A komor tekintetű, kormos képű rottweiler az
udvar közepén hevert és unottan nézett utánam, ahogy végig mentem a járdán a
bejárati ajtóhoz.
- Milyen békés kutyájuk van – szóltam belépve a házba, a
gazdához.
- Iiiigen – válaszolta bizonytalanul.
Akkor nem figyeltem fel erre a hangsúlyra.
Dolgom végeztével indultam kifelé. Nos, hát ez nem ment minden bonyodalom
nélkül. Az udvar közepe táján járhattam, amikor a nagy fekete kutya felugrott
és morogva közém és a kapu közé állt. Nem engedett ki az udvarból. Most
értettem meg a házigazda előbbi bizonytalan „igen”-jét. Végül ő mentett ki
szorult helyzetemből – kilépett az ajtón, és ráparancsolt a házőrzőre: „Menj
hátra!”, s a kutya megvető pillantást vetve rám, hátra ballagott az udvar
végében levő óljához. Ott leheveredett és többet rám se nézett.
Ekkor szerettem bele ebbe a fajtába, és már a
kapun kívüli biztonságból megkérdeztem, lesznek-e, s mikor kölykei a szukának,
mert egyre igényt tartanék.
- A jövő hónap végére várjuk a szaporulatot.
- Értesítsenek!
Két
hónap múltán kaptam meg az értesítést, hogy mehetek szemrevételezni a kölyköt, meg
kiválasztani az alomból a nekem tetszőt - én legalább is úgy gondoltam.
Diktatórikus választás lett belőle, mert csak két kölyök vinnyogott az anyjuk
mellett, s az egyiket már kiválasztotta magának a gazda fiacskája. Nekem maradt
a választás, hogy viszem-e a másikat, a kisebbet, vagy nem viszek semmit.
A
kabátzsebembe téve vittem haza. Volt otthon nagy öröm! A gyerekek viharos
szeretetét türelmesen viselte, és jó étvággyal fogyasztotta eleinte a
pépes-tejes „bébiételeket”, állatorvos barátom élénk tiltakozása ellenére. Az
volt az elképzelése, hogy a tehéntej fajtaidegen a kutyának, és ártalmára van.
Ennek nem volt, mert úgy nőtt tőle, mintha húznák. Később is minden reklámajánlat
ellenére is azt ette, amit mi, felnőtt emberek és gyerekek. Nagy hancúrozások,
játékok színezték a délutánokat, mikor az iskolából megjöttek a gyermekek. És
Roti – így neveztük el – rendszeresen kinőtte az számára készített kutyaólakat.
Tanulékony és ragaszkodó természete már kölyök korában megnyilvánult. Hamar
megtanulta, hogy a lakásba nem mehet be, hogy a kapun kívül számára tilos világ
terül el.
Nyolc hónapos korára elérte 60 cm-es marmagasságot és az 55 kg-ot, és
szelíd szemeivel úgy tudott rád nézni, hogy meg kellett simogatni a kobakját. Nevelését
a gyerekek irányították és jutalmazással, becézéssel érték el az engedelmesség
olyan szintjét, mely az „együttélés” alapfeltétele. Sohasem parancsoltak neki,
hanem kérték. Ezt később is betartottuk, s az ismerősök arcára mosolyt csalt,
amikor például így szóltam:
- Roti, légy szíves gyere ide –
és Roti jött!
Megtanulta, hogy kézből vegye el a falatot, és
hogy a gazdái bármikor elvehessék előle az ételt. Ha új valaki jött be az
udvarra, és azt akartuk, fogadja el, akkor megmagyaráztuk neki, mert ha nem,
elébe állt a maga közel 60 kilójával és nem engedte tovább lépni.
Egyik
nap nagy ribillió támadt a szomszéd csirkés udvarán. Egy kiskakas átrepült a
kerítés felett hozzánk, és felbőszült kotkodácsolással rohangált ide-oda. Roti
oda loholt hozzá, és egy szempillantás alatt elkapta. Eddig soha nem
tapasztaltuk, hogy tyúkot, csirkét kergetett, vagy megfogott volna. Most mégis
ez történt.
- Hozd ide, Roti! – kértem és
hozta.
Kivettem a szájából az ijedt csirkét, teljesen
épen. Úgy fogta hatalmas fogai közt, hogy még a tolla sem lett borzos.
Megveregettem a kutya fejét, és néhány dicsérő szót dünnyögtem neki, a
kiskakast pedig átvittem a szomszédba. A szomszéd néni nagyon megörült neki,
mert a többi csirkéit az elszabaduló terrierei széttépték. Ez volt a ribillió,
ami elöl Rotihoz menekült a kiskakas.
