Az új irodavezető, Ádám a szoba
távoli sarkába állítatta fel íróasztalát, úgy, hogy az ablak a bal keze felé
essen. Az ablak a hivatal szépen rendezett kertjére nézett. Jól láthatóak voltak
innen a második emeletről a díszbokrok sorai, a kis szökőkút, s a kanyargó,
zúzott kővel felhintett ösvények. Senki sem sétált az ösvényeken, senki sem csodálta
a vízcseppek villogását. A kert csak önmagát örvendeztette puszta létezésével,
és a kertészt, aki odaadóan gondozta. A hivatal dolgozóinak se idejük, se
kedvük nem volt ott sétálni, s vendégeket ritkán engedtek be. Így Ádám
zavartalanul élvezhette a látványt, ha kitekintett az ablakon, bár ugyan neki sem
adódott erre gyakran lehetősége, mégis minden alkalmat megragadott rá.
A bejárattal szemben, kicsit
jobbra helyezkedett el a titkárnő, az Éva asztala. Az ügyfeleket ő fogadta,
neki mondták el jövetelük okát, célját, s ő felvette az adatokat, meghallgatta
a kérelmezőt és előkészített bizonyos szükséges iratokat. Ezekkel
felszerelkezve mehetett az ügyfél az irodavezető, a főnök elé.
Ádám türelmesen újra meghallgatta
az ügyfelet, közben alaposan átolvasta a titkárnő jegyzeteit, előkészített
aktáit. Ha jogos kérelem került elé, gyorsan rávezette a jóváhagyását és az
ügyfél megelégedetten távozhatott. Ha nem volt valami rendben, olyankor
elmagyarázta, mit ír elő a szabályzat, a törvény. Segített eligazodni a
paragrafusok útvesztőiben, s közben hasznos tanácsokat adott nem csak a
fennforgó ügy kapcsán, hanem tudása, tapasztalatai tárházából a minden napi
élet kisebb-nagyobb gondjaira is. Az emberek pedig megnyugodva, derűsen hagyták
el az irodát, még akkor is, ha visszautasításban volt részük.
Két ügyfél között, kihasználva
azt az időt, amit a titkárnőnél töltenek, néha kinézett a kertre. A mindig, óráról
órára, napról napra változó kertre. Onnan merítet „ihletet” tovább vinni az
ügyeket, keresni a megoldásokat.
A titkárnő egyre odaadóbban
hallgatta a másoknak szóló szavakat, de gyakran úgy hitte, neki szólanak. Élete
bonyodalmakkal, nehézségekkel volt tele, és sokszor úgy érezte nem bír velük
megbirkózni. A férje kereskedő, s egész nap úton van, kora reggeltől késő
délutánig. Miután hazajön is folytatja a munkáját telefonon, számítógépen késő
estig. Alig van a családjával, mindig fáradt, ideges, a gyerekekkel sem
foglalkozik. Két gyerekük van, egy fiú és egy lány. Két külön világ!
Anyagi gondjaik nem voltak, mindketten
jól kerestek, de a két kamaszkorú fiatal növekvő igényei mégis sokszor
borították fel a pénzügyi egyensúlyt. Ezt ugyan tudták uralni, de mikor a 15
éves fiú kezdett késő éjszakáig kimaradni, s a rendőrséggel is meggyűlt a baja
valamilyen utcai verekedés miatt, akkor úgy érezte Éva, összecsapnak felette a
hullámok.
A férfi szavai, melyeket az
ügyfelekhez intézett, visszhangot keltett Éva lelkében - mintha egyenesen neki
szólnának. Nap, mint nap erősödött benne ez az érzés, és már alig várta
következő reggelt, mikor belép az irodába Ádám. Nézte, ahogy lekanyarítja a
felöltőjét és a fogasra akasztja, majd korát meghazudtoló ruganyos léptekkel az
íróasztalához megy, s helyet foglal, miután kicsit kifigyel az ablakon a
kertre. Ilyenkor valamilyen furcsa öröm járta át, de igyekezet ezt az érzést
gyorsan kiűzni magából.
A férfi minden alkalmat megragad,
hogy kileskelődjön az ablakon, s ezt a titkárnő semmiképpen nem érti. Mit talál
nézni valót a néptelen sétányokon?
Emlékeket keres. Azt a kisfiút,
aki vidáman ugrándozva futkorászott egy másik kertben, egy másik városban. Nagy
házban laktak, körötte szépen gondozott kert, már majdnem park, tele díszfákkal,
cserjékkel, virágokkal, homokozóval, hintával. Aztán hirtelen minden odalett –
a ház, a kert, a játék, a vidámság. Apát letartóztatták, azt se lehetett tudni
miért, és csak tíz év múlva szabadult. Ki kellett költözniük a házból. Távoli
városrészbe kerültek egy bérház harmadik emeleti szűkös lakásába. A kerti
ösvények helyett visszhangos lépcsőház, s szűk világító udvar, ahova a nap soha
sem süt be, a bokrok helyett szemétkupacok, s a virágok helyet kozmaszag.
Éva erről semmit nem tudott, de
nem is tudhatott. Ádám soha nem beszélt ezekről a dolgokról, de egyébről sem,
ami a személyével kapcsolatos. Mindig csak a hivatalos dolgokról, az
ügyfelekről, a tenni valókról beszélt. Igaz, mindezt türelmesen, nyugodtan,
kiegyensúlyozottan tette. Sokáig tartott, ameddig ez a magatartás természetévé
vált. Édesanyával eleinte sokat nyomorogtak, és hamar megtanulta, hogy csak
saját magára számíthat. Megtanulta, hogy ha felszínen akar maradni, úsznia
kell, és ki kell érjen a partra, hogy szilárd talaj legyen a lába alatt. Iskoláskorától
a majdani munkahelyéig ez irányította tetteit, de fel is emésztette az
energiáját, magánéletre már nem maradt ideje se. Nem alapított családot. Csak
rövid időtartalmú kapcsolatokat engedélyezett magának, az érzelmi kötődéseket
időben elkerülte.
A nő csak annyit látott, hogy
mindig uralkodik a hangján, a mozdulatain, és érzelmeit nem mutatja ki – már ha
van neki, gondolta hozzá! Benne ellenben olyan viharos érzelmek kavarogtak,
hogy alig tudott a munkájára figyelni. Gondolatban váltig korholta magát, félt
az érzelmi örvénytől, ami érezte, rohamosan közeledik, hogy elkapja.
Így jött el a péntek. Délután
lassan elnéptelenedett az épület, az irodák kiürültek. A takarítók vették
birtokukba az termeket. Ők még maradtak, pénteken sem fejezték be a hivatalos
órákat hamarabb, mint a hivatal többi irodái.
Ahogy elment az utolsó ügyfél is,
hirtelen süket csönd támadt, melyet a takarítók motozása csak jobban elmélyített.
Ádám felállt az asztala mögül, s egy futó pillantást vetett az alant elterülő
kertre. Most nem azt a régi kisfiút látta, hanem a kamaszt, aki visszament évek
elteltével megnézni, mi lett a házzal, a kerttel. A látvány lehangoló volt – a
házban idegen népek laktak, elhanyagolták, hullt a vakolat, revesre koptak az
ablakkeretek. A lakókat nem érdekelte, hiszen nem az ő tulajdonuk. A kerttel
sem törődött senki. Felverte a gaz, a burján, s a csalán derékig ért.
Kiábrándultan ballagott haza, és soha többé még a környékére sem jött a háznak.
Csak álmában kísérte a kép, s képzelte, álmodta, hogy sarlóval a kézben
megtisztítja az ösvényeket, kiszabadítja a bokrokat, cserjéket, díszfákat.
Elfordult az ablaktól, s szeme az ajtóban szorongva álló asszonyra tévedt, aki
várta, hogy előtte hagyja el a helyiséget. Valami furcsa zavar vibrált a
szemeiben, ahogy követte a férfi mozdulatait. Ádám magára öltötte a kabátját,
nyaka köré tekerte a sálját, mialatt Éva le sem vette róla a szemét, de azért
félre állt, hogy elengedje maga előtt. Valami meghatározhatatlan indulat fojtogatta
a torkát, úgy érezte, menten megfullad, de összeszedte magát és kinyögött
néhány szót.
„ Kellemes hétvégét!” – szólott suttogta.
„Magának is!” – válaszolta a
férfi vidáman – „Üdvözlöm Rudit!”
„Ismeri, ismeri a férjemet?” –
kérdezte dadogva a nő.
„Hát hogyne! Osztálytársak
voltunk a fémipariban, a vasesztergályosok osztályában. Mi voltunk az iskola
büszkesége, az elit csapat.” – válaszolt bőbeszédűen.
„Ó!” – kerekedett el Éva szeme – „Akkor
a hétfői viszontlátásra!”
„Az nem fog menni! Hétfőtől a
jogsegély osztályra kérettem magam!”
…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése