Mélán hallgattam az eső kopogását és bámultam
a járdán sietőket, amikor belépett a verandára egy mosolygós arcú férfi, és szó
nélkül leült velem szemben az asztal mellé. Kalapjáról csöpögött az esővíz.
- Üdvözlöm! – köszöntöttem, mire barátságos
bólintás volt a válasz.
Közben megérkezett a feleségem
egy teli tálcával, rajta egy tányér leves, kenyérszeletek, evőeszközök. Letette
elém, és fordult is a második fogásért. Észrevette a velem szemben ülő
mosolygós embert és halkan megjegyezte:
- Látom, itt a Jani.
Ezzel már el is lépett, én pedig kanalazni
kezdtem a levest. A férfi továbbra is mosolyogva nézett, majd hirtelen fölállt
és kisietett az esőbe. Szemem sarkából láttam, amint a ház mögött eltűnik.
Kis idő múlva visszatért, és valamit hozott a
kezében. Leülve előbbi helyére, összezárt öklét felém nyújtotta. Egy darabig
értetlenül néztem rá, majd megértettem, adni akar valamit nekem, és én is
kinyújtottam a kezemet feléje, nyitott tenyérrel. Ettől még szélesebb mosoly
ömlött szét az arcán, és a tenyerembe tett két zöld diót.
- Nekem? – kérdeztem
Feltartotta egyik ujját.
Megértettem, hogy csak az egyik dió az enyém.
- A másik a
feleségemé?
Élénk bólogatás volt a válasz.
Mire végeztem a levessel, a feleségem is
megérkezett a főzelékkel. Két tányérral hozott. Egyet nekem, és egyet magának.
Mikor helyet foglalt ő is, mutattam, mit kapott az asztaltársamtól.
- Nem éhes? – fordult
a férfi felé. A női lélek érzékenysége nyilvánult meg ebben a kérdésben.
Erre is élénk bólogatással volt a válasz.
Feleségem elébe tolta a saját főzelékét -
melyhez még nem nyúlt - egy szelet kenyeret, evőeszközöket téve a tányér mellé.
A mosolygós ember letört egy darab kenyeret,
kanalát belemerítette az ételbe, miközben kalapjáról még most is csöpögött az
esővíz, és szemeiből két nagy könnycsepp gördült végig borostás arcán.
A hála könnyei…
