2015. június 4., csütörtök

Tornaóra





A nyári hőséget néhány napos hűvösebb idő váltotta fel.
A tízperces bemelegítő után az edző elnézést se kérve elsietett, miután meghallgatott a mobilján egy rövid üzenetet. Meglepődve álldogáltunk egy helyben topogva, de hamarosan edzőnk kolléganője jött oda hozzánk. Ügyesen átvette a csoportot.
Érdekes lány ez az edzőnő. Tildának hívják. Sima, fekete haja a válláig ér, arca markáns, mondhatnám, szinte durva, de mosolyától megszépül. Bőre a kreolnál sötétebb, selymesen fénylő. Egészében izgalmas jelenség.
Amint a csoportot átvette, késedelem nélkül elkezdte a munkát. Ruganyos mozdulatokkal mutatta be a gyakorlatokat, és reszelős hangon vezényelte az ütemet. Mozdulatait egy karmester is megirigyelhette volna. Egész teste, arca részt vett az ütemek diktálásában. Szemöldöke külön életet élt a gyakorlat mozdulatainak megfelelően. Pattogó parancsszavait lágy, alt hang váltotta fel, ha igazítani kellett a gyakorlat kivitelezésén. A húsz perces program olyan hamar letelt, hogy a csoport csak arra eszmélt, már vége is van. Az edzőnő vigyázzállásba merevedett, mintha várná a tapsot, s brávó kiáltásokat a nézőtérről. Semmi ilyesmi ne történt.
A beálló csendbe ellenben belehasított egy csengő gyerekhang: „Köszönjük, tánti!" Az első sorban, a többiek előtt álló hét-nyolcéves kisfiú kiáltott. Erre a csoport is magához tért és hangos köszönjük kiáltással reagáltak a kisfiú szavaira. Tilda lehajolt a kisfiúhoz, és megsimogatta buksi fejét, aki erre a nyakába ugrott, s egy cuppanós puszit nyomott az arcára.
- Jól van, Tibike! Most menj le a játszótérre! – szólott és elfordulva néhány könnycseppet törölt ki a szeméből.
Mi az? Mi történt? – értetlenkedett a csoport.
Tilda pedig, akit Tibike tántinak szólított a központi irodába sietett híreket megtudni.
- Telefonált Máté – fogadta a titkárnő -, Henit bevitték a kórházba a másik két utassal együtt, de egyikük sincs életveszélyes állapotban, egy nap megfigyelésre bent tartják, aztán haza mehetnek. A kocsi az teljesen tönkre ment. Tibikének kellene szólnunk, hogy ne érje váratlanul az édesanyja balesete.
- Úgy megijedtem, mikor szólt Máté – válaszolt Tilda.
Tilda ijedsége, ha a dolgok mélyére nézünk nem volt teljesen őszinte. Magának sem vallotta be, hogy valami esztelen remény támadt benne. Irracionális és esztelen ugyan, de letagadhatatlan. És a lány ettől az érzéstől ijedt meg igazán.
Tilda és Máté egy tömbházban laktak gyermekkorukban. Egy iskolába is jártak, csak Máté két évvel feljebb. Ugyan azt a sportot is űzték - a szertornát. Tilda a gerendán és a felemás korláton jeleskedett, Máté a gyűrűn és a lovon. Nem csak egy időben jártak edzésre, de a versenyeken, bemutatókon is ugyan abban az időben szerepeltek, hiszen egy sportklubhoz tartoztak. Tildának tetszett az izmos, jó kiállású fiatalember, s Máté sem maradt közömbös a lány karcsú, rugalmas alakja iránt. Tilda titkos reményei azonban hamarosan szertefoszlottak.
Edzés után, egyik este amint szótlanul hazafelé bandukoltak, Tilda valami megmagyarázhatatlan feszültséget érzett, valami nyugtalanságot. Talán várt egy szót, egy gesztust Máté részéről. Maga sem tudta megmagyarázni, megérteni, mi ez a benne feszülő érzés. A fiú ellenben sokáig nem szólalt meg, csak csöndben lépegetett Tilda mellett. Benne is munkált valami feszültség, mert bár egy szót sem szólt, mozdulatai merevek voltak, hiányzott belőlük a megszokott lezserség, rugalmasság. Hallgatása is olyan mesterségesnek hatott, nem két összhangban sétáló ember hallgatása volt. Már a lakónegyed határánál jártak, mikor hirtelen szembe fordult a lánnyal.
- Kell mondanom neked valamit!
- I-igen – nyögte elgyengülve Tilda.
- Üljünk le ide a virágtartó szélére.
Tilda gyorsan le is ült, úgy érezte mindjárt elájul.
- Régi barátok vagyunk – kezdte a fiú -, ismerlek, mióta az eszemet tudom. Ezért bátran el merem mondani neked, amit akarok. Szerelmes vagyok!
- Ó!
- Szeretném, ha...
- Ha?
- Ha bemutatnál Heninek, a barátnődnek.
- Jó – suttogta Tilda és belekapaszkodott a beton szélébe, nézte a föld nyílik-e meg alatta, vagy az ég szakad-e rá.
- Persze, persze! – szedte össze magát.
Véget ért a meg sem született románc.
Most a baleset hallatán Tildában fellángolt a remény, hogy Máté még lehet az övé, de azonnal elszégyellte magát. „Úristen, micsoda szemét alak vagyok, hogy egyáltalán eszembe jut ilyesmi!” – korholta saját magát, s később megkönnyebbülve hallotta, hogy nem történt tragédia.

Ezüst híd - Srebrni most: Bátai Tibor A csoda halála – Smrt čuda

Ezüst híd - Srebrni most: Bátai Tibor A csoda halála – Smrt čuda

Itt felejtett nóta



Kertem aljában folyik a patak,
vele és a diófával töltöm
napomat.

Dióbelet eszem, a patakban
megfürdöm, de addig a kis hajóm
felrobban.

Szeretek hajókázni, de félek,
szegény vagyok, munkámból megélek:
hiszitek?

Megy a hajó, a kisebbik nincsen,
sajnálom: gólya már nem kelepel
a réten.

Visz engemet, s megfordul a hajó,
lovam lábára csak az új patkó
volna jó.

Belépek a csárdába, lovamat
kint hagyom, odabent  a csárdásné
jól múlat!

Nem érte soha bánat mostanig,
szájáról a magyar nóta hangzik
sokáig.

Az ő hangja környékünkön legszebb,
szeretem a nótát, de csak vele
éneklek.

Ha akarja táncolni is tudok,
ropjuk együtt a csárdást, nagyon jól
mulatok.

Induljon hát útjára a nóta,
udvaromban a rigó is fújja:
tri-lla-lla!

2015. június 2., kedd

Igazság


Ezernyi kérdés egész életünk,
minden napunk rá egy-egy felelet.
Cipeljük a fénybe kúszó égig
vállainkon a felvett keresztet
ritka kincsként, míg a vérben szült szó
gyötrőn vajúdik a csukott szájban
s úgy zuhan ránk, mint a felismerés
csillagfény jele az éjszakában.
Nem vagyunk próféták, lámpagyújtó
új istenek, nincsen ellenszerünk,
hogy meg ne vakítsanak szemünket
kiszúrva orvul, ha látni merünk,
s meghallani eltitkolt szavakat,
mit őseink hagytak örökségül.
A igazság elhallgatva dúvad,
kimondva csendben hozzánk szelídül,
hiába fojtják el érckezekkel,
vagy temetik el magukba mélyen.
Börtön, máglya, bitófa sem árthat,
nem fedhető el a szemfedéllel.
Mint kertjeink fái kizöldellnek,
úgy hajlanak Isten kezéből földre,
hogy bennünk válnak gyökértől-lombig
búvó sejtjei örök termőre
éltetőn, mint aki népet vált meg
s pallost emel fel az égig érte,
s úgy néz könny s véráztatta hadára,
mint anya újszülött gyermekére.

Isten éppen félrenézett

Isten éppen félrennézett        

  E kötet novelláinak közös vonása,
hogy mindegyik megjelent már valamelyik irodalmi folyóiratban. Ezek az írások
nem valós történetek, sokkal inkább a képzelet szüleményei, ami természetesen
nem jelenti azt, hogy a bennük leírt események nem történtek, vagy nem
történhettek meg. Esetleg megtörténhetnek a jövőben. Valahol valakivel, vagy
bármikor bárkivel. Éppen ez, a valóság és a fantázia keveredése teszi az itt
összegyűjtött novellákat nemcsak érdekessé, de kimondottan szórakoztatóvá is. Játék
a lehetőségekkel, ami nem jelenti azt, hogy az olvasónak, ne kellene
olykor-olykor elgondolkoznia, s keresnie mélyebb összefüggéseket, mögöttes
tartalmakat.



            És ezzel a szerző a
legnehezebb feladatok egyikének tett eleget. Ha erre valaki képes, akkor ezzel
gyakorlatilag már meg is oldotta az olvasmányosság kontra hitelesség kérdését.
            Ez egyfajta látásmód, a
dolgok megragadásának egyfajta képessége. Nem tanulható, nemigen fejleszthető,
viszont ritkaságában nagy kincs. Csak úgy, mint (az ezzel általában szorosan
összefüggő) könnyed írás képessége.
            Könnyedén írni! Micsoda
kincs, micsoda vágya szerzők százainak, akiket feszít a mondanivaló, de akik
unos-untalan belegabalyodnak a mondatok kusza pókhálójába.
            Strandon, villamoson, vagy
éppen este az ágyban is olvasható novellák gyűjteménye ez a kötet. Élvezhetően
komoly és véresen komolytalan írások.
            Nincs arra
kidolgozott recept, hogy egy frissen megjelent kiadványra milyen módon hívjuk
fel a figyelmet. Ennek talán a legjobb módszere, ha az olvasó elégedett, s úgy
teszi le kezéből a könyvet, hogy rögtön ajánlja valaki másnak. Olvasd el mert
érdemes!
            Én is csak
ezt mondhatom annak, aki kezébe veszi ezt a kötetet.
            Majoros Sándor