G y ö r g y B o r b á l a (I.)

  Már napok óta esett, s a sáros utcákon járni is alig lehetett, legfeljebb gólyalábakon. A felnőttek kevésbé, de a gyerekhad annál jobban élvezte a bukdácsolást a furcsa járó eszközön. Lovas ember tűnt fel az úton, s a gyerekek izgatottan siettek elébe, már amennyire sietni engedte őket a gólyaláb. Borbála is kiszaladt a kapu elé, mikor meghallotta a zsivajgást. A lovas éppen feléje tartott.

- Te vagy-é György Borbála? – állt meg az asszony előtt, s az igenlő választ meghallva le is szállt a nyeregből.

- Rossz hírt hoztál? – szegezte neki a kérdést Borbála.

- Azt!

- Kerülj beljebb! Messziről jössz? Elfáradtál, megéheztél? – állt félre az útból, hogy a jövevény bemehessen a kapun – Kösd bé a lovat, aztán gyere a házba!

A fiatalember nem szólt csak bólintott bozontos üstökével, s úgy tett, ahogy a ház asszonya mondta. Mire belépett a szobába, már terített asztal fogadta, rajta friss kenyér, abált szalonna, füstölt kolbász, s egy kicsi korsóban pálinka, egy nagyobbacskában bor. Csoda, hogy annyi rövid idő alatt, amíg a küldönc a lovát ellátta, az asszony ide teremtette mindezt az asztalra! Nem is kérette magát a küldönc, hanem miután illő módon bemutatkozott, derekasan nekilátott a falatozásnak.

- Szóval az András Márton fia, Márton vagy? – kezdte a beszélgetést Borbála, amint a fiatalember elverte az éhét – Apám testvérbátyjának a fia.

- Az volnék, a portánk ehejt van a dürückölő (ványoló) mellett.

- Tudom jól, hol van!

- Kemény asszony kegyelmed, Borbála néném! – szaladt ki a szó Márton száján.

- Mit beszélsz itt összevissza. Tudod jól, kemény az élet, kemény az ember is!

- Mondom, kemény asszony kegyelmed! Tudja, hogy hírt hoztam, rossz hírt, s egy szóval sem sürget.

- Márton, tudod, azt a mondást, hogy ideje van a hallgatásnak, az evésnek, és ideje van a beszédnek. No, most jött el az ideje a beszédnek. Beszélj, hát!

- György Mihály uram és István öcsém ott maradtak a csatatéren. Selbeg* határában nyugosznak. Kegyes parasztok földelték el őket.

- Mondd el hogyan történt!

- Tudod, néném, hogy Zsigmond urunk lemondott a fejedelmi címről, és azt átruházta unokabátyjára, Andorás bíboros úrra, aki a lengyeleknél tartózkodott éppen. Hazatért, de nem tette szívesen.

- Mit tudsz te erről?

- Sokat! Andorás úr mellett teljesítettem. Nyargaló vitéz voltam. Hírvivő. Hiába kapta meg a fejedelemséget Zsigmond úrtól, és meg is választották, se őneki, se az uraknak nem tetszett. „Nem kell nekünk papfejedelem!” - mondogatták, és sokan átpártoltak a kocsmáros ivadékhoz*, akit Rudolf támogatott. Mihály vajda kiváltságokat ígért, a király pedig pénzt azoknak, akik a havasalföldi vajdához csatlakoznak. Sokan átmentek, a csíkiak mind.

- A csatát mondd!

- Mihály vajda, a császár biztatására, és a sok elégedetlen székellyel megerősítve ránk jött. Három napon keresztül álltuk az ostromot. Micsoda csata volt! Aki elfáradt lebútt egy árokba, vagy bokor tövébe, s ha kicsit megpihent, folytatta a harcot. A havaselviek szedett-vedett parasztok voltak, rendes fegyvereik sem voltak, s hamar el is futtak. Csak hogy ott voltak a csíkiak. Székely, székely ellen dühösen, mint a megvadított anyamedve. Aztán háromnapi küzdelem után úgy kimerült mindenki, jobbról is balról is, mint aki állónap fát döntött a havason. Egyik se bírt a másikkal, s mind visszahúzódtunk - a vajda Brassó vastag falai mögé, mi pedig az Olt mellé.

- Igyál egy kortyot, mert kiszáradt a torkod! – töltött bort a kupába Borbála.

  A legény nem kérette magát, s jót húzott a kupából, majd megtörölve a száját az ujjasával, folytatta.

- Számba vettük a veszteségeinket. Sokan voltak, köztük Mihály uram, s István öcsém is. Indulni akartam, hogy frissen meghozzam a hírt, de az udvarhelyi kapitány, Székely Mózes uram parancsot adott és lóra kaptunk. A kapitány nagyon dühösen vágtára váltott, s mi utána. Végig az Olt mentén. Előbb nem értettem, mi történt, később mondta Mózes uram, hogy amíg mi a halottainkat, meg sérültjeinket lajstromoztuk Andorás úr néhány vitéz kíséretében Molduvába menekült. Mikor két nap után a Száda-patakához értünk, a kapitány elfogatott három ténfergő fegyverest.

- Elkéstél, uram! – vigyorgott az egyikük – Akit keresel a vadak martaléka!

- Miket beszélsz? – förmedt rá Mózes uram.

- Balázs hadnagy összecsapott a kísérőkkel, s mindet levágta, a papot is. Pedig csak fészéje volt neki es, meg az embereinek es. Gondóta a császár, meg a vajda majd megjutalmazza.

  Márton elhallgatott. Az esemény még most is nyomasztotta, nem tudta folytatni, csak ült, s rázta a fejét, mintha ki akarta volna rázni belőle az emlékeket. Borbála tudta a dolgát, s csurig töltötte a kupát, a küldönc mohón kapott utána, s egy hajtásra leöntötte a torkán.

- Köszönöm, nénémasszony! Most éppen erre volt szükségem. De mondom röviden tovább. Székely Mózes parancsára levágtak minden fegyverrel elfogott embert, s a környéket megtisztították Mihály vajda embereitől. A Balázs nevű hadnagyot és embereit kézre kerítették és velük is ugyan úgy végeztek, mint ők Andorás úrral. Nem mondom, megérdemelték, ezt a Balázs nevezetűt még az emberei is ördögnek szólították, olyan mokány ember volt. Sok csatát láttam, de ezt a bosszú szülte mészárlást, amíg élek nem felejtem el!

  Ezek után már nem volt mit mondani. Márton el is búcsúzott, még máshová is volt hír vinni valója, meg a szülői ház is várta.

Borbála szemére sokáig nem jött álom, mindegyre a hallottakon gondolkozott, s saját életén. Nem sok öröm jutott neki osztályrészül eddigelé, ezután pedig még annyi sem. Egyedül maradt férfi segítség nélkül a gazdasággal, családdal, árván maradt gyermekeivel, s a kötelességekkel.

- Az a fenyő is ott fenn egyedül áll, hiába tépi a vihar, mégis zöldell – gondolta végül, s ezzel álomba is szenderült.

  Nehéz évek következtek. Az állandó háborúk kimerítettétek a tartalékokat, ráadásul a munkaképes férfiak nagy része, vagy hadakozott valahol, vagy elesett, jobb esetben megsebesült. Borbála mégis rátermetten vezette a gazdaságot, még gyarapította is

  Éppen zabaratni készültek, a tíz kaszás, és a marokszedő asszonyok-lányok készen álltak, a lovakat is befogták, s vidám nótaszóval fordultak ki a nagyútra:

„Tegnap jártam zabaratni, ma megyek kötözni.
Elvesztettem a babámat, megyek megkeresni.”

  Kezdték a leányok, a legények válaszoltak rá:

„Már minálunk a barátok facipőben járnak.
Azok élnek jó világot, akik együtt hálnak.
Lám én szegény árva fejem, csak egyedül hálok,
Akármerre tapogatok, csak falat találok.”

  Borbála a kapuból nézett utánuk és megelégedve gondolt a várható termésre, a szorgalmas emberekre. Visszafordult a ház felé, mikor három lovas tűnt fel az úton, ahol most kanyarodtak az aratásra igyekvők a hegynek, a zabföldek irányba. Az asszonynak rossz érzése támadt, ami rövidesen be is igazolódott. A lovasok tétovázás nélkül a ház élé érkeztek, és a még nyitott kapun besorjáztak az udvarra. Vezetőjük le se szállva a lóról, már kezdte is a mondókáját.

- A György portán vagyunk-é? – kezdte.

- Ott! – csattant Borbála hangja – S engedélyt kértetetek-é, hogy béjöjjetek?

- A Fejedelem Önagysága nevében vagyunk itt. Nem kell engedélyt kérnünk.

- Beszéljetek!

- A fejedelem Őnagysága üzeni, hogy mivel a György porta férfiember nélkül maradt, te vagy György Borbála ennek a családnak és gazdaságnak kötelezettséggel és jogokkal bíró vezetője a fiúsítás szokásjoga szerént. Ebben az értelemben köteles vagy egy lovas katonát egy gyalog csatlóssal és egy szolgával egyetemben kiállítani. Gondoskodsz megfelelő fegyverzetről, ruházatról és tíznapi élelemről.

- Most, amikor öl meg a munka a gazdaságban, amikor itt van zabaratás, a juhnyírás…

- Állj, állj! Tudjuk mi a dolgotok, s azt is, hogy mindig siránkoztok! Öt nap alatt legyetek kész, ha nem akarod, hogy a vagyonodat elvegye a fejedelmi fiskus! Öt nap múlva itt vagyok, s a faluból a többivel együtt indulunk Zsigmond úr táborába. Végeztem! Még sok portát kell ma felkeresnem.

  Ezzel kiugrattak az udvarról, s elporoztak az úton. Borbála meg ott maradt megkövülten. Aztán megrázta magát, s indult összeszedni a szükségeseket…

--

- * Selbeg - Szeben melletti Sellenberg nevű helyiség

- *kocsmáros ivadék - Mihály vajda anyja egy görög kocsmáros nő volt, apja pedig állítólag Pătrașcu cel Bun, Havasalföld uralkodója