Nehezen telt el a tél, hisz alig maradt betevőjük a fosztogatók miatt.
Alig annyi, hogy tavasszal elvessék. Állatállományuk is erősen megcsappant. Ami
lábasjószágot felhajtottak a havasba, az is megsínylette a hosszú, zimankós
telet. De legalább az megmaradt.
A várt tavasz sem hozott enyhülést – felújultak a harcok, a betörések.
Nem volt más választás, el kellett hagyniuk a falut! Messze bent a szurdok
mélyén tudtak egy barlangról. Borbála három legényke kíséretében megkereste,
megnézte, s látta, jó vizű patak folyik át rajta, olyan mély és magas
boltozatú, hogy a falu minden lakosa jól elfér benne. Mikor ez embereknek
elmondta, mind egyetértett, hogy odahurcolkodnak, berendezkednek. A fiatalabbak
a faluban maradnak megművelni a földet, de az öregeket, s apró gyermekeket
előre felköltöztették.
Hogy ellenség, vagy rablóbandák meg ne lephessék őket, a hegygerincen
körben, ahonnan be lehetett látni az utakat egy-egy fenyő oszlopot állítottak.
Az oszlop felső részét bekötözték szurkos szalmával, s egy szalmafonatot
engedtek le attól a földig. Egy őr ügyelte éjjel-nappal, s ha vész közelgett a
fonatot meggyújtotta. A faluban tudták, mit jelent a megjelenő füst, vagy
éjszaka a láng fénye. Erre a jelre felkerekedtek és elrejtőztek az előkészített
barlangban. A vész elmúltával visszaszállingóztak, s kezdtek a faluban mindent
előröl a martalócok pusztítása után. A gabonát is csak az eldugottabb
völgyekben tudták megmenteni. Egyedül a havasra felvitt lábasjószág volt
biztonságban. Már amennyire! Azokat a dúvadaktól kellett védeni, de az kisebb
bajt jelentett, mint az emberi vadak pusztítása.
Legnehezebben a tavasz telt, hiszen a tél felemésztette az
élelmiszertartalékokat, s vetőmagról is gondoskodni kellett.
A hadakozók kimerültek, de a nép legyengült, leszegényedett. A szép
szabad élet odalett. Hiába volt minden küzdelem, nélkülözés, vérontás, se
Zsigmond, se a vajda nem tartotta be az ígéreteit és ráadásul ott volt Basta
is, aki nem ígért csak követelt és elvett mindent. Terményt, jószágot, s
mindent, ami mozdítható. Borbálának szerencséje volt, mert a hadba küldöttek
épen hazakerültek, több lett a munkáskéz, de növekedtek a terhek. A faluban
máshol is, a legtöbb helyen így volt, de ott ahonnan kiveszett a férfinép, mert
odapusztult vagy, mert elcsángált, ott tönkre ment, ebek harmincadjára került a
gazdaság. Ezeket aztán jó esetben a rokonok osztották szét egymás között, de ha
ez nem sikerült, az új urak, a bárók tulajdonába került, mint a fejedelem
ajándéka.
Nem régi dolog volt ez a bárókkal. Ilyent eddigelé nem ismertek ezen a
földön. Csak szabad székelyt.
A küzdelemmel teli évek lassan teltek felettük, s a bajok csak
sokasodtak. Az emberi tunyaság, oktalanság pedig még növelte is azt, amit a
sors rájuk mért.
Így történt, hogy mikor egy harmadfű
csikót akartak betörni, baleset történt. A még hámhoz, nyereghez nem szokott
félvad csikót a nagy gazdasági udvar közepén egy jól bevert karóhoz kötötték
hosszú, 8-10 öles pányvával. Így elfutni nem tudott, csupán körbe-körbe járni.
Lőrinc, a lovászlegény pedig egy ostornyéllel a kézben hajtotta, futtatta.
Közben tanítgatta, mikor kell megállni, indulni, futni. „Galopp, lépés, állj!”
– parancsszavak hallatszottak és sűrű ostorpattogás. Mikor a ló már fáradni
kezdett és a parancsszavaknak is engedelmeskedett, Lőrinc felpattant a hátára.
A csikó megriadva két lábra állt, majd hirtelen irányt változtatva keresztben
átvágott a körön. Az istráng azonban nem engedte, a pányva megfeszült, a ló
nagyot rándult, s elbukott, Lőrinc lerepült a hátáról egyenesen az istálló
falának, s kificamodott, törött karral elterült a földön.
A szolgák a lovat felállították és bekötötték az istállóba, a jászolhoz,
s szénát vetettek elé. Lőrincet is felemelték, bevitték az istálló sarkában
leterített szénára, s elküldtek Máriskóért, a javasasszonyért. Kisvártatva meg
is érkezett, s az udvaron felhangzott szokásos sipítozó hangja.
- Mi a szösz, már lovagolni se
tudnak a mai legények? Híj, bezzeg az öregapja nem ült volna fel a rosszul
betanított csikóra nyereg nélkül! Na, hol van az a híres lovas?
Megmutatták neki ott az istálló sarkában. Csöndben ült a legény, még
nyögni sem mert, ahogy meghallotta a vajákos asszony hangját. Jobban félt tőle,
mint a csikótól, amelyik levetette a hátáról. Máriskó, ahogy meglátta a pórul
járt lovászlegényt, mindjárt utasításokat kezdett osztogatni, ahogy el is
várták tőle.
- Hozz gyorsan egy meszely
fenyővizet! – kiáltott rá egy ott lézengő szolgagyerekre.
- Te meg menj a konyhába, de íziben!
Főzzék meg ezt teának két kupa borban! - utasított egy másikat, s a kezébe
nyomott egy kis vászonzacskót.
Kért még egy hosszú törölközőt, istrángnak való kötelet, meg két markos
legényt segítségnek.
Máriskó azzal kezdte a gyógyítást, hogy jól megitatta pálinkával
Lőrincet, majd a hosszú törölközővel szorosan körbe tekerte a mellkasát, de
úgy, hogy az épen maradt karját is oda rögzítette. Aztán újra fenyővizet adott
neki, meg a közben elkészült teafőzetből is jó adaggal. Volt abban a teában
mindenféle nyugtató, kábító, ami ilyenkor kell. Komlótoboz, pipacsvirág,
macskagyökér, nádrafű, Szent János fű, meg még ki tudja mi minden. Az erős
pálinka, meg a kábító főzet megtették a hatásukat – Lőrinc elaludt. Máriskó
csak ezt várta. Az istráng kötéllel szorosan megkötötte a karját a törés
felett, s szólott a segítségül hívott legényeknek, hogy tartsák átkarolva
keményen a sebesültet, ő pedig kezdte húzni, csavarni a kificamodott kart.
Lőrinc nyögött, jajgatott, vergődött, de erősen fogták. Egyszerre egy
roppanással helyre ugrott a válla, s ezzel hirtelen meg is nyugodott. Újabb adag
pálinkát, meg teát kapott, hogy tovább aludjon, mert a java még ezután
következett – a törött csontok összeillesztése.
A javasasszony finom, de erőteljes mozdulatokkal helyre rakta a törött
végeket, s szoros kötéssel rögzítette a sérült kart. Az épet pedig
kiszabadította a törölköző szorításából.
- Erre már nincs szükség! – mondta –
Két holdtöltéig a törött karról a gyolcskötést ne vegyétek le! – toldta még
hozzá, s a holmiját összeszedve indult kifelé.
A ló felhúzta az ínyét és kirúgott. Máriskót fejen találta, kirepült az
ajtón és elterült az udvaron. Nem mozdult többet.
A kert végében temették el.
- Simon, ott az a régi nyári konyha,
ki lehet javítani, s költözzetek bé oda kicsi Sarolttal – mondta Borbála egy
héttel a temetés után.
Máriskó halálával elveszítették minden támaszukat. Birtok nem maradt
utána, csak a számukra ismeretlen rendeltetésű gyógyfüvek, porrátört gyökerek,
kérgek, meg egyebek. Nem tudtak mihez kezdeni, mert hiába volt két erős karja,
s kitartása a munkában, az éhkopp várt rá is, és öt éves kicsi leánykájára is,
ha nem kerül számára kenyéradó gazda.
- Sokkal tartozom Máriskónak,
annyiszor segített emberen, állaton, ha baj volt, hogy ez a legkevesebb, amit
megtehetek a hátramaradottakért – folytatta Borbála. – Meg nekem is jól jön az
erős férfikar itt a gazdaságban.
Az üresen maradt kunyhót lassan elemésztette az elhagyottság, udvarát
felverte a gaz, teteje beomlott, s egy idő múlva már nyoma sem maradt. Így
enyészett el a Máriskó mestersége is. Nem maradt követője, s a közel-távolban
sem volt senki, aki a javasasszonyi, vajákosi tudást magának mondatta volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése