Kötéltáncos

Várkonyi Judit: Kötéltáncos

Egyensúlyozok a magasban egyre,

a kötélen próbálok megmaradni,

de csak a levegőben ingok,  amint

egyedül hagy minden, mit úgy szerettem.

Az élet-manézsban trapézon lengek,

a biztosítózsinór szakadozik,

s reménykedem, hogy találok valamit,

mi felfogja ernyedt, zuhanó testem.

Játszom szerepem arcomon mosollyal,

a nép kenyeret és cirkuszt óhajt ma.

Repülök? Ámulatba ejtő talány.

Pillanatnyi csend terem köröttem most,

a tömeg halk, lélegzet visszafojtott,

hatásos a lélekvesztő mutatvány.

Urbán-Szabó Béla: Netes szerelem

Száraz kenyeret pirított a bögre tejbe. A kenyér több napos lehetett, annyira morzsálódott, hogy több került az asztal alá, mint a bögrébe. Egy kanállal nyomogatta a kenyérdarabokat a tejbe.

            Jó lett volna megmelegíteni a tejet, gondolta. A gáztűzhely felé nézett. Már nem is emlékszik rá, hogy mikor kapcsolták ki a gázt.

            Az asztal sarkán evett. Lassan kanalazta a pépessé ázott tejes kenyeret. Arrább tolta az edényeket az asztalon, hogy legyen hely a könyökét hol megtámasztania. A maradék tejet szürcsölve itta ki a bögréből.

            Az üres bögrét a mosogatóban tornyosuló edények tetejére tette. Már régen csak azt mosogatta el, amire éppen szüksége volt.

            Nem volt nagy öröm hideg vízben mosogatni.

            Azon morfondírozott, hogy ennie kellene még valamit. Elfogyott a teje.

            Általában mindig hagy déli maradékot vacsorára. Ma azonban jól esett neki az ebéd. Nem tudott ellenállni, megette az egészet.

x x x

Terebélyesi Józsi háromnegyed tizenegy körül indult el otthonról. Tizenegy körül ért oda az iskola konyhájához. Ekkor kezdték el az ebédosztást. Néha mire odaért, már többen voltak előtte, sorba kellett állni.

            Türelmesen vártak a sorukra. Akkor volt morgolódás, ha a nagycsecsű Bözsi osztotta az ebédet. Borzalmasan lassú volt.

            - Kihűl az ebédünk, Bözsike, mire megkapjuk! – élcelődtek vele.

            Már visszafelé jött.

            A szomszéd gereblyézte a házuk előtt lévő árkot. Ez állandóan a ház körül bogarászik, futott át az agyán. Ez a mániájuk!

            - Jó napot, Józsikám! – kiáltott át hozzá.

            - Szevasz!

            - Megfőtt?

            Odament hozzá András, kezet fogtak.

            - Meg.

            - Mi a mai kaja?

            - Valami leves és valami hús krumplival – mondta némileg fanyalogva Józsi.

            - Mennyibe kerül egy ebéd Józsikám?

            - Á, semmibe!

            - Na, jó étvágyat! Haladjunk!

            Ha összefutunk, mindig megkérdezi, hogy mennyibe kerül az ebéd. Tudhatná már, hogy szociális étkeztetésen vagyok. Ez az András vagy engemet néz hülyének, vagy ő az.

x x x

Ez a Józsi nem is tudja, hogy milyen jó dolga van! Ehelyett még az ingyen ebédet is fitymálja.

            Mindig megkérdezem, hogy mennyibe kerül egy ebéd. De nem veszi észre magát!

            Na, befejezem a gereblyézést, mert nálunk is mindjárt harangoznak az ebédhez.

x x x

Hónapok óta este borotválkozott. Ezt is csak akkor, ha randija volt.

            Százéves pengéje volt, húzta a bőrét. Hideg vízzel áztatta be az arcát, amit aztán jól beszappanozott. Így indította a borotválkozást.

            Még negyedórája volt a randiig.

            A pólóra fölvett egy tiszta inget, arra pedig egy másik pulóvert, egy jobb kinézetűt. Megfésülködött.

            Valahogy már kinézek, gondolta.

            Még tíz perce volt.

            Bekapcsolta a számítógépet. Egy karfás ütött-kopott székre ült a gép elé.

x x x

Véletlenül talált rá az egyik facebook-oldalon. Némi bizonytalankodás után egyértelmű volt a számára, hogy ő az.

            Napokig csak nézegette az oldalt, a fényképeket. Hezitált, hogy bejelölje-e ismerősnek.

            Era volt. Annak idején kolléganője volt egy pesti csajos szakközépiskolában. A fénykép alapján szinte semmit sem változott.

Pedig hány év is telt el azóta? Te jó ég, több mint tizenöt!

Egy időben sokat sündörgöttek körülötte., célzásokat tett neki… Era azonban nem vette a lapot, megközelíthetetlen volt. Olyan rátarti nő.

Aztán ő elkerült a szakiból. Nagy tervei voltak. Kimondatlanul talán ezekkel is neki szeretett volna imponálni.

Egy darabig még hívogatta telefonon. Ahogy a nagy terveiből nem lett semmi, úgy maradtak el a telefonhívások is. Azóta még csak nem is hallott róla.

Csak addig gyűjtögette a bátorságot, hogy bejelölte a facebookon ismerősnek. Három nap múlva igazolta vissza. Így kezdődött kapcsolatuk új szakasza.

Néhány üzenetváltás után abban maradtak, hogy skypon beszélgetnek egymással, úgy csinálják, hogy láthassák is egymást. Hetente kétszer-háromszor randiztak így.

x x x

Az első alkalommal alig bírt megszólalni.

            - Era, semmit sem változtál.

            - Dehogynem! Lehet, hogy nem látszik, de érzem.

            Kis szünet után.

            - Viszont te, Józsi, szedtél föl néhány kilót.

            - Mi tagadás…

            Folyt a szó közöttük végeláthatatlanul. Mintha mindketten erre vágytak volna, hogy egyszer csak megnyílhassanak – valakinek.

x x x

Ahogy lekapcsolta a villanyt, odament az ablakhoz. Résnyire fölhúzta a redőnyt.

            - Ez a Józsi még mindig fent van. Biztosan netezik – szólt a feleségéhez.

            - Mit tud ez állandóan a gép előtt dekkolni! – az asszony a másik oldalára fordult. – A lehullott falevelekkel is foglalkozhatna valamennyit.

            - Na ja! – így András.

            Fázósan odabújt az asszony mellé. Biztosan szexvideókat néz, gondolta.

x x x

Izgatottan topogott az ajtó előtt.

            - Azonnal! – hallatszott bentről.

            Megkésett randevú.

            Nyílt az ajtó. Ő állt az ajtóban, Era.

            - Terebélyesi Józsi! – mondta őszinte örömmel. – Isten hozott!

            Kellemes hétvégét töltöttek együtt. Habzsolták a perceket. Mintha a fiatalságuk elmulasztott perceit szerették volna pótolni.

            A búcsú percei fájdalmasak voltak. Nyújtották volna a perceket, a pillanatokat, de a francba azzal a menetrenddel! Indult a vonat.

            Teli várakozással, reménnyel váltak el. Semmi konkrétumban nem maradtak. Csak abban voltak biztosak, hogy találkozniuk kell, folytatniuk kell.

            Ahogy távolodott a vonat Pesttől, Terebélyesi Józsi reményei úgy fogytak. Egyre távolabb érezte Erát képletesen is. Közeledett az otthoni valóságába.

            Belépett a kapun. Pillanatok alatt valódi önmaga lett. A tegnapelőtti.

            Nagyot rúgott a rányávogó macskába.

x x x

Ült a gép előtt. Jószerivel egyetlen kapcsolata a világgal. A villanyra is ezért volt szüksége, hogy ez a köldökzsinór megmaradjon.

            Megjelent az ismerős jel. Pár pillanat és ott volt vele szemben.

            - Jó estét, Erika!

            - Jó estét, Józsi!

            Ezért érdemes élni, ezekért az estékért, gondolta.

x x x

Napok óta kínlódott a hóval. Nagyjából elhányta a ház körül, aztán kezdhette elölről.

            Napok óta nem látta a szembeni szomszédot. Még dél körül sem. Ha semmi másért nem, de legalább az ebédért kimozdult otthonról.

            - Láttad mostanában Józsit? – kérdezte a feleségét.

            - Nem. Miért?

            - Nem is tudom. Különös, semmi mozgás nála.

            - A részeges haverját se láttad?

            - Majd csak előkerül. A múltkoriban is odavolt egy hétvégét.

            - Na ja!

            Érdeklődött a közvetlen szomszédnál is. Ő se tudott semmit Józsiról.

            Arra is felfigyelt, hogy a redőny is napok óta ugyanúgy van.

            Odament Józsi kapujához.

            - Valami baj van? – kiáltott oda Karcsi, egy másik szomszéd. 

            - Nézd, nincsenek lábnyomok a hóban! – mutatott a kapun túlra a mellé lépő Karcsinak. – A redőny is mintha napok óta így lenne.

            - Hát ez nem jellemző Józsira!

            Szóltak Lacinak, az ismerős rendőr srácnak. Éppen szolgálatban volt.

x x x

Kovács László rendőr zászlós átmászott a kerítésen. A bejárati ajtó nyitva volt. Akkor már sejtette, hogy baj van.

            Állítólag három napja halott volt. Azt is mondják, hetek óta nem szedte a szívgyógyszerét. Bontatlan dobozt is találtak. Más azt mondta, hetek óta nem váltott ki gyógyszert.

            - Lehet, hogy ez a Józsi meg akart halni? – kérdezte a feleségét.

            - Szegény ördög…

            - Olyan, mintha készült volna a halálra.

x x x

Öröm volt a szabadban dolgozni. A hosszú tél után jólesett neki a tavaszi munka. Az árkot gereblyézte.

            Egy fehér Ford állt meg az út szélén. Egy jól szituált negyvenes nő szállt ki belőle.

            - Ez itt a kettes szám? – kérdezte tőle.

            - Az a ház az – mutatott Terebélyesi Józsi házára.

            - Biztos? – kérdezte gyanakodva a nő.

            - Hölgyem, tizenöt éve lakunk itt.

            Közelebb lépett a nőhöz. Finom parfüm illata volt.

            - Furcsa – mondta az. Benyúlt a táskájába és képet vett ki.

            - Ezt a házat keresem…

            Egy tetőteres ház volt a képen, rendezett környezettel.

            - Nem ismerős. Ilyen ház nincs itt a környéken. Kié a ház?

            - A barátomé. Két hónapja nem jelentkezik… Nem tudom elérni sem… Erre jártam, gondoltam megkeresem.

            - Hogy hívják a barátját?

            - Terebélyesi József. Ismeri?

            Andrásnak egy pillanatra elakadta lélegzete.

            - Ismertem.

            - Hogy érti? – kérdezte a nő zavartan.

            - Több mint két hónapja meghalt. Napokkal később úgy találtuk meg a házában.

            Most a nő szava akadt el. Zavartan nézett maga elé. Nem szólt többet. Andrásnak úgy tűnt, hogy sírt. Beült a kocsiba és elhajtott.

x x x

A feleségének elmesélte a délután történteket.

            - Szerinted Józsi és az a nő…? – kérdezte az asszonyt.

Nem fejezte be a mondatot, annyira hihetetlen volt a számára, ami megfordult a fejében. Maga elé meredve mondta:

- Nem tudom… Már semmit sem értek. Ki volt az az ember, akit mi Terebélyesi Józsiként ismertünk?

 

ÉGTŐL RETTEGTEM FESZT...

M. Laurens

ÉGTŐL RETTEGTEM FESZT...

(Faludy György nyomdokain)

Égtől rettegtem feszt és mindig kértem,

hogy más is jöjjön. Napunkon a kés;

mert ha vigasz  nincs is fenn a légben,

hát morál sincs, csak  uraságkenés,

se ló, se kosz, se rút, se szél, se ember,

csak Fárosz danol - hitem fényre megy-

ménkő görbed és: fut, fut, félve a berber,

a lélek kanálnál is mérhetetlenebb:

halálom már rég irdalatlan ledérség

mögött. Még jó, hogy a dal meg a vénség

vicsora felkelt. A kapzsinak egy vízágy

s a háj jutott. Proliknak ennyi se.

Lenyúzták testükről már a bőrkét:

Csimpaszkodjék hát sógor a nyelvibe!

(  Pest-Buda 2014. március 2. )

A felcser

Gyárfás jól menő orvosi praxist folytatott, amit nyugdíjaztatása után is fenntartott. Nem igaz, hogy ne lettek volna irigyei, hisz’ kinek nincsenek? Egy ilyen irigykedő akárki egy alkalommal felcsernek titulálta. Nem vette rossz néven, sőt humorosnak találta ismerve saját személyét, értékeit, hovatartozását. Lévén írogató ember, még meg is köszönte az ötletet, amit majdan felhasznál az írásaiban. Ízlelgette egy darabig a szavakat, mintha egy finom falat lenne, de nem szájában ízlelgette, hanem az elméjében. Addig-addig morzsolgatta, forgatta, amíg aztán felszínre bukkant egy név – egy román felcser neve: Sorin. Ez volt a neve. Küküllő menti kis faluban dolgozott. Mint ahogy abban az időben gyakran megtörtént, a falunak nem volt orvosa, hogyan is lett volna, külön csak neki, mikor a körzethez nyolc – igen nyolc – falu tartozott, s így minden egészséggel kapcsolatos dolog a felcser nyakába szakadt. Sorin barátunk ifjonti lelkesedéssel végezte a dolgát. Szakma iránti szeretettől, segíteni akarástól áthatva tette, amit tennie kellett – kicsi pénzért. Az anyagi tényező bizony a pályaválasztásnál alig számított, hanem valami teljesen érthetetlen gerjedelem a hivatás iránt. A körülmények, enyhén szólva primitívek voltak, de Sorin kezelt, kötözött, injekciózott, gyógyszert rendelt, s mikor hetente egyszer a körorvos ellátogatott a faluba, minden tettéről beszámolt, elmondta, hogy kinek, mi a baja, s ő mit ajánlott. Orvosa nagyon elégedetten vette tudomásul kifogásolhatatlan munkáját. - Miért nem mentél az orvosira? – kérdezte gyakran a doktor. - Szegény emberek a szüleim – válaszolta minden alkalommal. Azt persze nem közölte, hogy azért szegények, mert mindenüket elvette a hatalom. Az asztalos műhelyt a gépekkel, szerszámokkal együtt, sőt még a kis gazdaságukból is kiforgatták, hiába vásárolt a kuporgatott pénzéből földet, hogy az majd öregségére eltartsa. Ilyen „múlttal” fel sem vették volna az egyetemre. „Osztályellenség” – bélyegezték meg. Talán az otthonról hozott igényesség nyilvánult meg m unkájában, öltözködésében, viselkedésében, de mindig gondozottan jelent meg: tiszta ingben, kipucolt cipőben, frissen borotválva és mindenkivel türelmesen, kedves udvariassággal beszélt. Emiatt-e, vagy, mert vállas, atléta termetű volt, a falubeli lányok között nagy népszerűségnek örvendett. Különösen a nemrég szülőfalujába özvegy édesanyját gyámolitandó hazatért tanító kisasszony szeretett volna közelebb kerülni hozzá. Minden alkalmat megragadott, hogy felkeresse létező és nem létező panaszaira kérjen tanácsot, gyógyszert, vagy kérte, masszírozza meg a nyakát, mert „belé állt a görcs”. Ez utóbbit már nem vállalta a fiatalember, hanem elküldte az orvoshoz, aki az öt kilométernyire levő községközpontban rendelt. Lea – ez volt a tanítónő neve – el is ment, s vissza is jött. Boldogan kacagva lépett be Sorin munkahelyébe. „Na, most megfogtalak, te legény!” – kuncogott magában, majd bejelentkezett heti kétszeri injekció-beadásra, amit az orvos írt neki elő. Teltmúlt az idő, s Lea rendesen járt heti rendszerességgel injekciózásra délutánonként, ahogy a munkabeosztása engedte. Hogyhogy nem mindig akkor került rá sor, amikor Sorin volt szolgálatban. Nem sok idő múlva a leányzó bejelentette, hogy áldott állapotban van! Ki lehet az apa? Jöttek a tanúk: a szomszédok, rokonok, ismerősök, hogy bizonyítsák a tényt, hogy Lea heti rendszerességgel Sorin társaságában időzött négyszemközt (!) Sorin váltig tagadta, hogy intim kapcsolatban lett volna a tanítónővel, de hiába, a bíróság Leának adott igazat. A fiatalember fellebbezését elutasították, mire őkelme gondolt egy merészet és nagyot, összeköltözött a tanítónővel, annak szülői házába. „Anyósa” nagy hűhóval fogadta, az egész falu előtt dicsekedett, neki milyen derék veje van! Mire a kisfiú megszületett, esküvő nélkül is teljes jogú családtagnak nyilvánították a fiatalembert. Találkozásaik alkalmával Sorin büszkén mutogatta a „fiát”, s közben nagyot kacsintott. - Miért csinálod ezt? – kérdezte Gyárfás bizalmasan. - Látod, most van mindennapra meleg ételem, fedél a fejem fölött, a megítélt gyermektartást az én kezembe számolja le a postás, és asszonyok kényeztetnek. Úgy látszott, minden rendbejött Sorin körül, a falu is elfogadta a helyzetet. A fiatalember azonban látszólagos beletörődése ellenére alig vára, hogy szabadulhasson a kelepcéből. A kisfiú két éves születésnapján került erre sor. A gyertyafényes, romantikus vacsorát követő intim percek alatt Lea bevallotta Sorin biztatására, hogy ki a gyermek apja. - A vallomást titokban magnóra vettem – mesélte Sorin -, és af elvételt elvittem másnap az ügyvédhez, aki diszkréten és hatásosan intézkedett, így visszanyertem a szabadságomat. - Nem sajnálod otthagyni a „jó módot”? - Csak a kis kölköt sajnálom. Nagyon a szívemhez nőtt. A szemem előtt nődögélt, láttam első lépteit, s nekem mondta először, hogy papa… - folytatta Sorin és egy könnycseppet törölt ki a szeméből. 2014 03 02

Kicsomagolt becsomagoltak

Takács úr fejében cintányéros dobszólót járt a sorozatgondolat kiirtó kísérlet. Szorosan a járda mellett, falhoz simulva, már-már csiszolva azt lépegetett. Bal kezével végigsimította hátrafésült, ősrégi hajolajjal egybetapasztott dús, erős tincseit. Tehetett volna hajzselét is, de nem volt bizodalma benne, még gyerekkorában raktározott néhány hordónyi hajolajat, hogy biztosan maradjon egész életére.

Szokatlanul üresen tátongott az utca. Erre a dologra akkor figyelt fel, amikor egy cserép valahonnan a magasból, gyöngéden, mindig ápolt frizurája kellős közepén vágódott be. Az érzés is bevágódott valahová, a boka inszalag tájékába. 

Nem közönséges tetőfedőcserép, hanem színesre cicomázott, jóféle virágfölddel teli illette fejen a menetelőt. Megállott, elcsodálkozott. Előbb nézelődött egy kicsit, mikor felmérte, hogy semmi különösebb baja nem lett, a két térde váratlanul funkcionálisan megszűnt a reájuk rótt kötelességet teljesíteni. Olyan három éves korában tottyant utoljára bájos huppanással, az arcán fehér fogsora mosolyával díszítve, mint most.

- Ejnye, azt a rózsaszínű kutyakombinét!

Gondolta és már fel is pattant...volna, ám ehelyett akaratlanul, csendben könyökére hullt és lágyan hanyatt terült a járda kellős közepén. Két szeme nyitva maradt és mozdulatlanul követte az égen ide-oda mászkáló, salakos hószínű fellegek közül kibukkanó napot. Bágyadt megvilágításával is úgy érezte, kiégeti a szemét. Pedig milyen messze állt az a fény az augusztusi kánikulák egész eget beterítő, mindent szétvirító napétól.

- Hová lettek a becsomagoltjaim? Kicsomagolódtak!

Suhant át fejében egyre komorabb arccal a gondolat.

- Nem bírom a fehér békegalambok naptól vakító röptét.

Gondolta és minden erejét összeszedve a nyitva maradásra ítélt szemét behunyta. Ez a munka csak félig-meddig sikerült. Szemhéjai legördültek, közben elégedetten nyugtázta, hogy a garázda cserép színes miszlikre hullva vesztette életét. Beleszagolt a koromfekete földbe és boldogan vette tudomásul, hogy első osztályú minőségű! Mozdulni nem tudott. Szeme csekélyke résen át, táskáját és annak tartalmát nem láthatta, nehezen gondolkodott. Muszmoghatnékja támadt, ebbe bele is fogott. Szeme sarkából kereste a kicsomagolt becsomagoltakat, de csak a mellette álló - oszlopszerű égimeszelők, kalapos felállású csoportját látta -, amint két lábra állva, mozdulatlanul, mindegyikük fog egy-egy kicsomagolt becsomagoltat, pedig kincseit évtizedekkel korábban bezsírozva, használatlanul rakta el, az azokat használatba venni akarók elől.

Már túl jól látta, hogy mindegyikük egy-egy kicsomagolt becsomagoltat nagyon fog. Aggasztotta, mi lesz, ha nem tud megmozdulni, esetleg ezek - a zsiráfnyakú, mozaiknak tetsző élőkép alkotók – fogják, elviszik és használatba helyezik azokat. Bár, ahogy látása kitisztult, furcsán elnyúlt arcokat észlelt, így a kicsomagolt becsomagoltakra, valami más jövő szakadt. Fogók voltak ők, de fogták őket az elnyúlt fejű kétlábúak. Patkányfogókat fogtak, s jól fogták őket a fogók.

Valahogy végre sikerült becsuknia a szemét. Előbb sárgán, majd teljesen zölden világított lámpája. Ismét kinyithatta a szemeit és felkönyökölt. Mellette egy segítőkész, négykézláb álló, furcsán nézelődő emberke szöszmötölt.

- Jól beverte a fejét. Bocsásson meg, azt hiszem a gondatlanságot én követtem el a harmadik emeleten. Tudja, ahogy elosontam a virágcserép mellett, picit megsúroltam, de annyira a szélére tették a tulajdonosok, várható volt, hogy magától is leesik. Jöjjön, segítek felállni!

- Nem szükséges, egyedül is sikerül. Nem lát itt körülöttem egy csomó patkányfogót?

A négykézláb térdepelő arcán a rettenet jelei után két könnycsepp gurult végig, majd mély, cincogásszerű jajt kiáltott.

- Maga patkányfogókat árul, netán használja is azokat?

- Fészkes fenét! Kölyökkoromban, mikor megvették a szüleim, bezsíroztam és becsomagoltam őket. Úgy elrejtettem, hogy soha nem találták meg, egyet sem használtak közülük. Aztán, mikor a magam lábára álltam és elköltöztem, legféltettebb kincseim gyanánt, a hálószobámban, az ágyam alatt őriztem a mai napig.

- Mi lelte, hogy éppen ma vette őket elő?

- Ugyan uram, mindennap előveszem. Látja azt a gyönyörű dobozt, ahogy be vannak csomagolva?

- Csak voltak, szerte szét hever itt minden!

- Mindegy, abban a kofferben hordom, viszem őket, hogy a becsomagoltak ne tudjanak kicsomagolódni. És ma látja, épp a maga közbenjárására kicsomagolódtak a becsomagolt fogók. Az előbb még annyian fogták őket, annyi volt a patkányfogó fogó, hogy csuda. Ahogy észrevették, hogy éledek és térek magamhoz, úgy tűntek el rejtekükbe, akár a száguldó üstökös csóvája után a semmi. Maga meg most itt segít nekem, de már jól vagyok.

- Ne hősködjön! Felülünk szépen, most térdeljen fel!

- Felállok!

- Várjon, nyújtom a kezem. Úgy! Szédül még?

- Már egy cseppet sem. Össze kell szednem a fogóimat, hogy elő ne kerüljenek. Tudja, a rejtekükből!

- Akkor szedegessen nyugodtan, én is eltűnnék.

És a furcsa, segítőkész idegen, újra négykézlábra helyezkedett - a számára természetes testhelyzetbe, összement - és beugrott az első pinceablakon.

Takács úr összeszedte a kicsomagolt fogókat, újra becsomagolta őket, hogy ne legyenek kicsomagolt becsomagoltak és még véletlenül se legyenek fogók sem, akik őket fogják. A patkányfogókat berakta zsírozott dobozukba, majd féltve őrzött táskájába, leseperte a haját és indult tovább.