Váratlan, vagy nem is…

Nem mondom, hogy derült égből a villámcsapás, mert nem szeretem az ilyen hasonlatokat, pedig az volt. Hetek óta tartó betegségből lábadtam forma kifelé, mikor teljes jólét közepette hirtelen rosszul lettem. Olyannyira, hogy ki kellett hivatni a háziorvosomat. Jött is azonnal, s mikor látta, hogy mi a baj, hívta a kórházat. Kórházakat, egyiket a másik után, mert egyikben sem volt olyan szakügyelet, amilyen az ellátásomhoz szükségeltetett. Tulajdonképpen urológusra lett volna szükség. Még a megyei kórházban sem volt a kontravizit után orvos az urológiai osztályon, én pedig este nyolc körül lettem rosszul… Végül aztán a Sürgősségi Osztály fogadott. Jöhet értem a mentő. Jött is egy régről ismert sofőrrel a volánnál. Beállt a hátsó kapuhoz – a gépkocsivezető jól ismerte a járást, tudta, hol lehet biztonságosan megállni úgy, hogy ne zavarja a forgalmat. Szálltam volna be, mikor befutott háziorvosom.

- Hozom a beutalót, nem volt időm még kitölteni - lihegte -. Itt a kocsi lépcsőjén most meg írom.

Nekifogott én meg gyorsan visszasiettem a házba, mert a beutalóról jutott eszembe, hogy a leleteimet vegyem el, hiszen azok nélkül azt se tudnák a kórházban, hol kezdjenek neki. És milye jó, hogy eszembe jutott! Már a mentőápoló is nekiesett és lelkesen böngészte, még jegyzetet is készített. Látom, nem csak nekem fontosak azok a leletek. A két hónapja tartó betegeskedésem során begyűjtött eredmények ezek. Röntgen, ultrahang, urológia és rengeteg laboratóriumi lelet.

A mentőautó hamar beérkezett a kórházba, s a betegkísérő és gépkocsivezető segítségével betámolyogtam a felvevő pulthoz. Ott leültettek a padra, s mondták, várjak, ameddig intézik a papírokat.

No, eddig tartott a jó világ! A mentősök alighogy elbúcsúztak tőlem, hívtak az előzetes vizsgálóba vérnyomásmérésre, vérvételre, vénakanül-behelyezésre. Aztán mutatták, hogy hol foglaljak helyet, s várjak ameddig majd szólítanak. Vártam – két órát.

Szerencsére a WC közelében telepedtem le, ahova kínomban tízpercenként jártam. Mire már kezdtem azt hinni, meg is feledkeztek rólam, beszólítottak. Így utólag nem is csodálkozom, hogy annyit várakoztattak, hiszen a három rendelő folyamatosan üzemben volt. Mire egy beteget elláttak, hármat hozott a mentő.

A rendelőben nagyon alaposan kikérdeztek, megvizsgáltak, kitanulmányozták a régebbi leleteimet (milyen jó, hogy nem felejtettem otthon!). Aztán elküldtek ultrahangra, a másik folyosóra.

„Ide most üljön le, majd fogják szólítani” – mondta a betegkísérő, és evvel otthagyott.

Én pedig vártam, vártam. Egyedül én voltam ott a vizsgáló előtt. Később a betegkísérő hozott még egy beteget, akit tízperc múlva behívtak röntgen vizsgálatra, én pedig maradtam. Eltelt egy óra, eltelt kettő, s én még mind ott üldögéltünk az engem kísérő feleségemmel és fiammal. A legrosszabb az volt benne, hogy most már messze kerültem a WC-től. Már éjfél is elmúlt, s én fáradtan éppen le akartam feküdni a széksorra, mikor megérkezett a szakorvos (képalkotó diagnosztika!). Jól megvizsgált, sőt ami azt illeti nagyon jól, alaposan.

„Vissza lehet menni, az eredményt majd küldöm!” – hangzott az elbocsátó szó.

„Megvan az ultrahang!” – mondom a betegkísérőnek, aki már jött is velem szembe.  

„Tudom!” –válaszolja – „Mehetünk a kórterembe, várja az ágya!”

Ezzel már hozott is egy kerekes széket, üljek bele, amit csöppet sem bántam, annyira elcsigázott voltam.

Ekkor már másnap volt, éjfél után egy óra.

Ágy, kacsa, infúzió – ez maga Hawaii!