Dib Anyó (drúz mese)

A falu egy patak mellett terült el, dús mező karéjába, csak egyik sarka ért az erdő széléig. Lakosai között akadt éppen úgy, mint bárhol szorgalmas, dolgos ember is, de lusta, dolog kerülő is. A Badr család az előbbiek közzé tartozott. Gondosan megművelt földjük nem csak a nagy családot látta el mindennel, ami kell, hanem a közeli város piacán is, a  sukkon állandó helyet tartottak fenn, ahol az idénynek megfelelően árulták termékeiket. Hatalmas ponyva sátor feszült az asztal felett, mely roskadozott a zöldségek, gyümölcsök halmaitól. A nagy családban mindenkinek megvolt a feladata, mindenki kivette a részét a munkából – kicsik, nagyok a maguk módján és képességeik szerint. A házaspárnak nyolc gyermeke született, a két legkisebb öt és hat évesek, egy fiúcska, s egy leányka voltak a kedvencek. Örökös mosolyuk meghódították mindenki szívét, a szomszédok, és a távolabbi rokonok sem voltak kivételek.

Történt egy nap, mikor mindenki nyakig volt a munkával, a napi teendőkkel, hogy a két kisgyerek a forrón tűző nap melege elől az erdő hűvösében kerestek menedéket. Ott játszadoztak, csodálták a lombok között áttűző sugarak játékát, bámulták a fákon ugráló mókusokat, repkedő madarakat, kergették a tarka lepkéket. Játék közben mind beljebb, s beljebb mentek a fák között.  Nem gondoltak az idő múlásával – ha megszomjaztak, hamar forrásra leltek, s ha megéheztek, a málna bokrok kínálta szemeket csemegézték.

Már dél is elmúlhatott, amikor a leánykának eszébe jutott, hogy haza kellene menni. Néztek jobbra, néztek balra, de sehol ismerős helyet nem láttak.

- Haza akarok menni anyácskámhoz! – görbült sírásra a kislány szája – Merre induljunk?

A fiúcska arcáról is lehervadt a mosoly, s előre mutatott.

- Erre! - szólt határozottan.

Határozottsága abból az érzésből fakadt, hogy most ő a testvérkéje védelmezője, hogy az ő kötelessége a kivezető utat megmutatni.

Mentek, mentek, amerre a lábuk vitte, de bizony nem jutottak ki az erdőből, s rövidesen rájuk esteledett. Egymást átkarolva, sírdogálva lekucorodtak egy vastag fa törzse mellé. A fiúka most bizony nem érezte magát védelmezőnek, csak egy ijedt kisgyereknek, akárcsak a nővérkéje.

Ezalatt a faluban már rég észrevették az eltűnésüket. Mikor a mezei munkából hazatérve készültek az estebédhez asztalhoz ülni, akkor tűnt fel a távollétük. Nosza kezdték is keresni őket, szerte a falu minden utcájában, házában, de sehol sem találták a két kicsit. Aztán keresték a folyóparton, a mezőn, az erdő szélen, de sehol sem találtak rájuk. Megijedtek erősen az emberek, nem csak a szülők s a család, hanem mindenki, aki a faluban lakott, mert nagyon kedvelték a Badr apróságokat. Gyerekek, férfiak, asszonyok gyülekeztek a falu ház elé és aggodalommal telten tárgyalták az eseményt. Még Hamil, a süket suszter is kiállt a műhely elé megtudakolni, mi is történt tulajdonképpen.

- Mi van, mi van? – kérdezgette, de az emberek elmentek mellette anélkül, hogy felvilágosították volna a történtekről.

Végül egy szolgálat kész suhanc valahogy kiabálva és mutogatva elmagyarázta neki, mire Hamil is a többiek után eredt.

A sokaságot látva a falu vezető, az öreg Ghassan is előjött, és nyugtató szavakat szólt a kétségbe esett családhoz, valamint a faluközösség minden tagjához, majd okos tanácsokat adott a kereséssel kapcsolatban. Az elveszett gyermekek legidősebb fivérét nevezte ki a keresőcsoport irányítójának.

- Te vagy, Sahir erre a legalkalmasabb ember! – jelentette ki.

Valóban nála alkalmasabbat nem is lehetett volna találni, nem csak családi elkötelezettsége miatt, de á szerződéses katona lévén, aki éppen szabadságát tölti itthon, felderítőként gyakorlata volt a keresések szervezésében, és levezényelésében.

- Melléd adom a rendőrt, aki ugyan még csak két éve van köztünk, de szorgalmas, derék fiatalember – tette még hozzá az öreg Ghassan.

Sahid elfogadta a megbizatást, s nem sokat teketóriázott, hanem felosztotta az erőt  a résztvevők kötött, és azonnal neki fogtak a keresés-kutatásnak. De bizony addigra rájuk sötétedett, mégsem hagyták félbe amit elkezdtek, hanem fáklya fénynél folytatták.

Folytatták és folytatták három nap, három éjszaka megszakítás nélkül...

A gyerekek közben, az erdő mélyén álomba sírták magukat, s arra riadtak fel, hogy valaki mély hangon szól hozzájuk, de nem értették, mit mond. A sötétbe meresztett szemekkel figyeltek, s a fák fekete háttere előtt megpillantottak egy hatalmas alakot. Ott állt előttük és halkan motyogott mély hangján valamit.Előbb nagyon megijedtek tőle, de mivel nem közeledett, és csak szelíden várakozott, kinyújtották felé a kezüket.

- Ne bántsál minket, kedves Dib Anyó! – kérlelték szép szóval.

A nagy medve, mert az volt az a hatalmas alak, leült a földre, s tovább dörmögött, mintha hívná a gyerekeket, s azok szinte megbabonázva odatipegtek hozzá. A felnőttek elbeszéléseiből tudták, hogy az erdőben él egy öreg anyamedve, akinek Dib Anyó nevet adtak az erdő járók az Embert sohasem bántó, békés állatnak. Ha málnát szedő, vagy eprésző gyerekekkel találkozott, dörmögve kitért előlük, sőt tudták, hogy ahol megjelenik, ott a többi vadállattól védve vannak, mert messze kergeti azokat. Ezért érthető a két kicsi merészsége, hogy oda bátorkodtak a nyugodtan üldögélő nagy állathoz, az pedig hagyta őket. Reggelig bundájába bújva aludtak, s az állat melege megóvta őket az éjszakai hidegtől. Ahogy felvirradt, beterelgette őket egy barlangba, ahol tiszta vizű forrás fakadt, s a fal mellett felhalmozott avar kínált kényelmes helyet a pihenéshez.

Mintha saját szülőanyjuk lett volna Dib Anyó úgy gondoskodott róluk. Nap közben hagyta őket kedvükre csemegézni a málna bokrokon, miközben figyelő szemekkel pásztázta a környéket, nehogy valamilyen vadállat arra vetemedjen, hogy megtámadja védenceit. Naplemente táján pedig beterelte a barlangba, s testével melengette a két kicsit. S így ment ez napokon keresztül.

Negyed nap, medvenyomokat követve, így talált rá kicsi testvéreire Sahir: a barlang szája előtt szundikáltak Dib Anyó karjai közt. Az embereket megpillantva, védenceit letette a földre, s ő eltűnt a barlang mélyén.

Így végződött a kaland, s mikor egy év elteltével felkeresték az erdőnek ezt a részét,  emlékezvén a történtekre, azt találták, hogy minden egyes nyom helyén egy gyönyörű tavaszi virág nőtt. Dib Anyóra emlékezve medvenyomnak nevezték.

...

Galilea, 2013. március 23.