Emlékezve…

Hősnél több volt: nagybetűs EMBER!
Nem, mert életét kioltotta fegyver,
Sem azért, mert úgy nézünk nevére,
Mint, mi hősök közt van, kőtáblára vésve.

Kántortanító volt, férj és családapa,
Mikor úgy adódott, derék, jó katona.
Hitből, helytállásból jelesre vizsgázott,
Segíteni máson, sosem tétovázott.

Szeretetét szórta bőven övéire,
Drága asszonyára, öt szép gyermekére.
Ha az élet, s harcok tőlük elsodorták,
Imában hordozta akkor is családját.

Amikor meghozta utolsó döntését,
Istene kezébe ajánlotta lelkét.
Ilyet életében nem tehet, csak egyszer,
Hogy másokért, hősként, meghaljon az EMBER.

Gyerekként, számomra, csak kép volt a falon…
Apám szemén láttam, tiszteli őt nagyon.
Sokszor mesélt róla, milyen volt élete,
Így rajzolódott ki nemes, szép jelleme.

Felnőttként, ha újra arcképére nézek,
Éledeznek bennem régi történetek…
Szelíd tekintete, ha beszélni tudna,
Nekünk, utódoknak oly sokat mondana…

De nincs szükség szóra, ékes tanításra,
Minden szépet elmond élete példája.
Megtanítja, hogy kell élni szeretetben,
Megmaradni mindig tiszta emberségben.

Egyenes gerinccel viharban megállni,
Bármit hoz az élet, sohasem hátrálni.
A Léleknek szavát mindenben követni,
És feltétel nélkül az Istenben bízni!

Nagyapám emlékét így őrzöm szívemben…
Néha sétát teszek a váradi sírkertben…
Hantjánál megállok, gyújtok egy szál gyertyát,
S hálát adva érte, suttogok egy imát…