Udvari körjárat

 Az álomtól mámorosan oldalogtam oda az istálló ajtajához, és nagyokat ugorva igyekeztem elérni a kallantyút. Mikor végre sikerült, az ajtó egy nyikkanással kinyílott, s rajta betódult a friss levegő.

   Bizony jó friss levegő volt, sőt mondhatnám hideg. Ezek a késő őszi hajnalok már elég hidegek, amikor a nap lassan kezd mutatkozni a hegy mögött, s még a hóharmat is megütte a fűszálakat.

  De nem volt mit tenni, nekem ki kellett jönnöm, s mentem is a ház mögé. Mire a dolgom elvégeztem felébredtem egészen, indultam körbe járni az udvart, a kertet figyelmesen vizslatva nem mutatkozik-e valahol valami, vagy valaki, aki nem ide való.

 Ahogy járom a körutam, hirtelen fény önti el a világot, amint kibukkant a nap a Fekete hegy takarásából.

  Látom aztán, hogy résnyire megnyílik a ház ajtaja, s kiszökik rajta Cirmos. Kényesen kapkodja a lábait, úgy látszik, a reggeli torna neki se ízlik. Szaporázik is a pajta felé, s egyszerre neki is iramodik. Vajon mit vett észre olyasmit, amit én nem? Az aprónép a mániája, biztos közülük pillantott meg vagy egyet.

 Hogy ezt meggondoltam magamban, le is vettem a gondomat róla, s indultam tovább szokásos körutamra. Először a majorság-udvar felé vettem az irányt.

 Kukuri már rég ébren volt, hallottam, ahogy kotyog a tyúkoknak, különben ma reggel is ő költött fel a hajnali kiabálásával.

 Valami motoszkálásra lettem egyszerre figyelmes az ól sarkánál, s látok ám egy megtermett süldő patkányt, amint a széthullott gabonaszemeket keresgéli.

 Bár irtózom a rusnya állattól, azért elriasztottam onnét, s az vitte is az irháját, hogy még porzott belé az út. Hanem, amint a csirkés udvaron kívül került, csak ott termett Cirmos, mintha a semmiből tűnt volna elő.

  Nyakon is csípte a beste férget, az meg csak nyikkant egyet, s már el is szállt belőle a lélek. Cirmos pedig, akár egy rongybubát, feldobta a levegőbe, had lám elinalna-e a patkány, de az nem mozdult többet. Ekkor a macska szájába vette, s odavitte a ház elé, éppen a küszöb mellé. Oda letette és nagy peckesen, mint aki jól végezte a dolgát, elmasírozott a csűr mögé.

 Kölyök koromban én is üldözőbe vettem egyszer egy pócegeret. Amikor megláttam a ház mellett futni, a vadászösztön feltámadt bennem, acsarkodva a nyomába eredtem, s már-már elértem, de olyan irtózat fogott el, hogy csak kapkodtam felé vigyázva, azért nehogy elérjem. Mikor aztán beugrott a pinceablakon, rendesen megkönnyebbültem.

 Cirmos mindig azt csinálja, mint most is, hogy a csűr sarkától lesi, vajon a háziak miképpen fogadják az ajándékát. Lám, ahogy kilép a háziasszony észre is veszi a zsákmányt, és már megy is vissza a házba, hogy egy tálkában, hálából langyos tejet hozzon, s letegye a lépcső mellé.

 Tovább már nem érdekelt a macska, nem mintha irigykednék rá, de megláttam a kert végében Vikit a szomszédból, és rohantam, hogy váltsak vele néhány szót.

 Szerettem, ahogy illegette magát, amikor találkoztunk. Bár tudtam, ez nekem szól, mégis, ha bizalmasabban akartam hozzá közeledni rögtön elfutott, s a kerítés túlsó oldaláról intett istenhozzádot.

 Sokat nem tudtam mélázni a Viki viselkedése felett, mert a gazdasszony utánam kiáltott. Kihozta nekem is az ételt, s én kissé sántikálva igyekeztem vissza.

 Ez a sántaságom még egy régebbi eseményből maradt meg nekem.

 Tavasszal történt, éppen hogy kilábaltunk a télből, a hó már elment, de még minden nedves, vizes volt, és aki tehette fedél alá húzódott. Én is a tornác sarkában gunnyasztottam, várva a napkeltét.

 Szemeim félig lecsukódtak, de füleltem figyelmesen, és hallom is, amint megnyikordult az utcai kapu. Erre már kerekre nyílt a szemem, és láttam is, amint besettenkedett egy gyanús alak.

  Csöppet sem tetszett nekem a viselkedése, feltápászkodtam hát, és óvatos-halkan közelebb mentem.

 Milyen jól tettem!

 Ez a settenkedő ember a tyúkólakhoz igyekezett, és a lakatot akarta lefeszíteni.

 Ezt már nem lehetett tovább tűrni!

 Nekiszöktem keményen, de akármilyen csendben közelítettem, csak megpillantott még idejében, hogy a karóval hozzám üssön. A lendület, amivel ugrottam őt is a földre verte, de nekem eltörött a lában az ütéstől, amit a husánggal reám mért.

 A nagy ribillióra kiszaladtak a háziak, a tolvajt megfogták, átadták a rendőrnek, s engemet elvittek a kórházba. Ott nagy, nehéz kötést raktak rám gipszből, úgy tettek aztán le a fekhelyemre.

 Nem mondom, hogy nem fájt a törött lábam, de annyi látogatóm volt, hogy csoda! Akik jöttek, mind hoztak valamit, vagy valamilyen csemegét, vagy jó szót, simogatást.

 Miután aztán levették rólam a kötést, megengedték, hogy az istállóban aludjam, s ez most is így van.

(Bodri vagyok, a ház őre és kicsi Dénesnek mondtam el ezt a történetet, mert az egész nagy házból egyedül csak ő érti a szavaimat. Azt ígérte, ha nagyobb lesz, és majd megtanul írni, akkor leírja az egészet, hogy mások is ismerjék meg, mi is történt azon a napon.)