Hajrá Loki!

Pista. Mindenki csak így hívta. A gyerekek néha szemtelenűl kancsi Pistának. �?t ez nem zavarta . Szinte már legenda volt a kis piacon a házak tövében. Minden hajnal ott találta a dobozok között. Járni is alig bírt de azért pakolt, cipelt egy kávéért vagy egy szál cigiért, néha csak jó szóért. Pista intézmény volt.
   Mi - akik kölyökkorunk óta ismertük - tudtuk, hogy volt neki egy másik élete is. Akkor még szép szál, derék ember volt, vagy csak gyerekként tűnt annak. Volt lakása a barna házban, szép kis asszonykája - aki minden vasárnap sipítva ordított le férjének aki velünk együtt rúgta a bőrt a grundon: Pííísta  eebéééd !!! Ilyen fazon a volt a Pista. Imádta a focit. Ez lett a veszte is.
    A rendszerváltás után egy szép napon hősünk azt olvasta hogy kedvenc NB II-es csapata felkerült a felső osztályba. Nosza ki a pálya mellé gyorsan, hiszen nélküle amúgy se kezdenek el meccset. Be a zöld zsigába és tűz a pálya. Ott már nagy ünnepély várta. Hogyne ünnepeltek volna, hiszen az amúgy patinás klub végre újra a csúcson lehet. Ölelték Pistát, mint valami kabalát. A fergeteges jókedvben egyszer csak az akkori vezetés egy hűvös mondatot dobott be: Nincs elég pénz ! Veszélyben a bennmaradás. Pista mindent tudó mosollyal azt mondta?
- Szerzek pénzt szakikám.
Be az autóba,  haza az asszonykához és útközben megszületett a nagy terv.
- Pista ha ezt meg mered csinálni én elválok tőled - sipította a feleség.
- De ha jól megy a csapatnak viszakapom és végre én is adhatok nekik egy kis segítséget
- Próbáld meg - üvöltött Rozi és földhöz csapta az esküvőre kapott vázát.
Pista vállat vont és a Népsporttal kivonult az előszobába. Másnap beindult a nagy haditerv. Pista felkereste az ingatlanközvetítőt és szerződött velük a lakása eladására.
- Majd megleszünk e kis vekeri tanyán addig az asszonnyal - gondolta és vidáman hajtott ki az autópiacra.
- Hetveneze ? Ember meg van maga őrülve?  Ezért a roncsért legfeljebb ha negyvenet adok
- Nem kenyérre kell - mondta Pista büszkén - közügy - tette hozzá titokzatosan.
   Végül ötvenötezerben megegyeztek. Pista vidáman ment haza . Busszal. Mire hazaért már csak egy cetlit talált a hűtőre ragasztva:
 - Anyunál vagyok. Telefonáltak az ingatlanostól, eladták a francos lakásodat. Ne keress. Rozi.
- Majd megnyugszik gondolta Pista és felhívta az ingatlanost.
Három hét múlva Pista büszkén lépett be az egyesület ajtaján.
- Itt az igazgató úr? - kérdezte nevetősen
- Menjen be Pista - mosolygott vissza a titkárnő.
A következő bajnokin nagy transzparens hirdette a pálya szélén: Köszönjük Pista!
Eltelt az idény és a csapatnak nem ment olyan jól, mint gondolták. Időközben Pista elvált Rozitól, akinek a bíróság odaítélte a vekeri tanyát is. Jöttek az ismerősök és a barátok akiknél lehetett néhány napot aludni. Végül a kis piac és a rejtély, hogy vajon hol szokott aludni Pista. Néha - ha találkoztunk - ferde szeme felvillant az örömtől és odabicegett hozzám
- Hallottad? Már ötödik a LOKI, bajnokok leszünk az idén. A bajnoki pénzből lesz lakásom, talán még egy verda is, van egy cigid kisöcsém??
- Van persze, neked mindig öreg, meg itt ez a kétszázas igyál egy sört barátom.
- Sört, á dehogy veszek egy sportot és kávé is futja amellett kiolvasom a jó melegben. Meglásd öcsém, jövő ilyenkor lesz lakásom.
   Lett. A híres bajnokcsapatból senki nem volt ott a temetésen. Csak én meg néhány régi grund focista. A Pista SC labdarúgói. Szomorúan tettem le a piros fehér DVSC sálat a sírhantra. Hajrá Loki öreg barátom...

Imádság

Octavian Goga: Imádság


Botorkán, zavart szemekkel,
Az úttól testben megtörötten,
Tehetetlenül rogyok le mester,
Fényed előtt parányi lettem.
Jártomban szakadékok nyílnak,
Az égalj sötétbe öltözik,
Térden csúszva téged kutatlak
Atyám, utamon irányíts!

Vágyaktól égő mellkasomban
Az áskáló kísértést érzem,
Felkavarja forrásomat
Amiből szomját oltja lelkem.
Világuk hullámából tépj ki,
És a te bölcs tanításoddal,
Az örök múltba hulltak felé,
Uram, igazítsd látásomat.

Elmém előtt a titkot fedd fel,
És csodálatos szabályát,
Karjaimba ültesd el végleg,
Szeretet s gyűlölet hatalmát.
Hozd meg a fényt, éneket is adj,
És igaz szerelemnek módját,
Agyonfáradt szemhéjaimnak
Áraszd a nyári nap sugarát.

Űzd el kételyeim végképp,
Hangjukat örökre szorítsd ki,
És más szíveknek keservén
Taníts meg engem is ríni.
Nem örök zsákmánylétemen,
Kínok és sorsok mestere,
De egy világ fájdalmát kérem,
Sírjanak a könnyeimbe.

Add összes búját minden kínnak,
Annyi gyógyíthatatlan vágyét,
Vihart, miben gyötrőnek, s rínak
Századok ősrégi rabjai.
Tehertől meggörbített vállal,
Rég árnyba alázottak nyögnek…
Félve remegő fájdalmukat
Szívembe általad ereszd be.

Vess vihart a lelkembe is,
Érezzem, ahogyan szabadulna,
Rájuk zúdul sok keserűség
Az elborzasztó hurkokba;
Mint lángoló égboltok alatt,
Kék villámok zománcos tánca,
Bronz hangját megalvaszd:
Szenvedéseink magasztjára.



Octavian Goga

Rugăciune



Rătăcitor, cu ochii tulburi,
Cu trupul istovit de cale,
Eu cad neputincios, stăpâne,
În faţa strălucirii tale.
În drum mi se desfac prăpăstii,
Şi-n negură se-mbracă zarea,
Eu în genunchi spre tine caut:
Părinte,-orânduie-mi cărarea!

În pieptul zbuciumat de doruri
Eu simt ispitele cum sapă,
Cum vor să-mi tulbure izvorul
Din care sufletul s-adapă.
Din valul lumii lor mă smulge
Şi cu povaţa ta-nţeleaptă,
În veci spre cei rămaşi în urmă,
Tu, Doamne, văzul meu îndreaptă.

Dezleagă minţii mele taina
Şi legea farmecelor firii,
Sădeşte-n braţul meu de-a pururi
Tăria urii şi-a iubirii.
Dă-mi cântecul şi dă-mi lumina
Şi zvonul firii-ndrăgostite,
Dă-i raza soarelui de vară
Pleoapei mele ostenite.

Alungă patimile mele,
Pe veci strigarea lor o frânge,
Şi de durerea altor inimi
Învaţă-mă pe mine-a plânge.
Nu rostul meu, de-a pururi pradă
Ursitei maştere şi rele,
Ci jalea unei lumi, părinte,
Să plângă-n lacrimile mele.

Dă-mi tot amarul, toată truda
Atâtor doruri fără leacuri,
Dă-mi viforul în care urlă
Şi gem robiile de veacuri.
De mult gem umiliţii-n umbră,
Cu umeri gârbovi de povară...
Durerea lor înfricoşată
În inimă tu mi-o coboară.

În suflet seamănă-mi furtună,
Să-l simt în matca-i cum se zbate,
Cum tot amarul se revarsă
Pe strunele înfiorate;
Şi cum sub bolta lui aprinsă,
În smalţ de fulgere albastre,
Încheagă-şi glasul de aramă:
Cântarea pătimirii noastre.

Bájátadó adás-vevés

Volt egy leányka a faluban, úgy keveredett oda, ki tudja honnan. Szerteszéjjel csúfított karszalaggal mászkált a fegyveresekkel és bár alig múlt tizennyolc éves, puszta passzióból lövöldözte, a be nem szolgáltatott jószágokat. Nagy kedvtelése lett a hirtelen rászakadt hatalom gyakorlása. Ha tehette volna, éjjel-nappal rekvirál. Valamelyik fő-szalagoskezű legalattvalóbbja volt, aki nem csak elnézte neki, de buzgó cirógatásokkal jutalmazta serénységét.

Gyulaváriéknál egyetlen férfi sem tartózkodott mundéron kívül, a gazdaságot is az otthon maradt fehérnépek intézték, ahogy tudták. A lopkodások, az egészen hivatalosan hangzó nevű rekvirálások sorozata, a gyűjtögető erőszak már a teljes éhhalált helyezte kilátásba, és megint megérkezett a tizennyolc éves Mancika, mintha ő lenne a parancsnok. Levegőbe lövöldözött, géppisztolyos kísérete előtt élvezettel ordítozva a “mocskos parasztokra”, hogy fene vigye a belüket, ha egy porszemnyit is elrejtettek.

Különben sem végzett még — az ekkorra hatályba léptetett —, azonnali kivégzést és úgy gondolta, egyszer már ideje lenne megkezdeni. A hatalom jó dolog, de nem sokat ér, ha csak a semmibe lövi ki sokkal hasznosabbra is használható lövedékét.

Gyulaváriné, a két lány elé állt és Mancikát megkerülve, feje felett átszólt, a nyegle géppisztolyoshoz:

— Vitéz úr, innen már mindent elvittek. Az uram és a fiaim is a frontot nyögik!

— Ne folytassa Gyulaváriné, már úgyis megyünk.

Mancika, mint akit leforráztak, lőtt kettőt-hármat a semmibe, aztán az utcán, hogy mindenki jól hallja, üvöltötte a különítmény parancsnokának, hogy neki kuss a neve az udvarokon! Nincs is karszalagja, sőt a másik két katonának sincs. És tudják meg, csak azért, mert közeledik a front, és itt lőnek az oroszok a határban, nehogy azt képzeljék… Mit is? Egyáltalán semmit ne képzeljenek, azon túl, hogy tizennyolc éves, teli hatalommal és használni akarja. Még ma szeretne egy szép kivégzést kivitelezni!

— Kisasszony…

— Ne kisasszonyozzon, szólítson megfelelő illendőséggel!

— Ahogy gondolja — és azért is kihagyta az elvárt címet —, itt már kicsitől nagyig mindenki készül, talán egy-két órán belül el is hagyjuk a helyőrséget. Tucatnyian, százezreket nehéztüzérséggel nem vagyunk képes feltartóztatni.

— Ide figyeljen Fekete, ezt megkeserüli! Nyomás a paphoz!

— Kisasszony, erre nincs felhatalmazásunk, sőt kimondottan megkért a maga, akarom mondani mindannyiunk parancsnoka, hogy kerüljük.

— Elhallgasson, én megyek elől, maguk utánam!

— Nézze, itt már nincs kinek rekvirálni, összeszedni, nevezzük, ahogy akarjuk, egyszerűen nem tudjuk továbbküldeni, amit beszedünk. Magunk úgysem tudjuk megenni. Legjobb lenne visszamenni a helyőrségre, és beállni a szedelőzködők közé. Igencsak meg kell majd szaporáznunk, ha mindenről lemaradunk.

— Utánam! — és Mancika nyargalt, egyenesen a helyi protestáns parókia udvarára. A lelkész, aki a semmi jóra nem vezető dolgok magasztalásába nem volt hajlandó beállni és erről szavát is hallatta, kitárta karját és ennyit mondott:

— Ezen a világon semmi nem az enyém, nem csak az épület, a bútorok vagy a jószágok, de saját személyem és családtagjaim sem. Ha valamit vinni akarnak, ne tőlem kérjék, hanem a főnökömtől! Nem vagyok jogosult semmit átadni.

Azzal jelentőségteljesen, jobb kezének mutatóujjával a felhők felé bökött. Mancika meghökkent, úgy gondolta, eljött a kivégzés ideje és falhoz parancsolta a tiszteletest, aki teljes lelki nyugalommal, mozdulatlanul állt előtte. Még akkor is, amikor feleségét és gyermekeit kilövöldözte a házból. Nem tudni mi történhetett Mancika fejében, talán a helyi legvezetőbb is mondhatott valamit, esetleg hogy a kivégzéseket máskorra napolják. Ő mindent, ami mozgott, libákat, kacsákat, két disznót, kecskét, maga vérmérsékletének helyreállítására szétlőtt. Megigazította kendőjét és karszalagját, dobbantott egyet-kettőt és rárivallt a mögötte ácsorgókra, mint egy parancsnok, hogy indulás.

A hír, mobiltelefonok híján is percek alatt szétszállt a faluban. A lefoglalt parancsnoksági épületet, aki mozogni tudott, körülállták fegyvertelenül, halálos eltökéltséggel. Az elsők a kapuőrön keresztül üzentek, hogy szavuk van a parancsnokkal. Az legyintett, és folytatta a készülődést, míg megértette, hogy az egész falu ott áll.

— Mit akarnak? — kérdezte.

— Alázatosan jelentem, nem merem megmondani.

— Bakacsi, mondja vagy keresztüllövöm! Nem hallja az ágyút? A géppisztolyok is itt ropognak már, járjon a pofája!

— Azt mondták, alázatosan jelentem, hogy azt a tizennyolc éves kurvát kérik csak, mindenki más nyugodtan elmehet.

— Hát ide figyeljen, itt van még két tele tár, eresze beléjük! Megértette?

— Alázatosan jelentem, igen!

Majd szabályos hátraarccal elindult kifelé a felajánlott tárak nélkül. A parancsnok fejében már minden olyan volt, mint egy félig kész sütemény kikeveretlen krémje. Kinézett az ablakon és elhűlt. Elég ideje volt mindenkit megismerni fél év alatt ahhoz, hogy tudja, mit kezdjen parancsával és parancsa megszegőjével. Már nem akart lövetni, de egy nyílt parancsszegőt köteles… Ezért úgy, az ablakból, őrének a hátába eresztett egyet, majd odafordult Mancihoz.

— Mondd, mit kevertél megint te büdös ribanc?

—Arisztid kérlek…

—Ne Arisztidezz, ott az ablak mögötted! Szerencséd, hogy mindenki elől van és az épület hátuljánál senki. Ülj be az első szekérbe! Kovács és Fazekas dobjanak rá két villa szénát, aztán a falu határában eresszék útjára, megértették? Fél órán belül legyenek itt útra készen! Mi is indulunk.

— De Arisztid!

Manci a pisztolyához kapott, amit a parancsnok sajátjával kilőtt a kezéből, majd irdatlan ütéssel leütötte. Kilépett, és az emberekkel közölte, hogy a tizennyolc éves kesergetőjüket óhajuk szerint, néhány másodperccel korábban kivégezte.

Az emberek lassan elkezdtek hazafelé lődörögni, ők pedig férfiasan elhúzták a csíkot. Mancika, soha többet nem találkozott Arisztiddel, különben valamelyikük nem élte volna túl. Pedig az események forgatagában, a bevonuló sereg számos katonáját részesítette bájainak átadásával, önszántából, talán egy hónapon keresztül.

Csizmalehúzó

Alig használták – késő estelente

szigorodott csak ínba gyűrt kezekbe,

a gazda nyögött, vagy a fa szegélye,

de tátott torkát szitok nem kísérte,

a résébe présült a csizma sarka,

a másik láb a lejtőjét takarta,

s ha megszorult, rásúlyozták kimérve,

a szabad lábat ágas elejére,

majd nagy rándítás, egy szuszba tekerve,

s az izzadt láb a friss levegőt nyelte,

s míg örülgette sziszifuszi sorsát,

lágy sarokkal a priccs alá betolták,

még hallotta az elmozduló széket,

a többi zaj meg súgta az egészet,

hogy elernyed a nyűtt végtagok izma,

hogy kapca alól szippant már a csizma,

hogy két láb úgyis óriásnak látszik,

ha horpadt lavór tengerében ázik,

és csobbant vízben oldódik a munka,

s a szertartást a Jóisten se unja.

Február elseje van

Alkonylepke zizegve száll:
”midfájmidfájmidfájmidfáj?”
Eltévedt lepke: vigyázva járj!
Fagylábaival ránk hág a február.

A hónap elején kilenc és fél órán át, a hónap közepén tíz óra tizenöt percig, a hónap utolsó napján – mely huszonkilencedike lesz: ne feledjük, szökőév van! – már tizenegy óra kettő percig lesz a Nap az égen: reméljük, lesz!
Ma, tehát elsején látványos együttállásban lesz a Hold és a Fiastyúk csillagkép: 3,3 fokkal lesz északra a Fiastyúk a Holdtól.
Hetedikén, kedden, 23:00 órakor lesz holdtölte a Rák csillagképben, ezen a napon kezdődik a 2555. buddhista év pausah hava.
Kilencedikén a Vénusz bolygótól 28 fokperccel délkeletre lesz azUránusz: szép együttállás ígérkezik.
Huszonkettedikén pontban éjfélkor újul meg a Hold a Vízöntőben.
Minthogy e nap hamvazószerda napja, véget ér a farsang.
Huszonnegyedikén pedig, az újhold jegyében kezdődik az 5772. zsinagógai esztendő ádár hava.

Elseje a Második Magyar Köztársaság napja.

Február másodika Gyertyaszentelő Nagyboldogasszony napja, továbbá Mackó-nap! Tudjátok: előbújik a barlangból.

Február harmadikán, Szent Balázs napján volt szokás a balázsolás, amikor a torokfájósokat parázsra vetett alma héjával megfüstölték, hogy ezzel a fájdalmat, betegséget okozó gonoszt elűzzék. Másutt a pap a beteg gyermekek álla alá két gyertyát tett keresztbe és imát mondott. Balázs napja az iskolások ünnepe is volt, amikor a diákok házról házra járva jelmezesen vonultak fel, adományokat gyűjtöttek az iskolának és új diákokat toboroztak. Ez volt a balázsjárás.

Nyolcadika Aranka, Arankák napja, tehát jeles nap ez számomra.

1945. február tizenharmadikán ért véget Budapest ostroma.

Február tizennegyedike a Bálintok, Valentinek és a Szerelmesek napja.
Egyik sem érint.

Tizenhatodika ennek a hónapnak a legislegszebb napja: harminckét éve e napon született Leánykám, Hajnalkám, Kisfókám.

Az ókori Rómában február tizenhetedikén ünnepelték Quirináliát. Quirino archaikus, talán szabin eredetű isten, a hét domb közül az egyik róla neveztetett el: lehet hogy Jupiter, vagy egy ősi mezőgazdasági Istenség rejlik mögötte. Chi sá? Ma már, ugyan Ki?

Február 19.
Barátaim! Földijeim! Férfitársak! Figyeljetek rám! E napon nemzetközi férfinapot ünneplünk! Semmi mosogatás!

Február huszönötödikén emlékezünk meg a kommunista diktatúrák áldozatairól.

Február huszonnyolcadika a Kalevala napja. Miért? Mert Elias Lönnrot e napon jelentette meg az eposz második változatát, a Régi-Kalevalát, amely már tökéletesen megfelelt a kortársak naiv finn őseposzról alkotott elképzeléseinek. A Régi-Kalevala világsikere kiemelte a finneket az ismeretlen népek sorából, hozzájárult a finn nyelv fejlődéséhez, a finn nemzeti öntudat erősödéséhez.
Imádom a Kalevalát, szeressétek Ti is!

Természetesen minden fontos, kedves, jó Ember születésnapját továbbá fontos események fordulóját krónikámban folyamatosan közzéteszem majd!
Amint eddig is tettem.