Ha szigorodik az idő

   A takaros, kicsi ház ott állt a falu közepe táján, egy mellékutca sarkánál. Felfele nem törekedett, de az eresz hosszan kinyúlt a keskeny járda fölé. A fal mellett kis pad terpeszkedett, ahol délutánonként, ha az idő megengedte szívesen üldögélt Malvina néni és öreg párja Zsiga bácsi. Hasznos alkalmatosság volt ez a hosszan kinyúló eresz, mert úgy az eső, mint a heves napsütés ellen is megvédte az alant ülőket.

   Más dolguk nem lévén, ott üldögélt a két kisöreg, várva a munkából hazatérőket, akik mindig megállottak egy-két szót váltani velük. Várták a kecskéket is, de azok nem álltak meg, hanem fejükkel belökve az ajtót igyekeztek be az udvarra, s onnan az ólba, ahol a jászolba elterítve várt rájuk frissen kaszált sarjú, vagy más kecskeízlésnek kedves zöldtakarmány.

   Igazából ez a két állat volt a vagyonuk, ezekkel foglalkoztak nap, mint nap. Tejet adtak, aminek egy részét maguk használtak fel, s a többiből sajtot készítettek. A reggelt azzal kezdték, hogy megfejték a kecskéket. Elosztották egymás között a két jószágot, a fehér a Malvina nénié, a tarka a Zsiga bácsié. Fejéskor is betartották a rendet – valami komoly dolog kellett ahhoz, hogy megváltoztassák, s a másikét fejjék meg.

   Jó fajta kecskék voltak, egész évben tejeltek, még az ellés előtti héten is adtak naponta fél litert, ami éppen kiadta a két öreg reggelijét és vacsoráját. A két-háromnaponta készített sajtok, már amikor bővebben adtak az állatok, ott sorakoztak szépen nyári konyha polcán - ott szikkadtak. A szomszédok, ismerősök, falubeliek szívesen vittek belőle. Nem adták pénzért, hanem terményért cserébe. Ki-ki azt hozott, ami adódott: ki két-három kupa törökbúzalisztet, ki szekérderék zöldet, vagy egy tarisznya babot, gabonát. Aki tehette levágott, megtisztított csirkét adott, ne kelljen vele Malvina néninek bíbelődnie. Minden jól fogott, ami megvolt, amiért nem kellett a szövetkezetbe menni.

   Mikor megjöttek az őszi, napok, s az idő szigorodni kezdett, elmaradtak a hazatérő emberek, s a pásztor se hajtotta ki tovább a kecskéket, beszorultak a házba, meg az ólba. Reggel-este meleg moslékot vittek ki az állatoknak, ne csak a szénát rágják. A tejükkel hálálták meg a gondoskodást!

   December beköszöntével egyre nyugtalanabb lett Zsiga bácsi.

- Mit gondolsz Malvina, vajon Karácsony elhozza Jánost, s az unokáimat?

- Tavaly itt voltak. Jánost is itt ünnepeltek.

- Azt várom folyton, hogy mikor látogatnak hozzánk! Lád, a nyáron eljöttek. Hogy szeretett Jancsika a patakban pancsolni, fürödni!

  Ültek a füttő előtt, s hol panaszkodtak, hol biztatták egymást. A tél közben nem váratott magára, Luca napja után lehullott a hó.

- Ilyen időben nem tudnak jőni, sík az út! – nyugtalankodott apó.

- Ne is induljanak útnak! – mondta Malvina néni – Istenkísértés elindulni gyerekekkel ilyen hosszú útra!

   Mikor egy héttel az ünnep előtt újabb havazás és vihar tört ki végképp kétségbeestek. Így jött el ünnep szombatja. Gyermekek örömére fehér Karácsony, de a két öregnek csupa aggodalom. Ameddig a napvilág kitartott, Zsiga bácsi mindegyre az utat leste. Még a sarokra is kicammogott. Tekintetében remény és aggódás váltakozott. Mikor aztán már beszürküledett, hogy csak a hó világított az udvaron („hóvilág” – mondta tavaly a 3 éves Boróka), ellátták az állatokat, s készültek lefeküdni. Egyszerre nagy lábdobogás riasztotta fel őket. Valakik az ajtó előtt verték le lábukról a havat, s máris kopogtattak. Apó serényen kinyitotta az ajtót, Ábris állott ott a szomszéd, kamasz fiával Győzővel.

- Dicsértessék az Úrjézus! – köszöntek illedelmesen, de a házba nem léptek be, amíg a gazda be nem invitálta őket.

- Lépjetek be, tiszteljétek meg szerény házunkat! – szólott apó.

- Szent Karácsony estéjén költözzön béke és áldás e ház lakóinak szívébe! – ezekkel a szavakkal léptek be, és Győző egy fenyőágat tett le az asztal közepére, melléje pedig egy gyertyát, amit az édesapja meg is gyújtott.

   Meleg fény öntötte el kicsiny szobát.

- Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánunk! – mondták egyszerre, s halkan dúdolni kezdtek egy karácsonyi éneket. A kisöregek is zümmögve bekapcsolódtak.

   Tetszhetett a dal, s a jelenet az angyaloknak, mert csengettyűk hangja hallatszott be a nyitva hagyott ajtón. A szobában levők meglepődve figyelmeztek kifelé. Legelébb a legényke eszmélt, és hamar kiugrott az ajtón.

- Lovas szán kanyarodik bé az utcába! – kiáltotta az izgalomtól kifulladt hangon.

- Ki lehet? – motyogta apó.

   Mind kitódultak az udvarra, lássák, ki érkezhet szánnal. Meg is látták! A két gyönyörű almásderes vontatta kocsiszán a kapu elé kanyarodott, s ki más kászálódott ki a pokrócok alól boldog ünnepeket kiabálva, mint Boróka, Jancsika, meg anyukájuk, apukájuk.

- Hogyhogy? Mi ez a szán, meg minden? – értetlenkedett Malvina néni.

- Vonattal jöttünk, és az állomáson megfogattuk ezt a jóembert. Nem mertünk autóba ülni ebben a szigorú időben. Most itt vagyunk!

- Na, mi megyünk is! – szólalt meg Ábris – Csak ezt a kis fenyőágat hoztuk.

- Maradjanak egy percet még, koccintsunk az ünnep tiszteletére.

- Köszönjük, de ügyekeznénk hazafelé, otthon is vár az ünnep, s a család.

   Indultak is serényen, Győző az utcasarokról még visszanézett a takaros, kis házra, a vidáman világoló ablakokra, a járda fölé kinyúló ereszre.

- Ugye, az angyalok most ott vannak az eresz alatt, s onnan nézik Zsiga bácsi nagy örömét, meg az egész családét, és ők is meg vannak egy picikét hatódva?

Bige Szabolcs Csaba

  

  

Szómagyarázat amatőr módon

( a –csó végződésről)

 A napokban többször is belebotlottam néhány különös, régi hangzású névbe. Ilyenekkel, hogy Árcsó, Csaracsó, Csíkcsicsó, Kercsó, bakcsó. Kezdtem keresni hozzájuk hasonlót, és találtam is: Jancsó, kancsó, olcsó.

Lám, lássuk, mit lehet ezekből kisütni. Na, nem a saját eszemből, hanem a nálam okosabb emberek írásait forgatva…

Kezdem a névsor elején.

ÁRCSÓ – „Az atyhai eltérő közelében, a Korond és Atyha határára eső Árcsó kínálkozik rövid pihenő helyéül. Neve az "ártalmas só" vagy az "árad a só" szókapcsolatból származik. … Árcsó látványosságai: a sóskút, a forrásüledékek és a borvízforrások.” – írja Korond.ro honlap. Nem mindenki ért egyet azonban szókapcsolatból való származtatással. Széna Béla a „ Székely földrajzi nevek etimológiája” című munkájában a magyarázat elégé elfogatható: ARA törökül szünet, megszakítás, valamilyen közbülső dolgot is jelent. Továbbá ujgur nyelven a csó = csu = SU annyit tesz, hogy víz. Mai szóhasználat szerint is(!). Ha ezt összerakjuk ara+su, kijöhet belőle az „időszakos forrás” kifejezés.

CSARACSÓ – falu Hargita megyében, Csíkcsicsó mellett. A szómagyarázat kicsit nehézkesebb, de Széna Béla erre is tud magyarázatot adni. A csara hangzó változással csere lesz, a –csó már tudjuk, hogy víz, s ez a „tölgyerdőben fakadó patak” nevet adja.

CSÍKCSICSÓ – Csíkszeredától 5 km-re fekvő nagyközség. (Csak így zárójelben jegyzem meg, hogy „Ábel a rengetegben” című Tamási regény cselekményének egy része itt zajlik). Magyarázkodás a fenti módon: mongolul a csecser virágot jelent, ugyan ez törökül csicsek (çiçek). A –su (csó = csu) végzödés pedig víz. Lehet ezek szerint “virágos folyópart”.

KERCSÓ – Család- illetve nemzetség név. Ide más forrást veszünk igénybe. A Czuczor-Fogarassí szótárt. Szerinte a KER elvont gyök, ami minden kerek, görbe, ívelt dolgot, fogalmat magában hordoz. Ilyenek: kereng, keres, kerek, kerék, kerge, kerít, kert, kerevet, kerecsen, kéreg, és származékaik, mindezekben alapértelem a görbe, kerek, a magába visszamenő, vagy maga felé visszahajló vonal, vagy az ily vonalban való mozgás.

Csak érdekességként írom ide, hogy törökül a hajlás – bükerek, a kerék – tekerlek. A –csó végződést már ismerjük. Így lefordíthatjuk a nevet ív+víz = „folyó kanyar, vagy kanyargós folyó / patak mentén élő nemzetség”.

Van ellenben egy másik magyarázat is: az –ó kicsinyítő képző szerint (lásd lennebb). Ha a kerecsen madárnevet vesszük alapul, akkor így alakul: kerecsen- kercsó.

BAKCSÓ – Gém féle madár, másképpen vakvarjú. Magyarországon fokozottan védett, eszmei értéke: 100 000 Ft. Vizes helyek, apró szigetek, füzesek a lakhelyei. Hangja hangos „kvak”. Vajon mit jelent a név?

 A vakvarjú világos: kvak+egy madár. a bakcsó is valami hasonló.

Cz-F szerint eredetileg vakcsó a neve, a BAK pedig „természeti hangutánzó gyök, melyből bakog, bakogás stb. származott. Rokonai a mak makog, vak vakog, vakkant.” Akkor helyben is vagyunk, bak-vak+su (víz) = vakogó vízi madár.

A JANCSÓ, KANCSÓ, OLCSÓ szavakkal már könnyebb dolgunk van. Ezek újabb keletűek. Székely nyelvjárás az –ó toldalékot, mint kicsinyítő képzőt használja. Például: Magdi – Magdó, Dénes - Dénkó, Margit – Margó, Sanyi – Sanyó, Jancsi – Jancsó, ugyan így kanna – kancsó.

Az OLCSÓ szót illetőleg, újból Cz-F –hoz fordulunk: „Szoros értelemben adásvételre vonatkozik, s am. aránylag kicsiny áru, épen nem drága.

E szónak gyöke, mint a benne foglalt alapfogalom mutatja, azon ol, melynek vastag hangon megfelel a lefelé irányzó al, pl. a régiesen írt Olpár szóban, mely ma Alpár, mi szerént olcsó, am. alcsó, alsó, t.i. az s és cs, mint legrokonabb hangok fölcserélésével. ezen értelemre vonatkoznak az adásvevési nyelvben divatozó mondások és kifejezések: … árt lejteni, leszállítani, alább hagyni, alább adni valamit;”

(lapzárta után érkezett: Brassó – város Erdélyben. Eredetileg Bara-su volt a neve, amely besenyőül szürke víz. (Vandra Attila közlése)

 Továbbá: Hun-szkíta: bar (I): kiváló, jó: bara: lándzsa (jó fegyver!); baresi: barát: baráti(lag): baresild; baresin : szeretni, kedvelni; így eszerint Brassó – Barasu - bar+su =jó víz.)

Seres László: Gyűlölj vagy szeress

Gyűlölj vagy szeress, lőporod van elég.
Ilyennek teremtett az Isten.
Érezd a testet átszövő fellobbanó vágyat.
Ítélj jó s rossz felett, mielőtt behajózol
s nyílt tenger ringat.
Repítsenek lenge szelek,
viharfényes, felcsapódó, vad lángok
szív-szaggatta lobogó vitorládon.
Partokat keress, csendes öblöket
s tudd, ki mivé tesz s mivé teszel mást,
hogy általa több légy mielőtt magadban
végleg mindent feladnál.

Törj, zúzz, vagy építsd csontod, húsod, véred
tépett sebeit élő őskövületté.
Viseld örömét, terhét
kiüresedett egysejtűből féreg léteden át -emberként-
ha döntésre késztet orvul a világ s döntened kell.
Ne hagyd, hogy kiköpje szívedet a szád.

Gyűlölj vagy szeress, legyen, ami hajt.
Így természetes. A szándék kevés.
Kell, hogy érezd izzó katarzisát a létnek,
hogy célt mutass. Irányt, hitet, reményt,
míg bűnt s feloldozást hordoz a lélek.
Csússz, mássz, jajongj, üvölts,sikolts.
Formáld, míg formálni tudod a szót
-fogaid mosolyogjanak rád-
csak ne játssz könyörületet irgalmatlanul .
Sírj, ha neked is fáj,-a fájdalom erőt szül-
senkit se érdekel panaszod,
az életbe úgy is belehalsz,
-legyen akár első, vagy utolsó asszód-
kard ki kard, vágd el álmaid fonalát
mielőtt végleg elaludnál.

Szeress úgy,
ahogy gyűlölni tudnál.

Ez nem vicc…

Domokos bácsi, apám testvére, akit a családban, s a szűk baráti körben csak úgy röviden Domi bá'-nak neveztünk, jó egészségnek örvendett betöltvén a 65-t is!

Leánya, unokahúgom Icu olvasva az egészségügyi felvilágosításokat az internet áldásos oldalain, addig noszogatta az édesanyja, Marcella néném támogatásával, hogy elhatározta, megvizsgáltatja magát a család orvosával.

- Valóban, aki már elérte ezt a kort, még ha jól is érzi magát, üdvös dolog, hogy ellenőriztesse az egészségi állapotát! – jelentette ki a doktor.

- Csak hogy én valóban makkegészséges vagyok! – tiltakozott Domokos bácsi.

- Azért csak hallgass a doktorra! – vetett véget a további kifogásoknak Marcella néni.

Így aztán az öregúr elballagott az orvoshoz, aki akkurátus ember lévén, minden vizsgálatot, analízist megcsináltatott vele. Bele telt vagy két hétbe, mire mindennel végzett.

- Jók az eredmények, egészen jók! – lelkendezett a doktor – Alig egy két kisebb hiba mutatkozik, de azokat kijavítjuk. Nem kell izgulni!

Na, ettől lett igazán ideges Domi bá. Mi az, hogy nem kell izgulni?

- Mondom, semmi vész! Már írom is a receptet.

Írta is! Valamit a koleszterin ellen, fehér tablettát a vérnyomás ellen, egy szíverősítőt, vitaminkészítményt, vércukor csökkentőt, mert soha sem lehet elég óvatos az ember, sárga pilulákat allergia megelőzésre. Aztán, hogy ezek a gyógyszerek meg ne támadják a gyomrot, írt fel egy modern gyomorsav gátlót, valamint vízhajtót megelőzendő a lábszár vizenyőt.

Domokos úr elment a patikába, kiváltott mindent, s otthagyta fele nyugdíját.

Otthon nekiállt rendszerezni a beszerzett patikaszereket: ezt evés előtt, azt evés után, amazt reggel, a másikat este és így tovább. Addig-addig míg végül belezavarodott, hogy vajon a sárga tablettát allergia ellen a gyomorsav lekötő előtt, vagy utána kell venni és a szívszert reggel, vagy este, melyiket lehet a másikkal egyszerre, s melyiket nem.

Így hát visszament az orvoshoz, tisztázzák a sorrendet, s egyébként is!  Szerencsére a doktornak volt egy kis ideje, s minden kérdést sikerül tisztázni, bár Domi bá mondhatni kissé nyugtalan lett ennyi tanács hallatán. A jó doktor bácsi ezt észre is vette és gyorsan felírt egy kedélyjavító szert.

Nagybátyám azonban ahelyett, hogy javult volna, egyre rosszabbul érezte magát.

Az összes gyógyszert a konyhaszekrény polcára helyezte, hogy mindig kéznél legyenek, de a házból nem volt bátorsága kimenni, nehogy valamelyik pilula bevételét elmulassza.

A baj azonban nem jár egyedül, Domokos bácsit elkapta az influenza. Marcella néni ágyba dugta, főzött neki mézes teát, de elhívta az orvosukat is, aki azt mondta, nincs semmi komoly baj. A biztonság kedvéért azért felírt egy efedrin tartalmú aszpirinkészítményt éjszakára, meg egy grippe tablettát, lázlehúzót, a heves szívdobogás ellen ritmusszabályozót, és természetesen antibiotikumot minden 12 órában, tíz napig. Továbbá nehogy elgombásodjon, gombaölőt és herpesz vírus elleni szert is napi 1x1-et megelőzésül.

Mit ad Isten, Domi papa elolvasta a gyógyszeres dobozokban levő prospektusokat. Elolvasta az összes ellenjavallatot, mellékhatást és figyelmeztetést. Elborzadt ennyi ijesztő, veszélyes dologtól. Nem elég hogy kilehelheti a lelkét, de kaphat szívritmus zavart, vérzéseket, hányingert, veseelégtelenséget, magas vérnyomást, bénulást, görcsrohamot, elmezavart és még annyi borzalmat, hogy el sem mondható. Reszketve a halálfélelemtől elhívta az orvosát, aki igyekezett megnyugtatni.

- Nyugi, nyugalom, Domokos uram! Nincs ok semmilyen izgalomra! – szólott és újabb recepteket írt. Egy depresszió elleni pilulát, éjszakára egy nyugtatót és az ízületi panaszaira gyulladáscsökkentőt.

A receptekkel a patika felé vette az útját, s a maradék nyugdíját ott hagyta.

De minden hiába, egyre rosszabbul érezte magát, s orvosa további patikaszereket írt elő – a legújabbakat, a legnépszerűbbeket.

Szegény Domi bá'-nak egyetlen perc pihenője sem maradt annyira lekötötte a tabletták, pilulák, kapszulák, cseppek szedése, és hiába kapott altatót éjszakánként egy pillanatra sem tudta aggodalmában a szemeit lehunyni. Étvágya oda lett, csont-bőrre fogyott, a 90 kilós ember most alig nyomott 50-et.

Se éjjel, se nappal nem volt nyugta se neki, se a családjának. Mindenki próbált segíteni újabb és újabb tanácsokkal. Icu unokahúgom, aki az egész lavinát elindította, hallott egy híres-hírhedt csodadoktorról, aki a szomszéd faluban lakott. Hozzá fordult segítségért utolsó kétségbeesésében.

- Nem tudok rajta segíteni – mondta a mester -, csak akkor, ha minden gyógyszer szedését felfüggeszti, hogy a teste befogadó legyen az én tudományom irányában.

- Jaj, de akkor meghal, ha ne szedi be, amiket a doktorok előírtak!

- A viszont látásra! Így nincs miről tárgyalni!

Domi bá', amikor meghallotta, mit akar a csodadoktor, rögtön elővette a nagy fáskosarat, az össze gyógyszert a konyhaszekrény polcáról belesepertre, s leült a kályha elé. Megrakta rendesen a tüzet és bedobta az első skatulyát.

- Nesze koleszterin! – rikoltotta.

- Megbolondultál, Domokos? – rémült meg Marcella néni.

- Nem a’! Most jött meg az eszem. Hozz egy kupica szilvóriumot!  - szólott és tovább dobálta be a gyógyszeres dobozokat a lángok közzé.

Hozta a néni a pálinkát, de közben elszalasztott a doktorért.

- Nesze ízület, nesze vesebaj, gyomorsav! – dobálta egyre-másra a kosár tartalmát, amíg csak egy is maradt.

Mikor az utolsóra került volna a sor, megjelent az orvos a konyhaajtóban. Megállt, s csöndes mosollyal figyelte betege ügyködését. Domi bá' is meglátta a belépőt.

- Jöjjön doktor úr, igyon velem, egy kupicával!

- Mire iszunk?

- Arra, hogy orvos, patika bolondság, halál ellen nincs orvosság!

(folytatás az olvasóra bízva)

Felavatták a pajzs nélküli Földet!

Képzelt nyers tudósítás, Inna Enne kiküldött munkatársunktól

Az évi 78 fokos középhőmérséklet, eléggé megviseli a majd félmilliós emberiséget. A dédpapák még hallottak valamit nagyszüleiktől az áram nélküli világról. Most nagy hasznát veszik ezeknek az információknak, mert összement az emberiség. Bizonyos értelemben képtelen kijelentésnek tűnik, de élet- és cselekvésképtelenné váltak.
Valahol mélyen, irdatlan nagy, kongó barlangok jelzik, hogy egyszer, még a kizsákmányolás előtt, kőolaj töltötte meg őket. Itt-ott, kettéroppant, szétszáradt villanyoszlopok is maradtak, de az ismét csupán a két kezére számítható embertömegecske, amit csak lehet felhasznál belőlük.
Igaz, az éghajlatváltozás nem egyenletes. Az eurázsiai kontinensen - amit egy nagyjából ezer kilométer széles szárazföldi sáv köt össze Amerikával - a telek akár plusz harmincöt, harmincnyolc fokra is lehűlnek, a máskor megállás nélküli munkára fogott túlélők ilyenkor hűsölnek.
Az "Óceániai Szigetvilág" megnevezésnek már rémen nincs értelme, ugyanis a tengerek szintje nem emelkedett, hanem csökkent. Össze van kötve Ausztráliával, és az azt körülvevő szigetvilág összezsugorodott nyomával.
Az Antarktisz, illetve a Szaharai Egyesült Államok éghajlata a legelviselhetőbb. Utóbbiban soha nem emelkedik ötvenöt Celsius fok fölé - a még néhány létező - hőmérő higanyszála.
Telente, a plusz huszonöt fokot is csak alig haladja meg a hőmérséklet. Azt mesélik, nem is olyan rég még homoksivatag lepte a vidéket, de a nagy vízfeltörések után a világ legkényelmesebb élőhelye lett. Minden más területtel összehasonlítva, burjánzik minden!
A hőmérsékleti viszonyokat tekintve, az Antarktisz valamivel jobb helyzetben áll. Ott akár plusz huszonöt fokig is lesüllyedhet a téli negatív rekord hőmérséklet, de nyaranta még így is eléri a hatvanat.
Az Európai Unió utódállamában, a J. J.-ben, ami a jaj-jaj lerövidítése, már harminc esztendeje az európai teve a konvertibilis fizetőeszköz, ami az akkor még létező borzbundát váltotta fel.
A sivatagban nehéz a lét, földművelés nélkül nehezen lehetne életben maradni. Tény, hogy az elnéptelenedés a radikális, minden előjelzésnél gyorsabb klímaváltozás következménye, nem egy sokat prognosztizált világjárványé.
A fennmaradt emberek zöme nem volt képes az elég gyors visszalépésre. Azoknak például, akik még epilálták és manikűrözték magukat, meglehetős nehézséget jelentett a rengeteg fertőzéselhárító ásó használata. Hiszen éjjel-nappal temetni kellett. Az elején úgy nézett ki, csak drasztikus intézkedésekkel fog sikerülni a rendfenntartás. Néhányat kénytelenek voltak bevezetni, amely intézkedések a mai napig élnek a Földközi Árok Demarkációs Terület és a Szaharai Egyesült Államok között, ahová még zöld kártyát sem lehet szerezni. Az illegálisan bevándorolni próbálkozók, jobb ha előbb tisztességgel végrendelkeznek, egyébként munkaeszközeik is a semmi martalékává válnak.
Sokáig bírták az ökrök, mégis kénytelenek voltak tevésíteni. Másképpen, gépek nélkül nem mozgathatják a tákolt szekereiket, bár az igavonókat csak a felsőbb rétegek engedhetik meg maguknak.
A középosztály még mindig elég jól jár, az ő szállítóeszközeiket a legszegényebb emberek vontatják, akik - ha egyáltalán van saját húzható kétkerekűjük -, a magukét is cipelhetik.
Ugyan nem lehetnek gyökeres különbségek, hiszen a rendkívül szeszélyes hőmérsékleti viszonyokat mindenkinek el kell viselni, nyár közepén a hetven fokban igen nehéz az élet. Ha nem lenne - az egyik dédapa állítása szerint biztosan nem allergén - parlagfű, éhen pusztulnának. Ez az egyedüli növény, amelyik "tömegével" élte túl a Föld fölhevülését, és fütyül az ózonpajzs megszűnésekor képzeletben „átvágott szalagra”, amikor felavatták a pajzs nélküli Földet!
A hajdani fehér világban, ma pirosra ropogósodott emberek élnek, érzékeny, tapintást alig bíró bőrrel.
A hozam növelése érdekében, mindenki végigdolgozza a nem ritkán nyolcvan fok körüli nappalokat, munkavezetők és földtulajdonosok egyaránt. Hektáronként ötven, hetven tőnek feltétlenül meg kell maradni.
Nagy tűrőképességű ez a növény, mégis amint ráfújnak, pollenje nagy része azonnal megsül. Ugyanis darazsakon és legyeken kívül semmi nem élte túl a kemencekorszakot, tehát nincs, ami beporozza a megmaradt három indoeurópai növényt. Ha nem létezne a kukorica egy speciális, nem magától kifejlődő változata, a kórókukorica, illetve a szalmagabona, nagy bajban lennénk. Nem lenne mit enni…
Eleve száraz szárak nőnek, akár fél méter magasra is, egyikük sem hoz termést, ezért csupán gyökérről szaporíthatóak, mégis sokkal gyengébb a terményhozamuk, mint a parlagfűé. Alig húsz tő hektáronként.
A veremlakásokban, ahol valamivel hűvösebb van mint a felszínen, kórólevest, szalmafőzeléket, szebb napokon vitamindús skorpió becsináltat esznek parlagfű körettel. Mert ahogy az lenni szokott, a skorpiók mindent túlélnek. A megmaradt emberek vagy immúnissá váltak a csípésre, vagy nem, mert ezek mindenhol jelen vannak. A nagy kisülést túlélők száma éppen ezért csökkent másfél millióról, fél millióra.
Ha a gyér lakosságú Európában, néhány jótékony, napra kevésbé érzékeny, Szaharai Egyesült Államokbeli asszony a nőket meg nem tanítja a vízhordásra, már mindenki szomjan halt volna. A folyómedrek ugyanis autópályához hasonlítóan kérgesek, a patakokról nem is érdemes beszélni.
Csupán a Duna, Volga és némely nagyobb folyó törpített változata élte túl - szinte csermely formában - az egészet. Az ivóvizet folyamatosan hordani kell, nem lehet túlságosan eltávolodni ezektől az életet adó helyektől. Esetleg húsz kilométernyire, amit naponta meg kell tenni néhányszor futva a fejen hordott korsókkal. Ugyebár a tevéket sem lehet a végtelenségig túlhajszolni, szükség van minden más irányú tevékenységükre, de természetesen ők is besegítenek a vízhordásba.
Az öntözést a megapadt – tavacskákra szabdalódott - óceánból oldják meg. Kérdés, hol van a többi víz? Pára formájában bárhol jelen lehet, kérem tisztelettel, de mivel nincsenek meteorológusok, senki nem tudja meghatározni, mégis miért csak bizonyos helyeken. Az említett kettőn, az Sz.E.Á. és az Antarktiszi Királyság fölött feltétlenül. Említhetjük még Mongóliát és Katalóniát csapadékban, helyesebben párában gazdag területnek.
Egyenlő társadalom soha nem létezett és nem is fog. A tagozódás - gazdagok, középosztály és nagyon szegények -,  itt is jelen vannak. A zavarosban nagyon jól halászni tudók, kevésbé szigorúan fogalmazva élelmesek, valahol hallották, hogy az elektromosság előtt is létezett jégszekrény. Ezért a sok-sok földbe vájt veremlakás között, az egyedüli nem mezőgazdasággal foglalkozó tevékenység az árnyékszék ágazat.
Nem egyszerű feladat a nitrogénes jég, akár fél méterre történő (olvadás nélküli) szállítása, de ha sikerül, az egymás mellé felállított árnyékszékek - kérem, ne asszociáljanak semmiféle pottyanó dolgokra -, a tevebankós dúsgazdagok életet némileg enyhítik.
Mindig óriási rizikóval lépnek be. csak saját felelősségükre vetik alá magukat a hűsítő veszélynek. Alá is íratnak velük egy nyilatkozatot, mint a műtétek előtt annak idején, amikor még léteztek kórházak. A benti plusz húsz Celsius fok utáni kilépés, az ötvenöt fokkal magasabba már nagyon sok áldozatot szedett.
Ezek az élelmes emberek még rendesek is, mert részletekben hajtják be a luxusjuttatás árát. Tevénkénti kilókban számolnak, s amint összejött egy egész teve, azonnal - mondhatni pillanatok alatt - fogyasztják el. Még az ő nitrogénnel dúsított világukban sem célszerű perceknél tovább sületlen, főtlen húst tárolni, mert a baktériumok és vírusok fittyet hánytak a számukra jelentéktelen időjárási változásra.
Éppen most indítottak útjára egy bizottságot, amely a demarkációs övezetek számító Földközi árkon átjutva megpróbál tárgyalásokat kezdeményezni a Szaharai Egyesült Államokkal.
A Földközi árokról azt mesélik, olvasni is lehet, mert a könyvtárak és más épületek épen maradtak, hogy ott valamikor, néhány évtizede, egy tenger himbálózott. Amint aláereszkedett a világóceán szintje, a Gibraltári és Szuezi szikes árkok mögött az a csepp kicsi tenger elpárolgott.
A tárgyalóbizottság úton van, félő hogy a féltve őrzött határig egyáltalán nem jutnak el. Fölösleges a fehér teveszőrt lebegtetniük, mert a célország lándzsákkal és nyilakkal felfegyverzett határőrsége, amint lőtávolba kerülnek cselekszik. De aki nem próbálja meg életkörülményeit itt a Földön feljavítani, az nem érdemli meg ezt a Földet.Ugye logikus?