Malom és kerékpár

Biciklivel érkeztem a nagy-malom kapujához, de a fék nem nagyon fogott, s így neki is mentem a deszkakapunak. A zár engedett, én pedig beszáguldtam az udvarra, mint Pista gróf Weiszlovics kocsmájába lóháton. A molnárlegények éppen ott tétlenkedtek a malom előtt, s akkorát kacagtak rajtam, hogy beleremegtek az iroda ablakai. A főnök meg kiszólt:

- Ne szórakozzunk, emberek. Le kell rakodni!

A fiúk szó nélkül engedelmeskedtek. Kettő fölmászott a teherautó platójára, a többi pedig sorban odaállt háttal, s a fentiek a vállukra helyezték a búzával tele zsákokat. Hatvan kilós zsákokat. Ezeket bevitték a malomba, s fel az emeletre, ahol felhalmozták a garatok közelében. Lent a mázsaházban Kálmán, a mázsázó a mérleget figyelte, ahogy csökken a teher minden egyes zsák leadásával. Mikor a teherkocsi felállt a hídmérlegre, Kálmán megmérte, miután a zsákokat lerakták, és munkások is leszálltak, újra mérte. A különbség pedig, ugyebár, a bejött gabona.

Ezen idő alatt a kerítéshez támasztva a kerékpáromat, kikerekedett szemmel bámultam a sürgésforgást. A kitárt kapun át az útra is kiláttam. Csirkék fürödtek a porban, és néhány mezítlábas gyermek kergette a karikát. Juliska néném is feltűnt kannával a karján. A kútra jött. Ott állt a kút a malom előtt, az artézi kút, s ha a kart lenyomták, nagy erővel zubogott ki a víz a csapon. Hamar megtelt a kanna. Nem volt könnyű dolog lenyomni azt a kart – én teljes súlyommal rá kellett hasaljak, hogy működésbe jöjjön. De akkor aztán zúdult is, hogy csurom víz lettem! Különben nem is szerettem annak a kútnak a vízét. Kotlóstojás szaga van – kénes. Azért a falusiak hordják, isszák, mert jót tesz a gyomornak, meg a májnak. Legalábbis ezt állítják…

- Te kölyök, tedd be a kaput! – kiáltott ki nekem a mérlegházból Kálmán – A kocsi már elment.

Igaza volt. Láttam is amint a gépkocsivezető kijött az irodából a papírjaival, s nagy ívben körbe fordulva az udvaron elhajtott. Behajtottam a kapuszárnyakat, és beakasztottam a kallantyút is belülről.

- Te kölyök! Gyere csak ide! – hívott Kálmán, a mázsáló.

- Itt vagyok! - álltam elébe.

- Beszéltem a főnök úrral, és azt mondta, jöhetsz mindennap segíteni, a malmot kitakarítani műszak után. A munkadíjad egy tarisznya ocsú lesz. Amennyit el tudsz vinni a hátizsákodban.

- Jól jön ez a galambjaimnak – fogadtam boldogan el az ajánlatot.

Tartottam nyolc-tíz pár díszgalambot. Micsoda öröm volt számomra, mikor reggel kiengedtem a volierből, és körözve repültek a ház felett egyre magasabbra!

Ha egy hónapig minden nap eljövök takarítani, annyi ennivalót gyűjthetek össze, hogy elég lesz akár egy évig is a galambjaimnak.

Elég különös módon kezdődött ez az én galambászkodásom. Születésnapomra, a tizenötödikre, kaptam egy pár galambot. Csak olyan közönséges házigalambot, úgynevezett parlagit. Egy tágasabb ketrecet eszkábáltam a számukra, de láttam, nem érzik jól magukat a szűk helyen, ezért baráti körben addig mondogattam, hogy nagyobb hely kellene nekik, amíg egyik jó barátom megajándékozott egy rendes galambházzal. Tágas volier is tartozott hozzá. A belvárosba költöztek, ott nem tarthatott galambokat, azokat már előre odaadta valakinek egy rozoga kerékpárért cserébe. Kézikocsira raktuk az egészet, s kellő kísérettel – a környék gyermekeinek viháncoló lelkesedése közepette – haza szállítottuk. Az udvarban, hátul jelöltük ki a helyét, de alig értünk az út feléig a tákolmánnyal, megjelent egy milicista. Azt kérdezi, mi szemeteltünk–e a járdára? Bevallottam, hogy igen, hiszen a galambházból bőven hullott ki szemét, ahogy leemeltük a szekérről.

- Tíz lej a büntetés! – mondta szigorúan a közeg.

És ebből nem engedett, hiába magyaráztam, hogy csak elcipeljük a helyére ezt az ólat, és már seperjük is fel a járdát.

- Nem! Most seprik fel és ideadják a büntetést, vagy mennek a bíróságra! – s már vette is elő a büntető cédulát.

Mit volt mit tenni: fizettünk, sepertünk, s utána helyreraktuk a galambházat.

„Nyereg van, már csak a ló hiányzik” – szokták mondogatni. Én is így voltam. Az ól, a volier megvolt, most már csak galamb kellett bele azon az eddigi egy páron kívül. Került később több is – kaptam, padláson befogtam, csereberéltem, s mikor már szaporodtak, azokból is cserélhettem más galambász barátokkal. Az biztos, hogy pénzt soha nem adtam értük. Igaz, nem is nagyon volt miből!

Évtizedek múlva visszaköszönt ez a szemetes járda.

Eldugott kis erdélyi, székely faluban voltam ismerőst látogatni. Ahogy ott falatozunk, beszélgetünk, bejön a szomszéd.

- Hallom, maga váradi – szólt hozzám -, gondoltam megnézem magamnak. Tizenöt évig voltam rendőr Váradon.

- Nocsak…

- Körzeti megbízott.

- Melyik részen?

Kiderült, hogy éppen ott, ahol mi laktunk.

- Akkor, maga volt, aki megbüntetett a szemetes járdáért! – dobtam oda a szót.

- Az melyik évben volt? Hányban?

Mondom neki pontosan, hisz akkor töltöttem a tizenötöt. Jól emlékeztem az évre.

- Akkor az csak én lehettem – mondja elgondolkozva -. De azért nincs harag?

- Nincs, nincs. Meg hát nem is lenne miért!