Egy katonatiszt az elhárítástól állított be
Aranyos Kálmánhoz.
-
Készüljön! – szólott, miután bemutatkozott – Ön velünk jön! Kiürítjük a várost,
és önre, mint a hadsereg szállítójára továbbra is szükség van.
-
Van lehetőségem nemet mondani?
-
Nincs!
-
Feleségemet és kisfiamat magammal vihetem?
-
Természetesen. Kocsit küldök önökért, egy óra múlva itt lesz. Addig készüljenek
fel. Hosszabb távollétre számítsanak – s ezzel elment, hátra hagyva a gondot, a
szinte megoldhatatlan helyzetet.
Megértette, hogy a megszállt területen az ő
jelenléte veszélyt jelentett volna úgy saját maga, mint a hadsereg későbbi
tevékenysége szempontjából. Miután a románok elárulták a szövetségeseket,
messzemenően megváltoztak a viszonyok – megnyílt az út a Kárpátokig, és tovább
is az oroszok számára. Rövid időn belül a front már a város közelében húzódott.
Olyan gyorsan kellett felkészülnie, hogy nem volt módja értesíteni se a vejét,
se leányát, Zsuzsikát. Lakása kulcsát betette egy borítékba, és a házmesterre
bízta, adja át Mann Györgynek. A kulcs mellett rövidke levelet is tartalmazott
a boríték: „Bizonytalan útnak nézünk elébe, vigyázz a leányomra, a születendő
unokámra, magadra és a lakásra”
-
Mindenki menekül! – mormogta magában Mann Gyuri, mikor a borítékot kézhez kapta
– Én maradok most is. Legfeljebb a cégtáblát újra megfordítom, vagy törölöm
róla a Barcs nevet.
Ameddig még lehetett utazni, Mann György
kiköltözött Zsuzsikához. A háziak átadták nekik az egész házat, ők maguk pedig
behúzódtak az úgynevezett nyári konyhába.
-
Itt vagyok, hogy vigyázzak rátok! – ölelte meg a feleségét – Apád is rám
bízott, mielőtt elment volna a visszavonulókkal. Az irodát és a lakást rábíztam
Mátéra, a sánta irodaszolgára. Ha majd elcsendesednek a dolgok, visszamegyünk a
városba.
-
Szeretek itt lenni, nem kívánom a várost. Nem szórakoztatnak már az emberek,
mint régebben. Itt a fiam, elég ő nekem, s ha még te is megjelensz, az már a
kész boldogság.
Sok idejük nem maradt egymásra, átdübörgött
felettük a háború. A városért kemény harcok dúltak, kétszer is gazdát cserélt,
végül az orosz csapatok elfoglalták. Kovácsiban is megjelentek a katonák,
főleg, hogy összeszedjék, ami ehető, meg ami nem ehető, de számukra értékes.
Például az órák – karóra, zsebóra. „Davaj
csasz!” (ide az órát) volt a jelszó. Elrekvirálták vagy, ahogy abban az
időben mondták elzabrálták, ami a szemük elé került.
Zsuzsika nem várta meg ameddig elcsitul a
harci zaj, megszülte kicsi fiát. A háziasszony a papnéhoz szaladt segítségért,
mikor megkezdődtek a fájások. Bába csak a szomszéd faluban volt, s oda senki
nem tudott a harcok miatt átmenni.
-
Jöjjön gyorsan, tiszteletes asszony! – kiáltotta már a kapuból.
-
Mi az, mi történt?
-
Jöjjön gyorsan hozzánk, hamar, hamar!
-
De tele van a falu idegen katonákkal. Oroszokkal. Hogy mernék végig menni a
falun?
-
Szül az ügyvédné, s én nem tudok segíteni, de maga tanult, okos asszony.
Jöjjön, jöjjön!
Kabátot kapott hátára, kendőt kötött, s
indultak is lóhalálában. Út közben katonákkal találkoztak, akik valami
mozdíthatót kerestek „ellátmányuk kiegészítése” végett, de azok nem törődtek a
két ijedten loholó asszonnyal.
A tiszteletes asszony nem okozott csalódást,
olyan szakszerűen látta el a váratlanul nyakába szakadt feladatot, akár egy
diplomás szülésznő.
-
Honnan ez a szakértelem? – csodálkozott a háziasszony, aki végig ott téblábolt
az esemény alatt. Vizet melegített, törölgette Zsuzsika arcát, homlokát, s
elkérdezte százszor is, hozzon-e valamit.
-
Értem én, hogy egy papnénak sok mindenhez kell értenie, de azért ez már, ez
már… egy gyakorlott bábának is dicséretére válna – folytatta.
-
Édesanyámtól tanultam.
-
Mert ő?
-
Igen, ő szülésznő. Okleveles szülésznő. Még ma is dolgozik. Kint van a
névtáblája a bejárati kapu mellett.
A harcok elcsitultából tudták meg, hogy a
város elesett. Mann Gyuri bement a városba, megtudni, mi van a lakással, s az
irodával. A város irányítását a katonai adminisztráció vette kézbe, s most
kezdték felmérni az üres, vagy üríthető lakásokat, hogy elhelyezzék a tiszteket
és az új adminisztráció képviselőit.
-
Máté! – szólott a sánta irodaszolgához – Menj, hozd be a városba a feleségemet
és kicsi fiamat. Fogadj szekeret, pakoljatok fel és gyertek. Én nem hagyhatom
itt a lakást, mert elrekvirálják, ahogy kiteszem belőle a lában.
Másnap meg is érkeztek, s igazán nagy volt
az öröm, hogy a sajátjukban lehetnek. Aranyos Kálmán lakását kisajátította a
hadsereg, egy magas rangú tiszt kapta meg. Tímea sem járt sokkal jobban – a
Barcs lakásba is egy tisztet költöztettek a tisztiszolgájával egyetemben.
Tanult ember lehetett, mert bemutatkozott Tímeának, és jelekkel értésére adta,
hogy vigyáz a berendezésre.
-
Igor – mondta és magára mutatott, aztán a tisztiszolgára mutatott s azt mondta:
Grisa.
-
Igor, Grisa – ismételte a lány, és magra mutatva mondta: Ibolya.
-
Ibáliá – ismételte Igor a tiszt, s ezen a furcsa kicsavart szón jót lehetett
nevetni.
Egy pillanatra eltűnt a határ győztes hódító
és legyőzött között, csak három fiatal volt; akik felett átröpült valami
megfoghatatlan. Aztán el is szállt, mindenki ment a dolgára. Néhány nap alatt
kialakult az új „lakók” rendje, reggel korán kelt a „puceráj”, kiszellőztette a
lakást, előkészítette a kapitány ruháit, azaz nagy lendülettel kiporolta a
zubbonyt és nadrágot, kisuvikszolta a csizmát, mosdótálban vizet vitt, a
piszkos vizet kiöntötte, és így tovább. Zajosan jött-ment, tett-vett, fel is
ébresztette a szomszéd lakrészben alvó Tímeát, aki a korai kelést arra
használta, hogy kiment a piacra szétnézni, és a termelőktől megvásárolni a napi
friss ennivalót. Kenyeret, vagy más pékárut sajnos nem lehetett kapni, s be
kellett érni valami dohos, régi lisztből otthon sütött lepénnyel, vagy máléval.
Mire visszatért, a tiszt már elment a kaszárnyába nyitva hagyva az ajtaját,
hogy a takarítónő a szomszédból, be tudjon menni. Ő takarított Tímeánál is.
Egyik reggel hiába kopogtatott a Tímea
ajtaján, senki nem nyitott ajtót. „Biztos még a piacon van” – gondolta az
asszony -, „majd később visszajövök”. Később sem nyílt ki azonban az ajtó. Még
délután sem, amikor a katonák megjöttek. A szomszédasszony aggodalommal telve
szaladt át hozzájuk és próbálta értésükre adni, hogy valami szokatlan dolog
lehet, a kisasszony nem nyit ajtót, vagy nem jött még haza. Igor is megkopogtatta
az ajtót, majd megpróbálta a kilincset, de neki sem volt sikere. Megpróbáltak
benézni az udvari ablakon, de semmit sem láttak, ekkor a szomszédasszony hívta
a lakatos foglalkozású férjét, aki hamarosan kinyitotta a bezárt ajtót. Mind
betódultak, és akkor meglátták. Ott feküdt a szoba közepén, a köntöse letépve,
már halott lehetett hosszú órák óta.
A katonatiszt elképedve nézett egyikükről a
másikra, majd meglátta az asztalon a fél prófuntot. Nagyot ordítva megragadta
Grisa zubbonyát, letépte a sapkájáról a csillagot, s pisztolyát a hátába nyomva
kivezette a házból, és átadta az első szembejövő patrulnak.
Az történt, mint részletenként kiderült,
hogy a katona reggel a kenyérhiány okán megjelent egy fél komiszkenyérrel Tímea
ajtajánál, aki éppen készült kimenni a reggeli szokott beszerző útjára. A lány
gyanútlanul beengedte, s a katona rátámadt, befogta a száját, hogy ne tudjon
visítani, de ahogy dulakodtak, kitört a nyaka. Grisa elvette a lakáskulcsot, a
halott lányt ott hagyva kívülről az ajtót bezárta, a kulcsot zsebre vágta, s
folytatta reggeli megszokott tevékenységét.
Este a tiszt egy civillel tért vissza, aki
körbejárta a szobát, és kiállított egy pecsétes papírt, hogy el lehet temetni.
Ki temesse el?
A lakatos, a bejárónő férje elment az
ügyvédi irodába tudván, hogy ott dolgozott Tímea. A cégtábla helyett csak egy
névjegy méretű kiírást talált az ajtón: „Dr. Gheorghe Man avocat”. Bekopogott,
de persze az ügyvédet nem találta ott, csak Mátét, az irodaszolgát. Elmondta
neki, mi történt, s ő szedte a lábát, elsietett, hogy értesítse a gazdáját.
Mann Gyuri, bocsánat Dr. Man Gheorghe
intézkedett aztán a temetésről, és zárolta a hagyatékot. A Barcs vagyont is
igyekezett biztonságba helyezni, ki tudja, mikor kerülhet elő valaki a családból,
és követeli, ami a jussa.
