A vicinális lassan döcögött, egyik megállóhelytől a másikig. Utasok szálltak le utasok szálltak fel. Ők egyre cserélődtek, de az áporodott levegő nem. Két foghagyma szagot árasztó atyafi között szorongtam, táskámmal a térdemen. Egy kendőben elemózsia lapult, meg egy könyv unaloműzőnek, de nem vettem ki a táskából. A sápadt, sárgás fényben nem lehetett rendesen látni, a zötyögés úgysem hagyta volna. Székelykocsárdon ért végett a vánszorgás, itt kellett átszállnom a váradi gyorsra. Ez két és félóra várakozást jelentett a piszkos huzatos váróban. Még szerencse, hogy megvettem a vásárhelyi jegyirodában a helyjegyet s most ne kell beállnom a húsz-huszonöt utazni vágyó közzé a pénztár előtt. Telefonon jelentik le a legutolsó állomásról az üres helyeket, s azokat adják ki – a jegy árának negyede értékéért. Mivel nekem már megvolt a helyjegyem is, kerestem egy tisztább padot, s leültem elfogyasztani úti elemózsiámat. Táskámra terítettem a háziszőttes szalvétát és nekifogtam enni.
- A domnu maghiar? – szólított meg a mellém telepedő kalapos, lódenkabátos férfiember.
- Igen, magyar vagyok, de honnan gondolta az úr?
- Szép, tiszta kendő, benne kenyér kenve zsír.
Na, ezen el lehetett gondolkodni egy darabig. Nem sokáig, mert alkalmi utastársam újabb megjegyzést tett.
- Én moldován. Szeretem a tiszta.
- Derék dolog – nyugtáztam a kijelentést.
- Eszem én is vacsora. Hús.
- Jó étvágyat!
Ezzel elővette ő is fehér papírba csomagolt ennivalóját.
- Ez pásztrámá*. Jó íz. Adom, egyél! – szólott és a hamar kipattintott rugós késével leszelt egy vékony szeletkét az enyhén foghagyma illatú húsból.
Levettem a késhegyére tűzött darabot, valóban ízletes falat volt.
Végül befutott a vonatom. Megköszönve a kóstolót, búcsút vettem alkalmi ismerősömtől. Megkerestem a helyemet, és én is kinyújtóztattam a többi utashoz hasonlóan a lábaimat, majd a vonat lágy ringatózására lassan elbóbiskoltam. Félálomban elém tolakodott a kép, ahogy az ismeretlen ismerős felém nyújtja kése hegyén a kóstolónak szánt pácolt birkahúst. Valami kedveset mondott, ahogy dicsértem a különös ízű húst. „Feleség csinálta. Jó asszony!”
A váró ajtajából visszanéztem, s láttam átszellemült tekintetét. A „jó asszony” járt az eszében. Már nem az ismeretlen útitársra gondolt. Ahogy kiejtette a száján a szót, megváltozott az arca, látszott, gondolatban már otthon jár. Búcsúszavamat alig viszonozta. Boldog ember…
Arról még egy szót sem szóltam, mit is kerestem én azon a vonaton. Megbízatásom volt. Igen. Azért utaztam haza, Váradra Vásárhelyről, ahol elsőéves egyetemi hallgatóként tengettem a napjaimat. Anyagilag nem valami jól álltam, s így örömmel fogadtam a lehetőséget, hogy más fizesse a vonatjegyemet. Hogy váratlanul egy napra hazamehessek.
Egy távoli nagynéném élt Vásárhelyen. Gugu néni, aki kényszerlakhelyes napjait élte egy pincelakásban.
Mi az, hogy kényszerlakhelyes?
Kezdjem azzal, hogy a család Micskén élt, s a családi bírtok jó részét a Gugu néni ága birtokolta. Ő annak a Baranyi Mikósnak volt az unokája, aki hadnagyként küzdött a 48-as szabadságharcban s három évig bujdosott, míg végül romantikus körülmények között nőül vette a világszép Morvay Lujzát. Saját öröksége és a férje vagyona meghaladta az ezer holdat, amiből a 21-es földreform 200 holdat hagyott meg. Huszonkét éves korában ment férjhez Szathmári Király István repülős tiszthez. Vidám természettel áldotta meg a Fennvaló, bár a sors nem kényeztette el – egy év múlva elveszítette édesapját. A kúriát hárman lakták férjével és anyósával. Kapott ugyan tizenöt szép évet, de Istvánt elragadta a tragikus kór. A harctéri veszedelmeket túlélte, de a rákkal nem tudott megküzdeni. Negyvenhat éves volt.
Európa egén sokasodtak a viharfellegek, de Gugu fájdalmában nem észlelt semmit a világ dolgaiból. Anyósa, aki fiát veszítette el, még ő vigasztalta, és férje egyik volt csapattársa, B. kapitány.
- Kedves Gizella! – szólott egy borongós délután a kapitány -. Mostanáig ne beszélhettem, de hogy letelt a gyászév, elmondom, mit gondolok, és mit szeretnék.
- Nagyon hivatalos ma kedves kapitányom!
- Komoly dolgot akarok mondani. Pilóta vagyok és okleveles gépészmérnök. Reálisan és magasból látom a világot. Európa a katasztrófa felé rohan. Nem untatom politikával, de azt tudom, emberibb világot kell keresni. Jöjjön velem Amerikába.
- Amerikába?
- Vannak kapcsolataim és ajánlataim. Nem megyünk a bizonytalanba.
- Megtisztelő az ajánlata, de nekem itt van, a bírtok, a ház, anyósom. István rám bízta!
- Hagyjon itt mindent! A ház, a bírtok, úgyis ebek harmincadjára kerül, s a méltóságos asszonynak más rokonai is vannak. Csomagoljon, ne gondolkozzon! Előbb Párizsba megyünk, s onnan tovább.
Az özvegy azonban kitartott eredeti elhatározásához, a kapitány pedig elutazott. Évekig küldözgette üdvözleteit, ismételgetve meghívását. Ő pedig intézte a bírtok ügyeit. Nehéz munka volt talpon maradni a háborús viszonyok között. Férfit próbáló feladat, de Gugu helytállt. Hogy végül is nem ment el Amerikába, annak súlyos következményei lettek!
A háború után az új rend nem tűrte meg a régi képviselőit. A dolgozó nép ellenségének kiáltottak ki mindenkit, aki két garasnál nagyobb nagyobbal rendelkezett.
Egy fagyos februári éjszaka gumibotos fegyveres alakok törtek be a házba és elhurcolták idős anyósával együtt. Azt sem engedték, hogy a műfogsorát elvegye. A hálóingre kapott fel egy kabátot, s a kézitáskáját az irataival. Az egyik férfi még a gumibotjával végig is vágott rajta, hogy igyekezzen.
A ház egy sötét zugában reszketve állt Erzsike. Meg se mert mukkanni annyira megijedt. Látta, hogy a gazdáit kiterelik egy zárt autóhoz. Látta, ahogy botladozó léptekkel végig mennek a folyosón, s le a lépcsőn. Az üvöltözésekből nem sokat értett, de az megütötte fülét, hogy Marosvásárhelyt emlegetik, meg hogy ez itt minden a nép tulajdona, hogy az ilyen elemek örüljenek, hogy életben hagyják őket.
- Micsoda gazemberek! – háborgott magában -. Még hogy a nép tulajdona! Na, majd meglátjuk…
Még azon melegébe végigjárta az ismerősöket, rokonokat és reggelre biztonságba helyeztek minden mozdítható értéket. Ezután felült Váradon a vonatra és elutazott Marosvásárhelyre. Ott hamar feltalálta magát. Vasárnap délután a cselédkorzón összeismerkedett több faluról szolgálni bejött leánnyal. Tőlük megtudta hova vitték a gazdáit. Egy pincelakásba, ahol meg is találta őket. Nagy örömmel fogadták, s azt is, amit hozott – ennivalót és ruhákat. Rövid időn belül talált magának szállást, és elszegődött egy híres egyetemi professzorhoz. Onnan segítette őket. Pénzzel is, de főleg a napi betevőjük biztosításával.
Nos, ő kért meg, hoznám el egy váradi ismerős-rokontól azt a néhány ezüst tárgyat, ami még maradt az évek óta fogyatkozó vagyonból. Rendszeresen adogatták el, mikor a szükség úgy hozta. Persze értéken alul sikerült bármit is eladni. Ezt is Erzsike intézte – bizalmas ismerősök hoztak fel Micskéről, Váradról, amit kellett, s ő vitte ócskapiacra, házakhoz, bizományiba, hogy pénzé tegye.
Mire kába félálmomból magamhoz tértem, már Váradhoz közel jártunk, s hirtelen nem tudtam, hol is vagyok, Micskén, Vásárhelyen? Amikor azonban a kalauz bekiáltott: „Oradea! Oradea!”, megértettem, hogy megérkeztünk Nagyváradra és rövidesen megláthatom édesanyámat!
*pastrama (román) – pácolt-füstölt, sovány birkahús
