az ajtón, és autogramokat kezdjen osztogatni.
- Autogramod is van tőle?
- Minden előadás alkalmával
kaptam! Van egy díszfüzetem, abban vannak az autogramok. Dátum, hely, még az
órát is feltüntettem a lapon, ahol az aláírása díszeleg.
- Hihetetlen.
- Na, várd ki a végét. A
füzetem már félig tele volt, mikor egyszer, ahogy odaálltam elé a következő
autogramért, rám nézett, kedvesen elmosolyodott és megkérdezte „megint maga
az?” Bólintani is alig volt erőm.
Beszélgetés közben kimentünk
a konyhába, és feltettem főni egy jó kávét. Éppen sípolt a kávéfőző, mikor
Tilda idáig jutott az elbeszélésében. Miután megittuk, folytatta.
- Ezek után gyakran észre
vette, ahogy ott várok az aláírására, és mindig halványan elmosolyodott. A
barna szemeiben meleg fények vibráltak.
- A férjedet nem értem még
most sem.
- A férjem éppen olyan türelmes
és megértő velem, mint én is ővele. Ő eltűri az én „őrületemet”, én is eltűröm
az ő péntek esti pókercsatáit. Amilyen fontos nekem Mido Blaso, éppen olyan fontos neki egy royal flush.
Kényelmesen elhelyezkedett a
fotelben, az újságját, amit magával hozott, letette a kisasztalra a
kávéscsészék mellé, és élénken folytatta beszámolóját a péntek esti
kártyacsatákról.
- Minden pénteken összeülnek
a barátok kártyázni. Hol az egyiküknél, hol a másiknál. Mireánk havonta egyszer
kerül sor. A konyhába telepszenek le az asztal köré. Jó nagy konyhánk van. Én
pedig kiszolgálom őket. Süteményt teszek a kezük ügyébe, később úgy tizenegy
körül egy tál szendvicset adok fel, közben italról is gondoskodom. Kinek-kinek
kedve szerint. Sört, bort, ásványvizet, üdítőt töltök a poharaikba. Időnként
kicserélem a hamutálcákat.
- Értem. De hogy jön ide az
újságcikk?
- Tegnap este is minden
szokásos módon történt. Előadás, csápolás-tombolás, autogramkérés. Mikor rám
került a sor, láttam, hogy feszült, ideges, és még az aláírása is más. „Mi a baj?”
- kérdeztem. Megengedhettem magamnak, hogy kissé bizalmas hangot használjak,
annyira közel éreztem magam hozzá. Rám
nézett, és a várt kedves mosoly helyett mélységes gyűlölet tükröződött az arcán.
És a szemei! A szemei voltak a legmegdöbbentőbbek. Eltűnt belőlük – így hittem
abban a pillanatban – a szelíd, meleg fény, helyette jéghideg kékség vibrált.
Bambán álltam, s hagytam, hogy a tömeg magával sodorjon.
- Jaj, de izgalmas! Mondd
tovább.
- Hirtelen belém hasított a
felismerés. Ez nem is ő. A vonásai, a haja, a termete, a mozdulatai mind, mind
ugyan az, és mégis idegen, mégis más. Újra ránéztem az aláírására. Az is
hasonlít, de mégsem azonos. A magánhangzó mások: az ő „o” és „a” betűje felül
nyitott, de ezek zártak. Végig lapoztam a füzetemet, és láttam, nem tévedek.
Oda settenkedtem az őrhöz a bejáratnál, és a hasamra szorított kézzel kértem
engedjen be, mert „sürgős”. Jóindulatú idősebb úr volt, és intett, hogy ott a
mosdó balra a folyosón, menjek...
Mélyet sóhajtva egy kis
időre elhallgatott, mintha az emlékek hatására beleszorult volna a szó. Kortyolt
az üdítőből, hogy erőt gyűjtsön és csillogó szemmel folytatta.
- Ismertem a járást, mert
délelőtt, amikor beengedik a színházba a látogatókat, végigjártam a folyosókat,
és tudtam hol találhatók az öltözők. Rohantam arrafelé. Találkoztam egy
csellengő munkásfélével. Szigorúan rászóltam, a kabátját megragadva: „gyerünk,
gyorsan a művész úr öltözőjéhez! Ne ellenkezzen! Ez parancs!” - és
meglobogtattam valamilyen igazolványomat az orra előtt. Rohanvást folytattuk az
utat. Mikor az öltözőhöz érkeztünk, mondtam: „Nyissa ki!” Engedelmeskedett. Ott
találtuk a földön fekve Mido-t. Még
lélegzett, és a szíve is vert. Hívtuk a mentőt, a rendőrséget. Jöttek is
gyorsan. Mido Blaso hamarosan magához
tért és a rendőrök kérdésére megnevezte a támadóját.
- Ki támadta meg? És miért?
- A saját ikertestvére! Ő
osztogatta az autogramokat, hogy ne kezdjék keresni a testvérét a rajongók. Itt
írja az újság is:
„A rendőrség a kora reggeli
órákban lakásán elfogta a tettest, aki nem más, mint a művész sikereire,
népszerűségére féltékeny ikertestvére.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése