A rabló (történelmi novella)

Apa esténként mindig elmesélte, mi is történt vele napközben. Vastag, mély hangja betöltötte a konyhát, és hatalmasakat kacagott, ha mulatságos részhez ért. A térdéhez szerettem húzódni, onnan óriásnak látszott. Elpusztíthatatlannak! A szeme körül a nevetéstől apró, erős ráncok lettek, mutatták, mennyire jó kedélyű, elégedett ember. Nem emlékszem mit mesélt, de mindig vele nevettem, mert muszáj volt!

Anya ilyenkor a fazekak között ügyködött, kavargatta, kóstolgatta az ételt. A legtöbbször túl korán ültünk az asztalhoz, és ő szinte sürgette a vacsorát, főne már meg, hogy megetethesse a sok éhes férfinépet. Mi, férfiak tudtuk, hogy még nincs itt az evés ideje, de jólesett bosszantani Anyát. Néha, amikor túl sokat nevettünk az aggodalmán, végigvert rajtunk a fakanállal, de nem fájt. Az a verés sohasem fájt.

Emlékszem, amikor túl meleg volt, szélesre tártuk az ajtót, hadd jöjjön be a frissítő, hűs levegő. Odabentről csak a félelmetes sötétség látszott és fenyegetően mozogtak az árnyékok, de sohasem féltem. Apa nevetése, Anya fakanala elűzött minden gonoszt.

De ez nagyon régi emlékem, úgy hatéves lehettem ezen az utolsó szép estémen.

***

Az erdei tisztás nem messze volt az úttól. Szélén termetes fák és bozót, középen nagy, tiszta tér. A pislákoló tűz körül, élettelen rongycsomókként alvók hevertek, akik igencsak fáradtak lehettek, mert alig moccant valaki. Az erdő már pihenőre tért, elültek a neszek csak az esti szellő mozdította meg olykor a leveleket. Ez, a biztonságot sugalló, halk lombsusogás csábította szunyókálásra az őrt is, aki nagyokat bókolt. Vásárba igyekvő csapat lehetett, három felnőtt férfi, egy kamaszfiú és egy asszony. A közelükben masszív, gondosan megépített szekér, a saroglyához kikötött lovakkal. Lószerszámot vagy csizmákat vihettek, a ponyva alól messzire áradt a friss bőr szaga. Mindenütt régi tábortüzek feketéllő foltjai – bár ez a sötétben alig látszott –, köztük kitaposott föld. Gyakran éjszakáztak ezen a helyen az úton járók, kényelmes, egy napi gyaloglásra feküdt két város között a tisztás. Ismert pihenő lévén ajánlatos volt éjjel őrködni, nehogy az útonállók rájuk törjenek. A vásározókat sokan akarták kirabolni, hisz mindig van náluk pénz vagy eladható portéka, és sokáig nem hiányoznak senkinek. Nem is szerettek egyedül utazni, inkább összevárták egymást, karavánban jártak, fegyvereseket fogadtak. Ezek itt talán Isten segedelmében bíztak, vagy mohón, az utolsó pillanatig dolgoztak az árun, ki tudja. Csak egy kis család, fegyveresek nélkül, védtelenül.

***

A temetésre rossz emlékezni, de erőszakkal betolakszik a gondolataim közé. Nyomorúságos, didergős idő volt, alaposan átfáztam, pedig akkor még jó ruhában állhattam ott. Sokan jöttek elbúcsúzni, szerették őket az emberek. Állítólag véletlen tűz támadt, mindannyian megfulladtak a füsttől. János bá’, a nagybátyám örökölt mindent. Engem is.

Suttogták a faluban, mennyire jól jött neki ez a véletlen, ugyanis a saját ipara akkorra már nagyon halódott. Erre az időre nem szívesen emlékszem, jobb lenne teljesen elfelejteni, de nem megy, túl sokáig tartott. Kiszorultam a műhelybe aludni, a ruháimat elvették. Kár lenne elpiszkolni, mondták. Ennivalóból keveset, munkából sokat kaptam. Hajnaltól késő estig, nap-nap után. Igyekeztem, ahogy tudtam, de még kicsi voltam, kevés hasznot hajtottam. Sokszor vetették a szememre:

  – Ingyenélő vagy, csak a baj van veled!

 Vasárnaponként elmehettem a templomba, arra az időre visszaadták régi szép ruháimat. Mindig ugyanazt, és egy idő után már nem is örültem neki, hisz kezem-lábam kilógott belőle, úgy megnőttem. Kinevettek benne az emberek, és János bátya mindig mentegetőzött.

  – Nem győzzük ruhával ezt az istenátkát, nő, mint a bolondgomba, eszik annyit, mint két disznó, de annyi haszon sincs belőle, mint egy tojós tyúkból.

Mise után mehettem vissza dolgozni, bőséggel találtam elvégezni valót. Asztalukhoz nem hívtak, ettem, ahol le tudtam ülni. Büdös vagy és lusta – mondták –, ilyen gyereknek fenyítés jár, nem meleg étel. Azt ki kell érdemelni!

Nem szerettem ott, de ha nem ver annyit a bácsi, ott maradtam volna míg élek. Vastag, erős derékszíjat viselt, azzal szeretett ütni. Bárhol talált el a jókora rézcsattal, nagyon fájt. A fejemre vigyázott, azért megszólták volna a falubeliek, de a ruha alatt egy merő seb volt mindenem.

***

A bokrok takarásában kuporgó árnyat nem igazán érdekelte, miért vannak ilyen kevesen. A lényeg az, hogy ott heverésztek védtelenül előtte. Kitárulkozva, mint valami kikapós asszonyság, aki hódolóra vár. A kiszemelt zsákmányra gondolt, és elöntötte a gyönyör.

„Isteni fogás, nem szabad elhirtelenkedni.”

Míg várakozott, azon gondolkodott, miért nincs itt egy fogadó. Finom ételeket, puha ágyat kínálhatna, biztosan sokan megpihennének itt. Az utazók szeretik a kényelmet. Idővel akár ő is belevághatna. A fogadósság kifizetődő mesterség, mindig meleg van és ennivaló dögivel. Elhessentve ábrándjait, tovább figyelte az őrt. Először egy idősebb férfi strázsált, akkor nem akadt alkalom cselekedni, de ennél a kamaszgyereknél talán igen. Sovány, nem látszik túl erősnek, de gyors mozgású. Még meggyűlhet vele a baja, észnél kell lennie. – Megigazította kését az övében, finom mozdulatokkal megmozgatta izmait. – Vastag karó hevert a fiú keze ügyében, kellemetlen lenne, ha ellene használná. Egészen lassan, a szekér takarásában maradva közelebb osont, kezével tapogatva maga előtt a talajt, eltávolítva mindent, mi zajt okozhatott. A kerék küllőin át látta az őrt. Amikor felemelte a fejét, megdermedt, bízva abban, hogy a tűz gyenge fényétől elvakítva nem veszi észre a mozgást. Az asszony a kocsiban vackolt el, halk szuszogás jelezte, ő is alszik. A ponyvát belülről kötözték le, de amire vágyott, azt nem a szekér belsejében találta meg. A nő sem érdekelte. Nem kért abból, amit tőle kaphat. A lovak nem foglalkoztak a csendesen mozgó alakkal, ők is elfáradtak az egész napos húzásban. A kamaszgyerek feje egyre többször billent előre, de még fel-felriadt álmából. Hunyorogva bámulta a tüzet, fáradtnak érezte magát az egész napi talpalástól.

– Indulnom kellene – gondolta magában a leskelődő –, leválthatja valamelyik felnőtt, aki bizonyára éberebb lesz. Cselekedni, míg nem késő!

Kését markolva lapult, várva a lehetőséget.

***

Az egyik éjszaka otthagytam őket, eljöttem.

Azóta eltelt pár év, és egyedül élek.

Amiből lehet.

Nem túl fényesen, de még nem haltam éhen. Igaz néha egész kevés hiányzott hozzá. Olykor-olykor felfogadnak kisebb munkákra, fizetség nélkül, csak kosztért-szállásért. Egy serdülő fiú nem sok dologra használható, a mindig kevés ennivalótól túl sovány vagyok, nem nézik ki belőlem az erőt.

***

Ritkás darócban kiakasztották a füstölt sonkát a szekér oldalára, hadd szellőzzön. Az árny – csontsovány, nagy szemű, rongyos gyerek –, napok óta nem evett rendesen, a mámorító illatba szinte belekábult. Már nem érdekelte a tűznél szunyókáló fiú, az sem, ha elkapják és agyonverik.

Enni akart, enni… enni!

Rossz kis késével levágta a húsos zsákot, vézna mellkasához szorította és berohant vele a sötétbe.