Alig telt el néhány hét, talán két fertály
hónap, s elkezdődtek a súlyosabb csatározások. Változó sikerrel. A falu
közelében is jelentek meg fegyveresek, de mind ismeretlenek. Nem lehetett tudni
kihez tartoztak, ha egyáltalán tartoztak valahova, vagy csak saját szakállukra
csatangoltak, s oda húzódtak, ahol nagyobb zsákmányt reméltek. Lehettek akár
rablóbandák is. Ha ilyeneket észleltek, bezárták a kapukat, s eleresztették a
komondorokat. Néha menekülők érkeztek, meg sebesültek. Ezeket, bár
bizalmatlanul, de befogadták, s ahogy tudták – emberségből – segítették.
- Meneküljetek!
– hallatszott a kiáltás és rohanó emberek futottak végig a falu hosszú utcáján.
A harangot is félreverték. Az emberek
gerendákkal torlaszolták el a kapukat. Az asszonyokat, gyerekeket és a
lábasjószágot a hátsó kapun át az erdőbe menekítették.
- Gyerünk,
gyerünk! – noszogatta Borbála is az embereit.
Mire a fegyveresek berobogtak egyetlen ember
sem maradt a házakban, csak néhány ijedt tyúk szaladgált az udvarokon. Egy
kisebb csapat volt, de nem állt meg, hanem robogott tovább. A falusiak, s
köztük Borbála is a hegyoldalról, a fák közül nézték.
- Ezeket
üldözik! – jegyezte meg egy vénember.
- Honnan tudja
apó? – kérdezte az asszony.
- Még tyúkot
sem akartak lopni, úgy siettek tova – válaszolt az öreg.
Igaza is lett, mert kisvártatva egy másik
fegyveres csoport érkezett. Ezek is tovább vágtattak. Látszott, az előbbieket
üldözik. Rövidesen harci zaj hallatszott – ordítások, parancsszavak, jajgatás,
lovak nyerítése, fegyvercsattogás. A falu emberei izgatottan várták
búvóhelyükön a harc kimenetelét. Bár tudták, akármelyik csapat győz,
visszajönnek összeszedni, rabolni, amit érnek. Eddig mindig így történt. Most
is a harc csitultjával egy csoport lovas visszajött a faluba.
- Menj le,
Sebők! – szolt Borbála – Nyisd ki a kaput, s engedd be őket. Sebesültet hoznak.
- Igyekszem! –
kiáltott vissza futtában a legényke.
Három lovas sorjázott be a kapun az udvarra.
Egyikük bizony nagyon rossz állapotban. Alig ült a lovon, s a másik kettő
támogatta óvatosan két oldalról. Le is csúszott, ahogy megálltak. Lefektették a
földre Sebők segítségével. Közben Borbála is leereszkedett a hegyről két másik
asszony kíséretében.
- Kik vagytok?
– fordult a lovasokhoz.
- Orosz Péter
kapitány úr csapatához tartozunk.
- Vigyétek be
az első házba, te meg Sebők menj szaporán, kerítsd elő Máriskó nénét, jöjjön,
mert súlyos sebesült van a házban.
Kisvártatva meg is érkezett Máriskó – sovány,
töpörödött, feketeruhás asszony. Serény mozdulatai elárulták, hogy sokkal
fiatalabb, mint ahogy kinézete és híre szerint kellene lennie.
Belépve a
szobába, ahová a sebesültet lefektették, már kiabálni is kezdett sipítozó magas
hangon.
-
Vetkőztessétek le már, szájtátik! Mit akartok a köpenyét, vagy a csizmáját
kenegessem gyógyírral? Ti pedig – fordult a két katona felé – ne tátsátok itt a
szátokat! Menjetek a konyhába, szítsátok fel a tüzet és melegítsetek vizet egy
nagy kondérban. Gyerünk!
- Nem
vesztegeted az idődet, Máriskó! – szólott Borbála.
- Csak utamban
vannak itt. Különben kik ezek? – kérdezte szinte normális hangon.
- Báthory
seregéhez tartoznak – válaszolta, de nem mutatta, hogy észrevette volna a
vajákos asszony hangjának változását.
A forró vizet meghozták a legények, s a többi
teendőt ráhagyták Máriskóra.
- Ki ez a
szerencsétlen sebesült? – kérdezte, ahogy elhagyták a helyiséget – Nem ismerős
a gúnyája se, s a fegyverei sem.
- Jó szemed van
Borbála asszony! – lepődött meg a katonák közül a fiatalabb.
- Nem ismersz
te még engem, öcsémuram, aki vagy!
- Gazsi vagyok.
Szekeres Gáspár. De mindenki csak úgy szólít Gazsi, a lókupec.
- Valóban az
vagy?
- Apám
lókereskedő, s így rám ragasztották ezt a nevet, meg aztán értek is a lovakhoz.
- De még
mennyire! – kiáltott fel a másik legény.
- Mit beszélsz?
- Tudom, amit
tudok! Boszorkányság van a dologban. A legmakacsabb, kapálózó, szökdöső lóhoz
is oda mér menni, s fülibe sugdos valamit, és az állat megnyugszik. Így igaz!
- Nagy okos
vagy! Láttad már?
- Beszélik.
- S mit
sugdosol a ló fülébe? – kérdezte mosolyogva Borbála.
- Azt mondom
neki, hogy „ülj helyt, mert tüzes toplót dugok a farkad alá!” Ettől mindig
megcsillapodik – magyarázta vigyorogva Gazsi.
- Beszélj csak,
beszélj! – morgolódott a másik – Öl a csúfság, mi? De tudom én, hogy
boszorkányság van a dologban…
- Nem is olyan
nagy baj ez, így legalább elhiszik az emberek – motyogta maga elé Borbála.
- Emberek! –
kiáltott fel aztán – Mi itt csak beszélünk, s enni még nem adtunk nektek.
- Hé, Kati nén’!
Éhesek a vendégeink!
A falatozás után egy-egy cipóval és jókora
oldalassal felszerelve keltek útra, hogy visszatérjenek társaikhoz, a
csapatukhoz a sebesültet a háziak gondjára bízva.
- Van remény? –
kérdezte Máriskót a háziasszony.
- Túléli az
ártatlan. Marha erős szervezete van! De a bal lába kurtább marad, s a válla sem
lészen rendes. Nem tud összeforrni a csont, nagy vágást kapott! Csatában nem
látod többet! Legfentebb az ekeszarvánál.
- Most alszik?
- Két napig
fog. Ha ébred, bort adjatok neki! Most elmegyek, de holnap visszajövök.
Ezennel olyan hirtelen eltűnt, mintha a szél
fújta volna el. Közben visszaszállingóztak, azok is, akik az erdőbe menekültek,
az állatokat is behajtották. Az élet visszazökkent a rendes kerékvágásába.
Másnap ígéretéhez híven a javasasszony megjelent éppen olyan hirtelen, mint
ahogy előző nap eltűnt. Egyszerre csak ott volt Borbála előtt.
- Jöttem
lássam, rendesen vigyázzák-e a szolgák a beteget! – kiáltotta rikácsolva, hogy
zenget tőle a ház.
Bement a sebesülthöz, majd sipítozó hangon
meleg vízért szalasztotta a leányt, aki bent volt.
Miután a
sebeket kimosta, újra elment, azzal, hogy naponta jön, ameddig kell. Ha rosszul
lenne a sebesült, küldjenek érte.
- Csak, ha
kell! - rikácsolta.
Így ment ez hetekig. A sebesült lassan
javult, ráadásul nem értették a beszédét, s ő se nagyon a háziakét, de
tanulékonynak bizonyult az idegen, mert hamarosan már szót értett a
házbeliekkel. Ebben sokat segített Máriskó. Rendesen jött naponta aztán is,
hogy már a sebesülések nem is igényelték volna. Órákig képes volt türelmesen
beszélgetni vele, tanítva mindenre, ami a ház, a falu életében fontosnak
látszott.
- Jól megérted
magad a betegünkkel! – szólott egyik nap Borbála.
- Sajnálom az
embert – válaszolta Máriskó -, idegen ezen a vidéken, s rokkant lesz egész
életére. Legalább beszélni tudjon velünk.
- Igazad van,
hátha valami hasznát vesszük. Elég keménykötésűnek látom.
- Ha majd
jobban tud lépegetni, elvinném magamhoz. Kell egy férfi a házban, s falubeli
egy sem jőne hozzám.
Borbála meglepődött. Nem is kicsit!
- Neked kell
ember?
- Mit gondolsz
hány tavaszt értem?
- Százat
biztos.
- Ne beszély
bolondokat! – kacagott fel szokott vijjogó hangján Máriskó – Tizenhetet! Vagy
ezeret! Hihihi!!!
- Egyiket sem
hiszem!
- Na, akkor
figyelmezz rám!
Ezzel leült a kemence melletti lócára és
mesélni kezdett.
- A vajákos
mesterség anyáról leányra száll nálunk. Amióta erre a tájra jöttünk volna, már
rég azelőtt is így volt. A leánygyermekek az anyjuktól kapják a tudást, már
zsenge korukban. Az első szülött leány lesz a mesterség folytatója. A többi –
már, ha van – elkerül a vidékről mihelyt felnől. A fiúk pedig tíz éves koruktól
elszegődnek valamelyik pásztorhoz, gazdához, mesteremberhez szolgalegénynek, s
többé haza sem jőnek. Így éltünk, mióta átkeltünk a hágókon, s még azelőtt is.
Sokan boszorkányoknak hittek bennünket, pedig nincs abban semmi boszorkányság,
amit teszünk, csak ismerjük a fákat, a füveket, a földet, a vizeket, az
állatokat, az embereket. Tudjuk, mi mire való. Az emberek, ha megmondjuk nekik
a valót, nem hiszik, a jó tanácsokat se. Ezért kell másképp beszélni, ezért
kell ijesztegetni őket, kiabálni, rikoltozni, táncolni, és azt mondani, hogy a
szellemek üzennek rajtunk keresztül. Így van, ez az igazság! Én is ellestem
anyám minden tudományát, megtanultam utánozni a hangját, a mozdulatait. Anyám
hagyta, sőt titokban örvendezett is, mennyire jól csinálom. Néha megengedte,
hogy én álljak szóba a segítséget keresővel. Egy nap aztán megtörtént a
szerencsétlenség, amit anyám már rég emlegetett. „Nem jó háború ez” – mondogatta
– „Rablás az egész. Rablóbandák háborúja!” Tavasszal, ahogy a hó eltakarodott
az észkos lejtőkről is, elindult zsenge füveket keresni. Amit ilyenkor kell
gyűjteni. A májvirágot, papsajtot, pulykafűt, földiepét, pappszakált, meg
kakukkvirágot és körömfüvet. Én távolról követtem lopózkodva, nem akartam, hogy
meglásson. Csípős volt a reggel, s magamra terítettem egy meleg hárászkendőt.
Anyámon a szokásos fekete köpeny volt, mely beburkolta feje tetejétől a
talpáig. Hajladozva haladt egyre magasabbra a hegyoldalon, kereste a
gyógyfüveket. Nem figyelt fel az erdőből kirajzó fegyveresekre. Egyikük
megpillantotta a feketébe öltözött alakot, valamit kiáltott a többiek felé, s
azok megtorpantak, majd ijedten vissza futottak a fák védelmébe. A bokor mögül,
ahol lapultam jól láttam a képükön a rettenetet. Az utolsó fegyveres mielőtt
eltűnt volna a sűrűben megfordult és nyílvesszőt röpített a számukra félelmet
keltő alak felé, majd ő is eltűnt. Célba talált a vessző, s anyám feljajdulva
elterült a földön. Odarohantam hozzá, de már alig élt. „Vedd át. Vedd át” –
ismételgette halkan. A kosár felé nyúltam, melyben ott lapultak a már
megszedett gyógyfüvek. „Nem a kosarat, a helyemet!” – suttogta rekedten, s
elcsendesedett. Ott temettem el azon a helyen, ahol megölték, és attól fogva én
vagyok Máriskó, a javas asszony. Csak te tudod a tikomat!
- Nálam jó
helyen van. De mi van a férfiakkal? Apádról nem beszéltél.
- Apám elesett
egy csetepatéban a betörő rácokkal. Különben mifelénk, te is tudod asszonyom, a
férfiak rövid életűek. Jönnek, mennek, s ha maradnak is, nincs türelmük
hosszasan megülni. Hamar utoléri őket a mehetnék, a vándorélet láza. Nagyanyám
mesélte, hogy ő hármat eltemetett, kettő pedig megszökött mellőle. Pedig nem
kellett soha annyit gürcölniök, mint a többi falusi embernek.
- Senkinek sem
könnyű az élete ezekben a háborús időkben. Nézz meg csak engem. Itt állok
suhogó egyedül. Ember még a közelben sincs, legfennebb olyan, aki csak majd
lesz. Közben meg jönnek a fosztogatók, a fegyveresek, tatárok, kontyosok,
zsoldosok. Ha nem menekülünk el idejében a hegyre, minden jószágunkat
elhajtják, s még jó, ha nem égetik fel a házainkat!
- Látod, ez
mind engem is sújt, s még a helybeli papok, barátok is üldöznek. Átkot szórnak
rám – toldotta meg a mondottakat a javasasszony.
Másnap Máriskó egy lovat vezetett be az
udvarra. Két süldő legényke közreműködésével felsegítették a félig gyógyult
sebesültet a hátára. A szelíd kanca olyan ügyesen lefeküdt a gazdája
parancsszavára, mintha tudta volna, hogy betegembert kell a hátára vennie.
- Még anyám
tanította be, mikor kisgyerekkoromban nem tudtam rendesen felülni a hátára –
jegyezte meg Máriskó látva többiek csodálkozó tekintetét.
A ló lassan, óvatosan felállt, a sebesült
elmosolyodott és megveregette az állat nyakát, Máriskó pedig a kötőféknél foga
elindult velük. Borbála fejcsóválva nézett utánuk. Mikor behozták a súlyos
beteg katonát, nem hitte, hogy még valaha lóra fog ülni. Még így se, mint most.
Ez a katona, aki Simon néven nevezte magát,
mikor kissé jobba lett, elmesélte, milyen kalandos úton jutott idáig, eddig a
székely portáig. Fiatalkorában hajóinasnak állt, mint kortársai legtöbbje. A
hajón ismerkedett meg a hasonlókorú Márton és Dalton nevűekkel. Nehéz évek
következtek számukra, de a barátságuk kibírhatóvá tette. Jóban-rosszban
összetartottak. Egyszer valamin összetűztek a kapitánnyal, s az kitette őket a
franciapartokon. Ott kóboroltak a part közelébe, hátha feltűnik egy hajó, s
újra elszegődhetnek. Addig fegyverrel szereztek maguknak élelmet, s háltak ahol
érték. Hónapokig folytatták ezt az életet, mikor is beálltak zsoldos katonának
egy várgrófhoz. Több évet töltöttek a vikomt szolgálatában, de a tenger
hívásának nem tudtak ellenállni és újra hajóra szálltak. Tengerészként
beutazták az északi vizeket épp úgy, mint a forró afrikai partok környékét. A
sors kiszámíthatatlan fordulata újra franciaföldre vetette őket, s már, mint
tapasztalt katonák gyorsan rangot kaptak a seregben a vikomt közbenjárására,
aki örült visszatértjüknek.
Hármójuk közül
Márton volt a vezér, Simon az izomerő, és Dalton a ravasz róka. Márton nem csak
vezetésre termett katona volt, hanem bátor, okos, olvasott ember is, aki
magabiztosan mozgott a legelőkelőbbek körében is. Nem hiába fogadták el
vezetőjüknek. A vikomt bizalmába fogadta, s vele együtt két társát is. Bécsbe
is együtt mentek, ahol a francia felajánlotta katonai segítségét a császárnak a
törökelleni háborúban.
A tárgyalások
alatt egy jelenlevő angol főtiszt arról panaszkodott, hogy katonái bennrekedtek
a törökök által körülvett várban és nincs mód velük kapcsolatba lépni, és
segítséget nyújtani nekik.
- Hányan vannak
a honfitársaink? – kérdezte ekkor Márton.
- Mikor
elváltam tőlük, harmincan voltak – válaszolta a főtiszt.
- Kiszabadítjuk
őket! – kiáltott fel lelkesen Dalton, s a másik kettő rábólintott.
- És mégis
hogyan?
- Hát, ugye ott
angolok vannak, és minden angol tengerész, még ha nem is hajózik. Igaz?
- Igaz, igaz!
De mi köze ennek a kiszabadításukhoz?
Mikor elmondta
a ravasz tervet Dalton, mindannyian egyetértettek vele. Néhány nap múlva a
vegyes: német, angol, francia csapat útnak indult, hogy csatlakozzon a törökkel
szembenálló sereghez.
- Nézd uram! – kiáltott az egyik francia
lovag – Ezek a mi vendégeink, az angolok azt hiszik ünnepség a háború.
- Miért
gondolod, Jean?
- Figyeld csak
ott a dombtetőt! Zászlókat lobogtatnak, s játszanak velük, mint az éretlen
gyerekek, ahelyett hogy gyülekeznének és megostromolnák a várat.
- Várd ki a
végét! Azt parancsolták, ne támadjunk, csak vigyázzuk a kapukat. Pihenjünk
most, aztán meglátjuk mi lesz.
Meg is látták,
mert este fáklyákat lobogtattak fenn a dombon, s a várban is fáklyákat
gyújtottak fenn a fal tetején.
- Jean fiam,
látod, amit én is látok? A várbeliek onnan válaszolnak ezeknek. Valamit
jelentenek a lobogtatások. Csak tudnám, hogy mit?
- Uram, uram!
Ezek tengerész jelek! Láttam ilyeneket, mikor áteveztünk a Csatornán. A ködben
fáklyajelekkel értekeztek egymással a hajósok.
- Biztos most
értesítik egymást a holnapi támadásról.
A másnapi
sikeres ütközet után a vikomt több ezer emberével felajánlotta szolgálatait
Erdély Fejedelmének. Így került a három angol az erdélyi hadi események
sűrűjébe. Sorsuk nem alakult szerencsésen – Márton, bár kitüntették
bátorságáért és hűségéért végül tatár fogságba esett és eladták rabszolgának.
Dalton súlyosan megsebesült, mikor a lovát kilőtték alóla, s nem is élte túl
sebesülését. Simon pedig ide került.
Így mesélte mindezt szóról szóra a sebesült
katona esténként, a gyógyulás hosszú napjai alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése