Konferencián

                       „Aki barát, szeret: de aki szeret, nem mindig barát.” Seneca

 Nagy nemzetközi konferenciára voltunk hivatalosak a régióból. Károly és Paulo voltak a társaim. Károly komoly fiatalember, nagy tudós lesz belőle. Biztos vagyok benne. Az a fajta fegyelmezett, a modorosságig precíz ember, aki kínosan ügyel minden mozdulatára, aki nem mutatkozik lezserül még a saját lakásában sem, aki mindig becsukja a fürdőszoba ajtaját, amikor bemegy, és leoltja a villanyt, amikor kijön. Paulo éppen az ellentéte. Lezser, bohó, mindig vidám, de úgy vág az agya, mint a borotva. belőle is nagy tudós lesz.

 A konferencia nagyszabású rendezvény volt, címe: Tisztelet a folyóknak (Tributa ad flumina) és a híres Pragati Maidan* (Újdelhi, India) biztosított neki helyet a maga 23 pavilonjával. A világ minden tájáról érkeztek tudósok, szakértők, előadók, hallgatók. Képviselték a világ legjelentősebb vízgyűjtő rendszereit a Mississippitől a Volgáig, az Amazonastól a Sárgafolyóig, a Kongótól a Lénáig, képviselve mind az öt kontinenst. Mi a Duna országait képviseltük, de jöttek rajtunk kívül Ausztriából, Szerbiából, Romániából és Bulgáriából is többen, de ők csak, mint hallgatók. A mi előadásunk a háromnapos konferencia második napján hangzott el, a „folyami szállítás” szekció keretén belül. Így mi is beállhattunk a hallgatók táborába szabadidőnkben, s a műsor szerint kedvünkre válogattuk a bevezető előadások, és a szekciók munkái között. A témák sokfélesége minden képzeletet felülmúlt.

 Ha nem találtunk kedvünkre való témát, ide-oda ténferegtünk a Pragati Maidan több mint 7 hektáros területén. A szálláshelyeket, étkezdéket és szórakozó lehetőségeket mind, mind megtalálhattuk itt.

 Egyik szabad óránkban a nagy központi csarnok fedett parkolójában, az egyik bokszban megpillantottunk egy gyönyörű, fehér luxusautót. Ajtói hívogatón nyitva voltak. Ki tud ennyi szépségnek, kényelemnek ellenállni? A közelben sehol egyetlen embert sem láttunk, s mint három kamasz gyorsan beültünk a test formáját felvevő ülésekbe.

- Ez aztán a kényelem! – kiáltott fel Paulo hátradőlve a mellettem levő ülésen.

 Károly is morgott valamit, de hirtelen kiszállt.

- Ember! – fordult Paulo felé – Nekünk még dolgunk van! A délutáni hozzászólásomat át kell nézni, s azt mondtad, segítesz.

- Jössz? – kérdezte tőlem.

- Még maradok! – utasítottam el a hívását, s ők ketten elsiettek.

 Kevés időt méláztam itt a nagy kényelemben, s gondoltam, nincsenek kenyérgondjai annak, akinek egy ilyen luxus Lexusra telik. Boldog ember lehet.  Mintha irigyelném, nem is kicsit – futott át az agyamon. Valami kellemes halk zene szólalt meg a kocsi hangszórójából. Ahogy a zenére figyelek, egyszerre megszólal mellettem egy férfi.

- Kellemes hangok, úgy-e?

 A kocsi tulajdonosa szólított meg, s én sebesen kiugrottam az autóból.

- Jaj, ezer bocsánat!- mentegetőztem – Nem akarok zavarni, már megyek is!

- Nem zavart – kellemkedet a férfi -, de milyennek találja az üléseke? Elég kényelmesek?

- Hogyne, persze, izé… - dadogtam meglepődve -. Nem akarok zavarni, és még egyszer elnézést kérek, de olyan hívogatóak voltak a nyitott ajtók. Megyek azonnal, csak még elveszem a társam táskáját. Itt felejtette az ülésen.

 - Társa is van?

 - Itt volt, de már elment. Megyek én is!

- Mi ez? – kiáltott fel mérgesen, hogy belém szorult a mozdulat, ahogy indultam volna.

- Eltörték a teniszütőmet! Ezért fizetni fognak! - dühösködött tovább.

- De hát, nem nyúltunk semmihez! – szabadkoztam meglepődve – A zene is magától szólalt meg.

- Azt én indítottam be, amikor megláttam, hogy vendégem van – mondta békésebb hangon -. De eltörték a teniszütőmet. Fizetni fognak! – váltott újra dühösre a hangja.

 Nem volt időm válaszolni, mert becsukta a kocsi ajtaját (mind a négy ajtó egyszerre csukódott), halkan felberregett a motor, a boksz ajtaja felnyílott, a kocsi pedig kisuhant az útra. Bambán néztem utána, álltam, mint Bálám szamara. Aztán megráztam a fejem, s társaim után indultam. A szállásunk előtt találtam rájuk, a szökőkút szélén üldögéltek elmerült vitába merülve.

- Félbe kell szakítanom értékes eszmecseréteket! – léptem oda hozzájuk.

- Képzeld, ez a fafejű… - kezdte volna Paulo, de közbevágtam.

- Megérkezett a csoda autó gazdája!

 Meglepetten néztek rám, és kissé dühösen is, hogy másirányba tereltem a beszélgetést.

- Mi? Hogy?

 Elmondtam nekik, mi történt, s hogyan. Arra voltak kíváncsiak, vajon ki az illető, de erre nem tudtam válaszolni, hiszen nem mutatkoztunk be egymásnak.

- Semmi baj – szólottam -, mert itt jön éppen Kareena, a mi kedves, csínos szálloda-igazgatónőnk, aki mindenkit ismer. Ő majd megmondja nekünk.

- Üdvözletem, uraim! Kit kellene ismernem? – ért oda hozzánk Kareena.

 Elmagyaráztam neki is a helyzetet, mire nagyot kacagott.

- Hogyne ismerném! Hiszen ő nem más, mint Kumar Sheik, a főigazgató!

- Mi van ezen nevetni való? – kérdeztem kicsit megbántódva, gondolván, rajtam nevet.

- Csak annyi, hogy elszalasztottál egy kellemes, kis légyottot megnyerő főigazgatónkkal!

- Csaknem?

- De bizony! Besétáltál a csapdájába, s azért lett dühös, mert mégis otthagytad. Egyébként ez nálunk nem is olyan ritka dolog az utóbbi időben. Sőt a politika sem nézi rossz szemmel az ilyen kapcsolatokat - része a túlnépesedés elleni kampánynak, mint a színes gyöngysor a nők nyakában*.

- Ilyet kihagyni! – kiáltott fel vigyorogva egyszerre Károly és Paolo.

- - -

* Pragati Maidan = magyarul a haladás indokai.

* (Ha a ciklus termékeny időszakában (a ciklus 11.-től a 17. napjáig) tartózkodnak, a nem kívánt teherbeesés lehetőségét nagymértékben csökkenthetik. Ez az un. Ogino–Knaus-féle módszer. Egyes hindu nők ezeken a napokon a tilos jelzést közvetítő színű gyöngyöt viselnek a nyakukban.)

G y ö r g y B o r b á l a (IV.)

  Egy időre könnyebbedtek valamivel a falu gondjai, hogy Bocskai urunk a hajdúkat megzabolázta. A székelyeket is jobban megtűrte elődeinél, a törököt távol tartotta, s a császárt is engedményekre kényszerítette.

  Borbála gyermekei közül csak két leányka: Matild és Virág, s egy tíz év körüli fiúcska, Jákó maradtak életben. A harcokban odaveszett Istvánon kívül a láz is elvitt két gyermeket még elébb. Borbála féltő gonddal vigyázta ezt a hármat. A lányokkal nem is volt semmi gond. Már nyiladozott nőiességük, de fiatalemberek nem forgolódtak még körülöttük. Igaz nem is nagyon akadtak, mert vagy rokkantak voltak a felnőtt férfiak, mint Simon, vagy gyermekek, mint Jákó. Vele azonban nem volt könnyű dolga az anyjának. Állandóan az erdőt járta a barátaival. Fosztogatták a madárfészkeket, hurokkal fogták el a nyulakat, s más gyanútlan állatokat.

  Elkalandoztak a barlanghoz is, ahova vész esetén menekült a falu, de az ott tartózkodó őrök elzavarták őket. A lármafákhoz is megpróbáltak közel menni, de ott sem volt sikerük.

 - Gyertek, menjünk fel a pásztorokhoz! – szólott Jákó.

Úgy tűnt ő a vezére a csapatnak.

- Messze van! – nyűgölődött Döme, a kilenc esztendős szomszéd gyerek.

- Igazad van! Megyünk reggel. De jókor! Mikor hajtják ki a csordát legyetek itt a forrásnál, s hozzatok valami falnivalót is.

- Te Jákó, mi az ott? – mutatott ijedten Döme a fák közzé -. Medveeee! Fussunk!

- Psszt! Maradj csöndben, s kushadjatok le! – szólt rá a gyerekekre Jákó.

  Lapultak hát a bokor tövén remegve, vajon mi okozza a zajt, zörgést arrébb az erdőben? Hamarosan megtudták – egy ember, éppen a kacskakezű. Így hívták a gyerekek Simont, a béna karja miatt. Vállán fonott kosár lógott, s hogy a gyerekeket meglátta, vidáman intett feléjük.

- Hát, ti?

- Csak itt, né! – válaszolták egyszerre.

- Nézzétek, mit találtam! Tinóru gombát.

- Tinótrotty, tinótrotty! – kiabáltak a gyerekek megfeledkezve előbbi ijedtségükről.

- Mit hitványkodtok ti itt az erdőszélen?

- Mennénk ki az esztenára, de már késő az idő.

- Minek akartok felmenni a hegyre?

- Hogy együnk friss ordát!

- Nos, figyeljetek ide! Holnap nekem is fel kell mennem a bácshoz. Szekérrel megyek, de egyedül veszélyes az út, kísérőkre lenne szükségem.

- Megyünk mi kísérőnek! – kiáltott fel hirtelen ötlettől indítatva Jákó.

- Bátor szó! De tudsz-é bottal verekedni, s nyilad van-é?

- Háát…

- De legalább a merszetekkel nincs baj, ahogy látom. Találkozhatunk farkassal, bár nem hiszem, rőzseszedő vénasszonnyal, bár az nem veszélyes, de a legnagyobb gond a kuvaszokkal lesz. Hozzatok magatokkal jó husángokat. Azt mindenekfelett tisztelik.

- Jövünk! – kiáltották lelkesen.

  Másnap valóban csatlakoztak a két öreg ló vontatta szekér kíséretéhez. Szinte tízen gyűltek össze a szokatlan kaland reményében. Mindenik hozott magával egy-egy jó fütyköst, meg a konyhából „kölcsönzött” húsvágó bárdot vagy kést. Simon számba vette a csapatát, s megengedte, hogy felcsimpaszkodjanak a szekérre, ameddig sík a vidék. A meredek kezdetén aztán leparancsolta a társaságot. Itt az erdő is sűrűbb lett. Simon megmagyarázta, milyen fontos, hogy közel maradjanak egymáshoz. Látó és halló távolságnyira. Aztán faragtatott velük hegyes lándzsaszerű karókat, amivel szúrni is, meg dobni is lehet. Miután jó adagot kapaszkodtak, megálltak pihenni. Ezt az alkalmat arra használta, hogy tanítani kezdje ifjú társait, miként használják a furkós botot, meg a hegyes karókat.

- Ügyesek vagytok! – dicsérte őket.

- Tanítasz minket később is? – kérdezte a pöttöm Döme.

- Akarjátok?

- Igeeen! Igeeen!

- Akkor most induljunk, hogy délig érjünk fel az esztenához. Útközben megbeszéljük.

  Kint a hegyen, a havasi legelőn dühös kuvaszok fogadták őket. Mind felkucorodtak a szekérbe, s onnan döfködtek a kutyák felé, azok meg acsarkodtak, ahogy a torkukon kifért. A lovakkal nem törődtek, csak a szekéren ülőket riogatták hangosan, s ahogy lassan poroszkálva az esztenához közeledtek, furkós botját lóbálva elébük jött a bács. A kutyák elsomfordáltak, átadták a vendégfogadást a gazdának.

  A ház előtt a bács felesége várt rájuk, s már kínálta is a juhászok különleges csemegéjét, a zsendicét. Jákó a társaival nekiestek az ételnek.

- Lassan a testtel! – szólt rájuk a kacskakezű. – Megbánjátok a mohóságot. Egyetek közben a puliszkából is. Soha nem érünk vissza a faluba, annyit guggoltok majd a bokrok alatt.

  A gyerekek nevettek, de megszívlelték a tanácsot.

- Ha elvertétek az éheteket, kicsit heverjetek le az árnyékba, aztán jön a további gyakorlás.

- A botvívást? – kérdezte megint csak az apró Döme.

- Megtudod idejében! Én most lemegyek a forráshoz, amíg odaleszek, pihenjetek aztán…

  Nem folytatta a mondatot, hanem elügetett a forrás irányába. A fák árnyékából visszanézve figyelte a gyerekeket, de megnyugodva látta, hogy utasítása szerint pihennek.

- Gyere csak ide! – szólott a pakulárhoz, aki éppen ott csellengett az erdőszélen.

- Mit akarsz, uram? – szólott és sunyi képpel körülnézett.

- Gyere közelebb, ne kelljen kiabálnom és nem akarom, hogy ott a fészer alatt heverésző gyermeket meghallják, miről beszélünk.

- Itt vagyok! – lépett közelebb a pakulár.

- Jártak-é idegenek mostanában a bácsnál?

- Kire gondolsz, uram?

- Idegenekre, te ördögfattya!

- Hát idegenek azok nem.

- Mások?

- Mások. Komák, sógorok.

- Nyegrúj is, a fekete bács?

- Az nem, csak Petruc.

- A sógor? Mit akart?

- Sajtot vitt, meg két levágott jerkét.

- Mit mondott?

- Mondta, hogy nem errefelé portyáznak. Átmennek Molduvába.

- Jól van. Menj vissza az állatokhoz, ne hogy baj legyen!

  Ezzel lehajolt a forráshoz, jót húzott a friss hideg vízből, s a kulacsot is megtöltötte. Indult vissza a gyerekekhez.

  Nyegrúj, akit a fekete bács néven is tiszteltek a háborúk menekültjeit felpártolva félig szabadságharcos, félig rabló csapatot állított össze. Úgy kezdődött, hogy először csak befogadott néhány menekültet. Szállást adott nekik, s ételt, ezért aztán cserébe segítettek megvédeni a nyájat a vadak és rablók ellen. A tél beálltakor úgy vitte le őket is a faluba, mint rokonokat, sógorokat. Így maradt a csapat tagjain a sógor név. Mindenki csak így emlegette őket.

- Mi újság van itt a hegyen? – lépett oda Simon a fészer árnyékában heverésző bácshoz.

- Mi lenne? Rég nem esett, száraz a fű.

- Hát, Negrújról mi hír?

- Nem mondta el a pakulár?

- Valami igen, de nem sokat.

- Akkor, nincs is sok…

- Mondd már, mit izent? Tudnom kell, hogy vigyázhassak ezekre! – intett a gyerekek felé.

- Kűggyé fel két embört ide, vigyázni!

- Azt, minek?

- Hásze tudod, ki vót ű ehejt? Most sönki nem véd meg a csellengő szegénylegényöktől.

- Szólok a faluban, hogy jöjjön fel két, három markos legény. Ha még van ilyen… Sánta, béna még akadna, de épkézláb ember alig.

- Csak győjjenek!

- Hé, emberek! – kiáltott rá a gyerekekre, akiket elbágyasztott a hosszú gyaloglás és a havasi levegő.

- Mi van? Mi van?

- Indulunk le azon. Ma nem lesz nyílfaragás.

- Simon bátyó, nem erről volt szó! – háborgott Jákó.

- Jó okom van, hogy igyekezzünk. Mire lehalad a nap, otthon kell lennünk!

  A gyerekek nem kérdeztek többet semmit, látták a kacskakezű arcán, hogy komoly dologról lehet szó, s egymás között pusmogva megindultak lefelé. Jól közel húzódtak egymáshoz, mint a riadt juhok. Gyorsan haladtak a hegyről lefelé vezető ösvényen. Már a falu határában jártak, mikor Jákó elébe állt Simonnak.

- Most, mielőtt szétszóródnánk, s ki-ki hazamenne, mondd el nekünk, hogy mi baj történt, miért jöttünk le a hegyről ilyen lóhalálában?

- Halljátok hát! Nyegrúj, akit a fekete bács néven is tisztelnek, itt ütötte volt fel a tanyáját a havason. Nem rabolt, nem harácsolt, csak kért, és cserében védelmet ígért. A hegyi falvak, tanyák, esztenák eltartották mind a harminc emberével együtt. A szegénylegényeket, rablókat, katonaszökevényeket messze űzte a környékről. Most azonban átment Molduvába, mert ott újból harcok folynak a tatárkán seregei ellen, akik nagy veszedelmet hoztak az országra. Nyegrujt Tomsa vajda hívta, hogy állna be hozzá az embereivel, s hogy útközben még gyűjtsön további katonának való férfit maga köré.

- Miért rossz ez nekünk? – okvetetlenkedett Jákó.

- Mert vissza szálingóznak a csellengő szegénylegények. Ezért kell nekem is erősítést küldenem fel holnap a bácsnak. Megértettétek?

- Akkor többet nem mehetünk az erdőbe játszani?

- Csak ha felnőtt is van veletek!

- Simon bátyó, te kijössz velünk? És tanítasz még bottal verekedni?

- Holnap nem, de utána minden nap gyakoroljuk a verekedést, ahogy ti mondjátok. Én inkább harcra nevelésnek nevezném.

  Ezzel aztán mindenki hazasietett, hogy még vacsorát is kapjanak otthon, ne csak nyaklevest.

  Egy ideig nem történt semmi különös, de úgy két hét múlva híre jött, hogy egy tanyát megtámadtak valamilyen haramiák. A benne lakók elmenekültek, de miután a rablók mindent összeszedtek, ami mozdítható, s a jószágot is elhajtották, az épületekre csóvát vetetettek. Minden földig égett.

  A falut nem érte baj, messze volt a tanya, de az emberek féltek, s megerősítették a védelmet, amennyire lehetett. Egyik nap aztán hajnalban fellángolt a jelzőtűz a falu feletti hegyen. Az őr lélekszakadva rohant be a faluba.

- Csík felől jőnek a zsiványok! – kiáltotta, ahogy az első házakat elérte.

- Hányan vannak? Jól láttad őket? Gyalog jönnek? – záporoztak a kérdések.

  Az emberek nem rettentek meg a hírre, hanem gyorsan bezárták, eltorlaszolták a kapukat, elengedték a kuvaszokat, és kaszát, kapát, fejszét ragadva kimentek a faluvégére fogadni a váratlan látogatókat. Elkeseredett düh feszült mindenkiben!

- Nem viszik el szárazon, ha ide merészkednek!

  A merész, bátor védekezésnek meg lett az eredménye – a zsiványok, amikor látták, hogy nem boldogulnak, sőt életveszélybe kerültek, gyorsan elmenekültek. Ennek a csetepaténak a híre elterjedt a környéken, és a többi csellengő szegénylegénynek is a fülébe jutott. Ettől kezdve elkerülték a falunak még a környékét is.

  Újabb évek teltek. Gábor úr rendet teremtett az országban, s ez a mindennapokban is éreztette hatását. Nem száguldoztak zsákmányolni, rabolni vágyó fegyveres csapatok, a kisebb rablóbandákat is elüldözte. A fejedelem állandó sereget tartott, a katonáit pedig megbecsülte, megfizette, és azokat, akik a harcban kitűntek birtokkal is megajándékozta. Így jutott birtokhoz a szomszéd határban Jákó, miután bátran végig verekedte a csatákat, és négy év után a fejedelem őnagysága hazabocsátotta. Jó hasznát vette a Simon tanításainak, aki megtanította mindenféle fegyver használatára, amit csak egy lovas vagy gyalogos katona a kezébe keríthet. Aztán meg is becsülte magát, mert egy év sem telt és strázsamesterré léptette elő a generális.

- Édesanyám! – lépett Borbála elé szabadulása utáni napok egyikén Jákó.

- Csak nincs valami baj? – rettent meg a sokat látott, sokat megélt asszony.

- Nincs, nincs - mosolyodott el a férfivá érett ifjú ember -. Hogy is lenne, mikor végre itthon vagyok, és kicsi birtokot is kaptam a nagyságos fejedelemtől. Armálist is hozza!

- Mondd akkor, mi akarsz?

- Be türelmetlen kied! Üljön le ide a padra, s én elsorolom, miről akarok édesanyámmal beszélni.

- Nagy feneket kerítesz a dolognak!

- Mert nagydolog, amiről szólok.

- Szólj hát!

- Megkérem magát édesanyám, György Borbála, menjen el Simonhoz, és kérje meg nekem Saroltot. Szeretném feleségül venni!

G y ö r g y B o r b á l a (III.)

  Nehezen telt el a tél, hisz alig maradt betevőjük a fosztogatók miatt. Alig annyi, hogy tavasszal elvessék. Állatállományuk is erősen megcsappant. Ami lábasjószágot felhajtottak a havasba, az is megsínylette a hosszú, zimankós telet. De legalább az megmaradt.

  A várt tavasz sem hozott enyhülést – felújultak a harcok, a betörések. Nem volt más választás, el kellett hagyniuk a falut! Messze bent a szurdok mélyén tudtak egy barlangról. Borbála három legényke kíséretében megkereste, megnézte, s látta, jó vizű patak folyik át rajta, olyan mély és magas boltozatú, hogy a falu minden lakosa jól elfér benne. Mikor ez embereknek elmondta, mind egyetértett, hogy odahurcolkodnak, berendezkednek. A fiatalabbak a faluban maradnak megművelni a földet, de az öregeket, s apró gyermekeket előre felköltöztették.

  Hogy ellenség, vagy rablóbandák meg ne lephessék őket, a hegygerincen körben, ahonnan be lehetett látni az utakat egy-egy fenyő oszlopot állítottak. Az oszlop felső részét bekötözték szurkos szalmával, s egy szalmafonatot engedtek le attól a földig. Egy őr ügyelte éjjel-nappal, s ha vész közelgett a fonatot meggyújtotta. A faluban tudták, mit jelent a megjelenő füst, vagy éjszaka a láng fénye. Erre a jelre felkerekedtek és elrejtőztek az előkészített barlangban. A vész elmúltával visszaszállingóztak, s kezdtek a faluban mindent előröl a martalócok pusztítása után. A gabonát is csak az eldugottabb völgyekben tudták megmenteni. Egyedül a havasra felvitt lábasjószág volt biztonságban. Már amennyire! Azokat a dúvadaktól kellett védeni, de az kisebb bajt jelentett, mint az emberi vadak pusztítása.

  Legnehezebben a tavasz telt, hiszen a tél felemésztette az élelmiszertartalékokat, s vetőmagról is gondoskodni kellett.

  A hadakozók kimerültek, de a nép legyengült, leszegényedett. A szép szabad élet odalett. Hiába volt minden küzdelem, nélkülözés, vérontás, se Zsigmond, se a vajda nem tartotta be az ígéreteit és ráadásul ott volt Basta is, aki nem ígért csak követelt és elvett mindent. Terményt, jószágot, s mindent, ami mozdítható. Borbálának szerencséje volt, mert a hadba küldöttek épen hazakerültek, több lett a munkáskéz, de növekedtek a terhek. A faluban máshol is, a legtöbb helyen így volt, de ott ahonnan kiveszett a férfinép, mert odapusztult vagy, mert elcsángált, ott tönkre ment, ebek harmincadjára került a gazdaság. Ezeket aztán jó esetben a rokonok osztották szét egymás között, de ha ez nem sikerült, az új urak, a bárók tulajdonába került, mint a fejedelem ajándéka.

  Nem régi dolog volt ez a bárókkal. Ilyent eddigelé nem ismertek ezen a földön. Csak szabad székelyt.

  A küzdelemmel teli évek lassan teltek felettük, s a bajok csak sokasodtak. Az emberi tunyaság, oktalanság pedig még növelte is azt, amit a sors rájuk mért.

Így történt, hogy mikor egy harmadfű csikót akartak betörni, baleset történt. A még hámhoz, nyereghez nem szokott félvad csikót a nagy gazdasági udvar közepén egy jól bevert karóhoz kötötték hosszú, 8-10 öles pányvával. Így elfutni nem tudott, csupán körbe-körbe járni. Lőrinc, a lovászlegény pedig egy ostornyéllel a kézben hajtotta, futtatta. Közben tanítgatta, mikor kell megállni, indulni, futni. „Galopp, lépés, állj!” – parancsszavak hallatszottak és sűrű ostorpattogás. Mikor a ló már fáradni kezdett és a parancsszavaknak is engedelmeskedett, Lőrinc felpattant a hátára. A csikó megriadva két lábra állt, majd hirtelen irányt változtatva keresztben átvágott a körön. Az istráng azonban nem engedte, a pányva megfeszült, a ló nagyot rándult, s elbukott, Lőrinc lerepült a hátáról egyenesen az istálló falának, s kificamodott, törött karral elterült a földön.

  A szolgák a lovat felállították és bekötötték az istállóba, a jászolhoz, s szénát vetettek elé. Lőrincet is felemelték, bevitték az istálló sarkában leterített szénára, s elküldtek Máriskóért, a javasasszonyért. Kisvártatva meg is érkezett, s az udvaron felhangzott szokásos sipítozó hangja.

- Mi a szösz, már lovagolni se tudnak a mai legények? Híj, bezzeg az öregapja nem ült volna fel a rosszul betanított csikóra nyereg nélkül! Na, hol van az a híres lovas?

  Megmutatták neki ott az istálló sarkában. Csöndben ült a legény, még nyögni sem mert, ahogy meghallotta a vajákos asszony hangját. Jobban félt tőle, mint a csikótól, amelyik levetette a hátáról. Máriskó, ahogy meglátta a pórul járt lovászlegényt, mindjárt utasításokat kezdett osztogatni, ahogy el is várták tőle.

- Hozz gyorsan egy meszely fenyővizet! – kiáltott rá egy ott lézengő szolgagyerekre.

- Te meg menj a konyhába, de íziben! Főzzék meg ezt teának két kupa borban! - utasított egy másikat, s a kezébe nyomott egy kis vászonzacskót.

  Kért még egy hosszú törölközőt, istrángnak való kötelet, meg két markos legényt segítségnek.

  Máriskó azzal kezdte a gyógyítást, hogy jól megitatta pálinkával Lőrincet, majd a hosszú törölközővel szorosan körbe tekerte a mellkasát, de úgy, hogy az épen maradt karját is oda rögzítette. Aztán újra fenyővizet adott neki, meg a közben elkészült teafőzetből is jó adaggal. Volt abban a teában mindenféle nyugtató, kábító, ami ilyenkor kell. Komlótoboz, pipacsvirág, macskagyökér, nádrafű, Szent János fű, meg még ki tudja mi minden. Az erős pálinka, meg a kábító főzet megtették a hatásukat – Lőrinc elaludt. Máriskó csak ezt várta. Az istráng kötéllel szorosan megkötötte a karját a törés felett, s szólott a segítségül hívott legényeknek, hogy tartsák átkarolva keményen a sebesültet, ő pedig kezdte húzni, csavarni a kificamodott kart. Lőrinc nyögött, jajgatott, vergődött, de erősen fogták. Egyszerre egy roppanással helyre ugrott a válla, s ezzel hirtelen meg is nyugodott. Újabb adag pálinkát, meg teát kapott, hogy tovább aludjon, mert a java még ezután következett – a törött csontok összeillesztése. 

  A javasasszony finom, de erőteljes mozdulatokkal helyre rakta a törött végeket, s szoros kötéssel rögzítette a sérült kart. Az épet pedig kiszabadította a törölköző szorításából.

- Erre már nincs szükség! – mondta – Két holdtöltéig a törött karról a gyolcskötést ne vegyétek le! – toldta még hozzá, s a holmiját összeszedve indult kifelé.

  A ló felhúzta az ínyét és kirúgott. Máriskót fejen találta, kirepült az ajtón és elterült az udvaron. Nem mozdult többet.

  A kert végében temették el.

- Simon, ott az a régi nyári konyha, ki lehet javítani, s költözzetek bé oda kicsi Sarolttal – mondta Borbála egy héttel a temetés után.

  Máriskó halálával elveszítették minden támaszukat. Birtok nem maradt utána, csak a számukra ismeretlen rendeltetésű gyógyfüvek, porrátört gyökerek, kérgek, meg egyebek. Nem tudtak mihez kezdeni, mert hiába volt két erős karja, s kitartása a munkában, az éhkopp várt rá is, és öt éves kicsi leánykájára is, ha nem kerül számára kenyéradó gazda.

- Sokkal tartozom Máriskónak, annyiszor segített emberen, állaton, ha baj volt, hogy ez a legkevesebb, amit megtehetek a hátramaradottakért – folytatta Borbála. – Meg nekem is jól jön az erős férfikar itt a gazdaságban.

  Az üresen maradt kunyhót lassan elemésztette az elhagyottság, udvarát felverte a gaz, teteje beomlott, s egy idő múlva már nyoma sem maradt. Így enyészett el a Máriskó mestersége is. Nem maradt követője, s a közel-távolban sem volt senki, aki a javasasszonyi, vajákosi tudást magának mondatta volna.