A nyári hőséget néhány napos hűvösebb idő váltotta fel.
A tízperces bemelegítő után az edző elnézést se kérve
elsietett, miután meghallgatott a mobilján egy rövid üzenetet. Meglepődve
álldogáltunk egy helyben topogva, de hamarosan edzőnk kolléganője jött oda
hozzánk. Ügyesen átvette a csoportot.
Érdekes lány ez az edzőnő. Tildának hívják. Sima, fekete
haja a válláig ér, arca markáns, mondhatnám, szinte durva, de mosolyától
megszépül. Bőre a kreolnál sötétebb, selymesen fénylő. Egészében izgalmas
jelenség.
Amint a csoportot átvette, késedelem nélkül elkezdte a
munkát. Ruganyos mozdulatokkal mutatta be a gyakorlatokat, és reszelős hangon
vezényelte az ütemet. Mozdulatait egy karmester is megirigyelhette volna. Egész
teste, arca részt vett az ütemek diktálásában. Szemöldöke külön életet élt a
gyakorlat mozdulatainak megfelelően. Pattogó parancsszavait lágy, alt hang
váltotta fel, ha igazítani kellett a gyakorlat kivitelezésén. A húsz perces
program olyan hamar letelt, hogy a csoport csak arra eszmélt, már vége is van.
Az edzőnő vigyázzállásba merevedett, mintha várná a tapsot, s brávó kiáltásokat
a nézőtérről. Semmi ilyesmi ne történt.
A beálló csendbe ellenben belehasított egy csengő
gyerekhang: „Köszönjük, tánti!" Az első sorban, a többiek előtt álló
hét-nyolcéves kisfiú kiáltott. Erre a csoport is magához tért és hangos
köszönjük kiáltással reagáltak a kisfiú szavaira. Tilda lehajolt a kisfiúhoz,
és megsimogatta buksi fejét, aki erre a nyakába ugrott, s egy cuppanós puszit
nyomott az arcára.
- Jól van, Tibike! Most menj le a játszótérre! – szólott
és elfordulva néhány könnycseppet törölt ki a szeméből.
Mi az? Mi történt? – értetlenkedett a csoport.
Tilda pedig, akit Tibike tántinak szólított a központi
irodába sietett híreket megtudni.
- Telefonált Máté – fogadta a titkárnő -, Henit bevitték
a kórházba a másik két utassal együtt, de egyikük sincs életveszélyes
állapotban, egy nap megfigyelésre bent tartják, aztán haza mehetnek. A kocsi az
teljesen tönkre ment. Tibikének kellene szólnunk, hogy ne érje váratlanul az
édesanyja balesete.
- Úgy megijedtem, mikor szólt Máté – válaszolt Tilda.
Tilda ijedsége, ha a dolgok mélyére nézünk nem volt
teljesen őszinte. Magának sem vallotta be, hogy valami esztelen remény támadt
benne. Irracionális és esztelen ugyan, de letagadhatatlan. És a lány ettől az
érzéstől ijedt meg igazán.
Tilda és Máté egy tömbházban laktak gyermekkorukban. Egy
iskolába is jártak, csak Máté két évvel feljebb. Ugyan azt a sportot is űzték -
a szertornát. Tilda a gerendán és a felemás korláton jeleskedett, Máté a gyűrűn
és a lovon. Nem csak egy időben jártak edzésre, de a versenyeken, bemutatókon
is ugyan abban az időben szerepeltek, hiszen egy sportklubhoz tartoztak. Tildának
tetszett az izmos, jó kiállású fiatalember, s Máté sem maradt közömbös a lány
karcsú, rugalmas alakja iránt. Tilda titkos reményei azonban hamarosan
szertefoszlottak.
Edzés után, egyik este amint szótlanul hazafelé
bandukoltak, Tilda valami megmagyarázhatatlan feszültséget érzett, valami
nyugtalanságot. Talán várt egy szót, egy gesztust Máté részéről. Maga sem tudta
megmagyarázni, megérteni, mi ez a benne feszülő érzés. A fiú ellenben sokáig
nem szólalt meg, csak csöndben lépegetett Tilda mellett. Benne is munkált
valami feszültség, mert bár egy szót sem szólt, mozdulatai merevek voltak,
hiányzott belőlük a megszokott lezserség, rugalmasság. Hallgatása is olyan
mesterségesnek hatott, nem két összhangban sétáló ember hallgatása volt. Már a
lakónegyed határánál jártak, mikor hirtelen szembe fordult a lánnyal.
- Kell mondanom neked valamit!
- I-igen – nyögte elgyengülve Tilda.
- Üljünk le ide a virágtartó szélére.
Tilda gyorsan le is ült, úgy érezte mindjárt elájul.
- Régi barátok vagyunk – kezdte a fiú -, ismerlek, mióta
az eszemet tudom. Ezért bátran el merem mondani neked, amit akarok. Szerelmes
vagyok!
- Ó!
- Szeretném, ha...
- Ha?
- Ha bemutatnál Heninek, a barátnődnek.
- Jó – suttogta Tilda és belekapaszkodott a beton
szélébe, nézte a föld nyílik-e meg alatta, vagy az ég szakad-e rá.
- Persze, persze! – szedte össze magát.
Véget ért a meg sem született románc.
Most a baleset hallatán Tildában fellángolt a remény,
hogy Máté még lehet az övé, de azonnal elszégyellte magát. „Úristen, micsoda
szemét alak vagyok, hogy egyáltalán eszembe jut ilyesmi!” – korholta saját
magát, s később megkönnyebbülve hallotta, hogy nem történt tragédia.
