„Ritkán fordul elő, hogy valaki ne meneküljön
az italba, ha lecsúszik.”
(Georges
Simenon)
Este tíz után
elnéptelenedett a Bunyitay liget, s miután az utolsó villamos is elzakatolt a
Főutcán az állomás felől a depóba menet, már csak a szökőkút halk csobogása
hallatszott. Egy elkésett szerelmespár is elhagyta már a ligetet, a mészkőből
körberakott szökőkút mögötti bokrok között motozás hallatszott, s egy
toprongyos alak óvakodott az ágak takarásában álló padhoz.
Rezső
készülődött az éjszakai pihenéshez. Gyanakodva szétnézett, majd újságpapírt
terített a pad végére, s végig nyúlva arra helyezte a fejét. Pillanatokon belül
elaludt. A parkőr ismerte, hagyta pihenni körútját úgy végezve, hogy kissé
messzebbről rápillanthasson. Ilyenkor megnyugodva bólintott, s ment tovább.
Hajnalban újra erre került, de a pad ilyenkor már üres volt, csupán az
újságpapír virított a padon, jelezve, hogy valaki nemrég puha paplanról
álmodott rajta. Az őr morgolódva felszedte, s összegyűrve a legelső szemetes
kosárba dobta.
Ekkor
csendült fel az első villamos csilingelése, ahogy gyér számú utasaival az
állomás felé araszolt.
A
pad éjszakai vendége, Rezső, a toprongyos csavargó nem volt mindig ilyen
ágrólszakadt nyomorúság. Nem volt mindig ilyen magányos, aki ha nem akadt
valamilyen alkalmi munka, egész nap ócska lebújok homályos sarkába húzódva
töltötte a napjait. Ott szopogatta olcsó borát, s néha evett valamit – néhány
szikkadt zsemlét, vagy pogácsát, amit a csapos nyújtott felé, intve, hogy
ingyen van. Ha itt nem jutott falathoz, beoldalgott a kenyereshez, s kért
tegnapról maradt, leárazott pékárut.
Mint
említettem, nem volt ő mindig ilyen alak. Iskolát végzett őkelme, rendes, jó
nevű szakiskolát. Utána az „Înfrăţirea” nevű nagyüzembe került,
ahol művezetői beosztásig vitte, szép fizetéssel. Öltönyben járt munkába, és
saját szekrénye volt az öltözőben munkaruhája és fontosabb kéziszerszámai
részére.
Lakása
- kis, két szoba összkomfortos lakás - a gyár lakótelepén állott. Gondos
feleség, két vidám gyermek alkották a családját. Élete kiegyensúlyozottnak
tűnt. Akkor omlott össze minden, amikor…
-
Hangoskodva
tódultak be a Ritook Zsigmond utca sarkán álló bár ajtaján. Ma kapott a csoport
váratlanul jutalékot. Ezt meg kell ünnepelni! Öten voltak a brigádban, mind jó
szakember, de ezen az egy alkalmon kívül soha nem ismerték el hivatalosan a
szorgalmukat, hozzáértésüket. Főleg nem anyagilag. Meglepetésként érte őket,
nem csak az anyagi része – persze, az is számított -, hanem maga az elismerés
ténye.
-
Mit isztok? – kérdezte Kapás Gyuri máris, hogy még alig léptek be.
-
Mi az, te fizetsz? – fordult felé Asztalos Józsi, közülük a legidősebb.
-
Persze! Az első kört. Aztán jöhetsz, például akár te is.
Megálltak
a pult előtt, s Gyuri kinek-kinek kívánsága szerint rendelt bort vagy pálinkát.
Aztán letelepedtek egy asztalhoz, s beszélgetve iszogattak. Mindenki rendelt
egy kört, s ez bizony öt pohár italt jelentett fejenként. Széles jókedvük lett
tőle. Barna Pityu nótára is fakadt, de leintették.
-
Te, inkább játszunk a nyerőgépen, minthogy gajdoljunk! – javasolta Dani, akinek
senki nem tudta a vezeték nevét, ezért Nevesincs Daninak hívták a háta mögött.
-
Ki jön biliárdozni? – dobta be a témát Asztalos Józsi, közülük a legidősebb.
Rezső
jelentkezett, s az éppen felszabaduló biliárdasztalhoz léptek. Változó sikerrel
folyt a játék.
-
Rezsőkém! – szólott Józsi, amikor a társa többször is a golyó mellé döfött a
dákóval, veszélyeztetve az asztal épségét -. Ezt a sportot nem csak szeretni,
de tudni is kell!
Hamarosan
át is adták a terepet a következő párosnak, ők pedig odaálltak a gépen játszók
háta mögé, és figyelték a forgó, villogó alakzatokat, s a néha megcsörrenő
érmék hangját. Rezsőt ismeretlen izgalom lepte meg. Kotorászni kezdett a
zsebeiben, s bedobott egy fémpénzt a résbe.
Megváltozott
körülötte a világ. Újra és újra dobta a pénzt, húzta a kart, nyomta a gombokat s
leste megbabonázva a forgó ábrákat. Egyszerre, úgy a tízedik, vagy
tizenkettedik próbálkozásra bejött az öt tízes és kezdett a tálcába csörögve,
pengve hullani a pénz.
A
sapkájába gyűjtötte az érméket, s a fejét rázva visszament az asztalukhoz. Itt
számolgatta, rakta oszlopokba a nyereményét, s közben zavartan vigyorgott.
-
Hé, emberek! Mindenkinek fizetek! – kiáltotta aztán
Nagy
örömmel fogadták a lokálban tartózkodók, s miután fizetett még, marad is fél
marék aprója. Gyorsan bedobálta, de többet nem nyert.
Ez
a váratlan nyeremény, amely ahogy jött, el is ment, megváltoztatta Rezsőt. Alig
várta naponta a műszak végét, hogy eljátszhasson legalább néhány petákot. A
társai csak ritkán követték, még leginkább Dani, de ő is csak pult mellől
figyelte, hogyan nyeli el a gép Rezső örökké megújuló reményeit. Otthon egy
ideig azzal takarózott, hogy túlórázik, de hó végén nem vitt haza több pénzt,
ami gyanút keltett a feleségében.
A
szenvedély napról napra elhatalmasodott rajta, és az összeg, amit eljátszott
egyre több lett.
Voltak
jó napjai, amikor csengett a tálca a belehulló érméktől. Utána még több pénzt
elgépezett. Az az idő is eljött, hogy nem volt elég a pénze. Kölcsön kért, de
megadni nem tudta, alig adott valamit haza.
- Danikám! Adnál egy százast? – fordult a
munkatársához a gyárból kifele jövet.
-
Csak eljátszanád!
-
Itt érzem a csontjaimban, hogy megfordul a szerencsém! Csak egy százas kellene…
A
portánál mindenki táskáját megnézték. Elég felületesen, hisz nem jeleztek
lopásokat az üzem egyik részéből sem. A Rezső táskája azonban feltűnően
dagadtnak látszott. A portás gyanúsnak is találta, és kiszórtatta a tartalmát
az asztalra.
-
Na, nézd csak, mi minden került ide! – kiáltotta.
Hát,
volt is ott mit nézni! Csoda, hogy elfért ennyi szerszám abban az egy szem
táskában - volt ott fúró, reszelő, fogók, vésők, csavarhúzók. A portás nem
sokáig bámulta a gyűjteményt, hanem hívta a biztonsági őrt. Rezső rövid úton
börtönbe került. Megúszta hat hónappal, de ezzel ketté is tört az élete. A
munkába nem vették vissza, a felesége elvált, a házat másnak adták.
Mikor
szabadulása után elballagott a házukhoz, akkor tapasztalta, hogy idegenek
lakják. Az útszélén játszadozó szomszéd gyerekeket kérdezte, kik ezek a népek?
-
Nádjának hívják a lány, s Animámának az anyját. Most költöztek ide két hete –
válaszolta egy cserfes leányka.
-
A régi lakókkal mi történt?
-
A gyerekek falura költöztek az anyukájukkal.
-
És az apukájuk hol van? – érdeklődött kíváncsian tovább a gyerekektől.
-
Azt mi nem tudjuk. Valamikor régen láttunk itt egy bácsit, de az nagyon régen
volt, még a télen. Nem te voltál? – ébredt gyanú a gyerek kobakjában.
-
Gyerekeket ismertétek?
-
Egy kislányt, akkorát, mint én, és egy nagyfiút. Iskolásat. Mást nem ismertem.
-
Jól van. Azt tudod, hova költöztek?
-
Tudom, tudom! – énekelte -. Én mindent tudok, nagy vagyok!
-
Akkor mondd meg!
-
A mamájukhoz, ahol sok csirke van és minden nap tojásrántottát, esznek!
Így
tudta meg, hogy az asszony feladta, fogta a gyermekeit, és hazament a szüleihez
Száldobágyra…
Az
udvaron játszadoztak a gyermekek. A kicsi, Bella éppen a macskát hajkurászta, a
nagyobbik, Misike pedig a diófa alsó ágán csimpaszkodott. Próbálta Tarzant
utánozni. A kapuból kiáltotta a nevűket, s ők szélsebesen hozzárohantak, a
nyakába csimpaszkodtak.
-
Hát te mit keresel itt? - lépett ki a házból csöppet sem barátságos képpel a
felesége.
-
Visszajöttem, kiengedtek… - válaszolta Rezső halkan.
-
Tudd meg, itt nincs mit keresned! Nem kaptad meg az értesítést, hogy jogerősen
kimondták a válást? A hőstettednek köszönhetően a házat a gyár visszavette!
-
De…
-
Búcsúzz el a gyerekektől, s le is út, fel is út!
-
Meggyógyultam, vezekeltem, megváltoztam… - védekezett dadogva.
-
Nem hiszek én neked! Menj!
A
homályos sarokban üldögélt az asztal mellett, előtte egy szalámis szendvics és
egy pohár bor. Fizetsége a munkáért. Segített lerakodni az árut.
-
Szólj a konyhán, hogy adják a szokásosat! – mondta a munka végeztével a tulaj.
-
Csak bent a teremben! – szólt Rezső önérzetesen.
Ennyi
maradt régi énjéből. Egy kis önérzet, hogy a teremben szolgálja ki a pincér.
Ebbe kapaszkodott. Ez volt az utolsó szalmaszál. Ehhez ragaszkodott, legalább
ez maradjon meg számára régi életéből, mert, ha ez sem lenne…
Azért
maradt még valami, ami megkülönböztette a többi ágrólszakadttól. A
segítőkészség. A segíteni akarás másokon. A rászorulókon. Ez nem tanult
magatartás volt. Ezzel született. Ha meglátott egy cipekedő idős embert, vagy a
gyerekkocsival boldogtalankodó anyukát, gondolkodás nélkül segítségükre
sietett. Legtöbbször hálásan fogadták, de néha csúfolták emiatt, sőt volt olyan
is, aki elhajtotta.
-
Hagyjon! – szóltak rá ilyenkor, főleg a nem éppen elegáns ruhája miatt.
-
Bocsánat, csak… - makogta és továbbállt.
Néha
azért hasznára is volt ez a szokása, különösen, ha rakodókhoz állt oda
segíteni. Ládát, bútort, akármit megragadott, ha látta, hogy nehezen bírják a
terheket, a munkásokkal egy sorban részt vett a cipekedésben. Ilyenkor
előfordult, hogy valamivel megkínálták köszönetképpen. Egy-egy cigarettával,
pohár itallal. Ha a szerencse a kenyeres-kocsit hozta elé, egy zsemle, vagy
kifli is jutott számára. Egy idő után már tudatosan kereste az alkalmat, s a
munkások is megszokták a jelenlétét, sőt alkalomadtán hívták is segíteni. Így
történt a Zöldfa utcán is. Éppen befejezték a lerakást, mikor a forgalomban
megrekedt kisteherről odakiáltott a gépkocsivezető Rezsőnek.
-
Hé, te mit ügyködsz?
-
No, nézd csak ez a Nevesincs! – lepődött meg Rezső – Luxus rakodómunkás lettem
– folytatta -. Luxus, mert luxusból dolgozom, azaz ingyen.
-
Ugorj fel mellém! Nekem most jól jönne egy segítőkéz.
-
Hova együnk? – kérdezte, miután végre kiszabadultak a dugóból.
-
A külvárosba, Velencébe. Tudod, az egyház támogatásával ott működik a
hajléktalanszálló. Odaviszem a gulyást, meg a teát, amit a máltaiak küldenek
naponta.
-
Hogy kerültél ide? – csodálkozik a volt munkatárs váratlan fölbukkanásán.
-
Műszak után sofőrködöm. Kell egy kis mellékes, bár nem sokat kapok, de arra is
szükségem van. Ezért a maiért meg éppen semmit. Tudod, ezzel próbálok valamit
letudni a bűneimből!
Rövidesen
meg is érkeztek a Téglagyár utcába.
Segített
a nagy fazekat bevinni hajléktalanszálló konyhájába,
-
Kit hoztál, Dani? Újabb lakó?
-
Alkalmi segítség, régi haver! Rezső a neve.
-
Gyertek, kóstoljátok meg, mit hoztatok?
Jó
étvággyal elfogyasztottak egy-egy tányér gulyást. Utána mindketten ottmaradtak
segíteni, kiosztani az ételt.
-
Máskor is jól fogna az ilyen segítség! - vett búcsút tőlük a szálló vezetője.
Visszakapaszkodtak
a teherautó kabinjába. Dani kifaggatta barátját, hol lakik, mivel tölti a
napjait. Nem lepődött meg, hogy ligeti pad a szállása. Csak bólogatott, mikor
Rezső elsorolta élete buktatóit.
-
Itt vagyunk a liget sarkánál. Letegyelek?
-
Köszönöm a fuvart!
-
Holnap nem én megyek ki Téglagyár utcába, de holnapután találkozhatunk ugyanott
és ugyanakkor, mint ma.
Rezső
ettől kezdve rendszeresen járogatott ki délutánonként a hajléktalanszállóba, s
kapott valamilyen meleg ételt a szolgálatáért, meg egy munkaköpenyt, amiben
tevékenykedhetett. Egy kicsit később felajánlotta a vezető, hogy maradjon
éjszakára is.
-
Úgy tudom, a címed „harmadik pad a szökőkút mellett”, és nincs bevezetve a
központi fűtés.
-
Jól mondod!- mosolygott Rezső – Hova akarsz kilyukadni?
-
Mondanám, legyél állandó segítő munkásunk, bentlakással! Kapsz egy ágyat,
segítesz az ételkiosztásnál, mint eddig, és délelőtt, miután elmennek az
emberek, kitakarítod a hálót.
-
Érdekesnek tűnik!
-
Fizetés nincs, de van meleg étel, éjszakára szállás, és esetleg meleg ruha.
-
Úgy látszik kicsit révbe értem, ha nem is egy nagy nemzetközi kikötőbe! –
kedélyeskedett Rezső.
Másnap
azonban nem jelentkezett a szálláson, s harmadik nap sem, sőt a negyediken sem.
Váltig csodálkozott a dolgon a szálló vezetője. Este megkérdezte az ételt hozó
Nevesincset, vajon miért nem jelentkezik Rezső?
-
Én se láttam már néhány napja – válaszolta Nevesincs Dani.
-
De van itt valami! – jutott eszébe egy hír, amit most olvasott, s előbányászta
feneketlen zsebeinek egyikéből a helyi újság aznapi számát.
Ez
állt az újság utolsó oldalán: „A megáradt folyóba esett K. Ferike 9 éves
kisfiú. A segítségére siető férfinek sikerült kimentenie, és a parthoz úszni
vele. A kisfiú megmenekült, de az ismeretlen férfit elsodorta az ár, elmerült a
hullámok között. Holttestét a város alatt találták meg, a zsilipeknél.”
-
Mit szólsz hozzá?
-
Nem is tudom. Még mit írnak?
-
Csak azt, hogy, ha valaki bármit tudna is az ismeretlenről, jelentkezzen a
megadott telefonszámon, vagy a rendőrkapitányságon – pontosította a
tudnivalókat Dani.
-
És te tudsz róla bármit is?
-
Nem! Hát, te?
-
Én se!
-
Kár…
-
Majd gyújtok érte egy gyertyát halottak napján!
