Sokáig nem
nyitott az új, mindenkit lebilincselő csoda felé, annyi szennyet hallott róla,
hogy kényelemhez szokott énjét taszította még a neve is. Nem volt hajlandó
megtanulni azt sem, melyik a bekapcsoló gomb. Ám egyszer hogy, hogy nem, Tamási
Áron, kicsit átírva Ábel trilógiájának első részét idéző szobájában - Kábel a
rengetegben címmel - rátukmáltak egyet. Néhány napig a sarokban, lejárt,
kidobni való vackok mögött tárolta, aztán abban a mozdulni is zsebkendőnyi
hellyel szolgáló szobában, berakta a televíziók mellé. Az egész lakás Marci, az
ő Mártája fennhatósága alatt volt. Kivételt, ez a birodalomnyi, néhány
négyzetméter jelentett. Már többször majdnem belebotlott a szobát
pókhálószerűen behálózó kábelek valamelyikébe, de a nagy törvények száma
eleddig az igazak álmát aludta.
Ez az új
izé, amelyet túl hamar megszeretett az összes többi rovására, egymaga több
vezetéket igényelt, mint a jó ideje csak dísznek tárolt, kiöregedett videók.
Lelépett a
pincébe és néhány huzaldarabbal a kezében visszatérve csokrot kötött,
vezetékcsokrot, olyat, amitől egy nő szíve sem dobban meg.
Nem volt
szabad egy gombostűt sem arrébb tenni, bár még nem volt kirendelt, megszokott
állomáshelye, de a televíziókat, magnókat, és lemezlejátszókat is kiütötte az
új, magának helyet követelő.
Ekkor a
másik oldalára fordult két horkantás közben a nagy számok törvények is.
Váratlanul felült, kinyújtózott, széttárta kezeit, éppen akkor, amikor ő - a
kábelbarát -, szokatlanul izgő-mozgóvá vált. Nem kapcsolgatott, nem is tekert,
csavart, állítgatott, a forrasztást is félretette. Még egy csavarhúzó sem volt
a kezében, csak lépett kifelé.
Jobb lába
beleakadt a hálózatról tápláló vezetékbe, és a tehetetlenségtől, hiszen
megfogózni semmiben sem tudott, előre lépni sem, úgy negyvenöt fokos szögben
előredűlve, teljes testtel zuhanva nyolc, tíz lehetőséget végiggondolt. Ha a
térdeire esik, vagy könyökeire kampec, a lábszárcsontjait is féltette. Ezalatt
a valahányad másodpercnyi idő alatt arra a keserves döntésre jutott, hogy így
beakasztott lábbal, tehetetlenül, fogódzkodás nélkül tényleg egyenesen kell
zuhannia. Az egyedüli amit feláldozhat, valamelyik csuklója, vagy mind a kettő,
esetleg a kézfejei. Becsapódott.
Hevert, enyhén féloldalt, mint egy kirúgott lábú
heverő. Jobb lába teljes hosszában csípőből fordult ki. A bal tenyere
megmenekült, viszont ezt nem mondhatta el a jobbjáról. Marci ott termett, mint
egy direkt termő, vagy a mesék jóságos segítő tüneménye. Körbetáncolta a lent
nyögdécselőt.
- Kelj fel a kőről, megfázol!
- Azt hiszem, eltörött a kezem.
Morogta százszoros egykedvűséggel, közben forgott
vele a lakás, elment az ereje. Olyan régen nem kért kimenőt, hogy most kiment
belőle, sőt mikor fátyolos hangon szólítgatta még büszke hetykeséggel
visszaszisszentette neki.
- Később jövök, megjárom magam.
Eléggé sokkal később jött, mert szavatartó volt és
hogy, hogy nem erre már a leghuzalosabbak sem emlékeznek, de Kábelbarát egy
székben találta magát, ahol eldöntötte, hogy a keze nem tört el, de ha mégis,
majd ő helyreteszi. Látta a Tüskevárat, ahol Bánhidi Matula bácsi egy rántással
rendezett egy ilyen ügyet, és emlékezett a tucatrambók sokaságára is, akik
törött kezekkel, bordákkal picit sziszegve csépelték egymást. Ám hiába kérte
Marcit, nem volt hajlandó a rézsút elfordult tenyérhez nyúlni, csak győzködte,
hogy az éle több ujjnyival magasabban van, mint kellene. A koordináta rendszer
tengelyeihez képest minden irányba el van fordulva, lilul és dagad a csukló is.
Három órával később, amikor hiába várta hogy a
hüvelykujján kívül a többiek valamit elkezdjenek érezni, kötélnek állt.
A Benton doktorékféle, mára már begyűrűzött - csekély túlélést biztosító ambulanciák - kora még váratott néhány évet, s bár az ilyen helyeket éjjel is tolongás jellemzi, egy őszülő, ránézésre osztályvezető főorvos, valószínűleg tudományos fokozatokkal, néhány tapintás után recsegő ásítással, de némi barátságos hangbeütésekkel jelezte.
A Benton doktorékféle, mára már begyűrűzött - csekély túlélést biztosító ambulanciák - kora még váratott néhány évet, s bár az ilyen helyeket éjjel is tolongás jellemzi, egy őszülő, ránézésre osztályvezető főorvos, valószínűleg tudományos fokozatokkal, néhány tapintás után recsegő ásítással, de némi barátságos hangbeütésekkel jelezte.
Mint egy éppen szünetelő gyárban, ahol bár csend
van, mégis a kikapcsolt gépek zümmögő alapzajt generálnak, a folyosó
labirintusban úgy brummogott a csend.
- Mind a két párhuzamos csont ketté törött, itt
szemben csinálnak egy röntgent. Pillanat, átszólok.
Egy nagy darab ember helyettesítette a kábelt, aki
pár másodperc múlva szólt.
- A röntgen készen áll.
"Gurulnak a dolgok, szeretem az ilyet. Most
helyre teszik, az nem lesz kellemes, de egy gumi fáslival biztosan
megúszom" – gondolta.
A röntgenkép laikusnak is sokatmondóbb volt a kelleténél.
Egymás mellett, mint két vaskosabb hurkapálca formájú ropi láthatóan ketté
törött a két csont. Az ízület V alakban megnyílt. Az orvos már intézkedett is,
talán aludni akart.
Egy
ilyen szokatlanul forgalommentes késő estén, a terem nyílászáró nélküli átjárója
felé intett, és valami mosolyfélével bátorítva morrantotta.
- Amott a gipszelő.
Kidobó embernek látszott. Átmenetileg a magas fém kezelő-vizsgáló asztalon, amit hártyányi valami fedett, elbizonytalanodott, aztán kábeleire gondolt,
és az új szerzeményre, ami egyre jobban bőre alá mászott. Nyugodtan elkezdte bámulni a plafont.
“Rondán hull a vakolat. Ha ez a hentesmester formájú teszi helyre a kezemet, valamelyest zavarni fog, de hazafelé már nem is emlékszem majd rá.”
Pillanatok alatt előkerült egy jóval fiatalabb orvos. Köszönés nélkül, biccentés után beadott egy injekciót a törött részbe, amitől elmúltak a fájdalmak.
“Mehetek haza” – gondolta. Kászálódott volna, de a doki kiábrándította.
- Most helyretesszük a csontokat, ízületet. Mit mondjak, húzós dolog lesz, de meg kell csinálni.
- Persze kérem – mondta olyan nyugalommal, ami sokkal hétköznapibb dolgokban sem jellemző rá.
Egy pillanat alatt könyöktől hurokban volt a keze. A méretes gipszelő előbb ujjainál fogva, majd miután azokat használhatatlanná tette, tenyércsontjait is szétropogtatva tépte egyenesre a kifordult kezet. Az orvos pedig rakosgatott türelmesen, hozzáértően, és csak az ötödik szünet után jött rá, hogy azt kell mondani, “nem fáj már”. Pedig megfogadta sziszegni sem fog, nem bírta, nyögött. Az sem volt világos miért kellene azt mondania, hogy “nem fáj már”, ha egyszer egy helyi érzéstelenítéses foghúzást, vagy egy kisebb műtétet is érez az ember.
- Már nem fáj – suttogta diadalittas hangon.
Bal keze lelógott, a feje is és az egész teste is. Ha nem tartja könyökből kezét a hurok, a kőre zuhant volna, ahol sokkal ripityásabb munkaözönt zúdított volna a fehér köpenyesekre. Mikor kész volt, a nagy darab helyrerántotta a kezelő-vizsgáló asztal közepére és ráförmedt, amúgy barátságosan.
- Kész, fel lehet ülni, most már gipszelünk!
Ez nem ment olyan egyszerűen, sőt igen összetett feladatnak bizonyult, de a gipszelés valóban virtuóz gyorsasággal, művészi iramban történt.
- Na kérem, hat hét múlva vesszük le a gipszet, két hétig az ujjait sem mozdítja. Holnapután kontrollröntgen. Világos?
- Igen doktor urak.
A doktor urak várakozó tekintettel nézték, aztán kiábrándulttal, amint a nagy darab kigurítja. Úgy látszik, ez a gurítás ilyen esetben járulékos szolgáltatás a kórházból.
- Amott a gipszelő.
Kidobó embernek látszott. Átmenetileg a magas fém kezelő-vizsgáló asztalon, amit hártyányi valami fedett, elbizonytalanodott, aztán kábeleire gondolt,
és az új szerzeményre, ami egyre jobban bőre alá mászott. Nyugodtan elkezdte bámulni a plafont.
“Rondán hull a vakolat. Ha ez a hentesmester formájú teszi helyre a kezemet, valamelyest zavarni fog, de hazafelé már nem is emlékszem majd rá.”
Pillanatok alatt előkerült egy jóval fiatalabb orvos. Köszönés nélkül, biccentés után beadott egy injekciót a törött részbe, amitől elmúltak a fájdalmak.
“Mehetek haza” – gondolta. Kászálódott volna, de a doki kiábrándította.
- Most helyretesszük a csontokat, ízületet. Mit mondjak, húzós dolog lesz, de meg kell csinálni.
- Persze kérem – mondta olyan nyugalommal, ami sokkal hétköznapibb dolgokban sem jellemző rá.
Egy pillanat alatt könyöktől hurokban volt a keze. A méretes gipszelő előbb ujjainál fogva, majd miután azokat használhatatlanná tette, tenyércsontjait is szétropogtatva tépte egyenesre a kifordult kezet. Az orvos pedig rakosgatott türelmesen, hozzáértően, és csak az ötödik szünet után jött rá, hogy azt kell mondani, “nem fáj már”. Pedig megfogadta sziszegni sem fog, nem bírta, nyögött. Az sem volt világos miért kellene azt mondania, hogy “nem fáj már”, ha egyszer egy helyi érzéstelenítéses foghúzást, vagy egy kisebb műtétet is érez az ember.
- Már nem fáj – suttogta diadalittas hangon.
Bal keze lelógott, a feje is és az egész teste is. Ha nem tartja könyökből kezét a hurok, a kőre zuhant volna, ahol sokkal ripityásabb munkaözönt zúdított volna a fehér köpenyesekre. Mikor kész volt, a nagy darab helyrerántotta a kezelő-vizsgáló asztal közepére és ráförmedt, amúgy barátságosan.
- Kész, fel lehet ülni, most már gipszelünk!
Ez nem ment olyan egyszerűen, sőt igen összetett feladatnak bizonyult, de a gipszelés valóban virtuóz gyorsasággal, művészi iramban történt.
- Na kérem, hat hét múlva vesszük le a gipszet, két hétig az ujjait sem mozdítja. Holnapután kontrollröntgen. Világos?
- Igen doktor urak.
A doktor urak várakozó tekintettel nézték, aztán kiábrándulttal, amint a nagy darab kigurítja. Úgy látszik, ez a gurítás ilyen esetben járulékos szolgáltatás a kórházból.
Hazafelé is, az éjfél körüli városon át száguldás közben,
hátradőlve bogarászta a kocsibelsőt, ami nem emlékeztetett a másfél évtizeddel
korábban
szokvány tulajdon Dacia-ra. Kényelmes, már-már túlságosan szétdizájnolt belsejű alkotmány volt. Nem krákogott, fogaskerekek sem recsegtek, a motor alapzaját is alig lehetett hallani.
- Megérkeztem drágám!
Kiáltott a lépcsőn felfutva, berontott a lakásba frissen szerzett hős igazolványával. A gipsz már megkötött, el is zsibbadt a felkötött keze, és némasági fogadalom nélkül, a hat hetes mozgáskényszert végigkocogta. Felkötötte másik kezét is, és szimmetrikus felső végtagokkal - igaz az egyiket agyonnyomorítottan – futott, mint Forrest Gump, alig lehetett a végén megállítani. Csak akkor bődült bele a visszhangzó lakás belsejébe.
- Miért kellett kidobni az összes kábelesemet? Tudod jól, hogy ebben a szobában takarítani nem szabad, a nemes por hiányában teljesen nemtelen lett. Most bal kezemet kiakasztom, jobb kezemről pedig saját kezűleg, metszőollóval szedem le a gipszet és bekábelezem a szobát, különben csokortalan marad.
A veszélyt, csetlés-botlást elkerülöm, ahogy kígyó sem botlik lábatlanul saját farkába. Csokrokat, bukétákat kötözök, és azokat még jobban összeerősítem.
A pincéből felhozok minden szükségeset, mert számoltam orvtámadásodra, ám a mai naptól kezdve mindent csak díszletnek használok. Villogjanak, búgjanak, de ez a bátor masina, amelyik képes volt hasra fektetni - ne nézz olyan szemrehányóan, tudom, hogy beletört a kezem -, lesz a leges-legjobb barátom.
Márta nem örült, aztán átfazonírozva későn reagáló gondolatait, kezeit összedörzsölve mégiscsak győzelemként élte meg az egészet. Egy kütyü használata kevesebb, mint több tucaté, és mindig a végeredmény számít. A takarítási jogot is előbb-utóbb, bár nem ilyen drága áron, de kiharcolja magának.
szokvány tulajdon Dacia-ra. Kényelmes, már-már túlságosan szétdizájnolt belsejű alkotmány volt. Nem krákogott, fogaskerekek sem recsegtek, a motor alapzaját is alig lehetett hallani.
- Megérkeztem drágám!
Kiáltott a lépcsőn felfutva, berontott a lakásba frissen szerzett hős igazolványával. A gipsz már megkötött, el is zsibbadt a felkötött keze, és némasági fogadalom nélkül, a hat hetes mozgáskényszert végigkocogta. Felkötötte másik kezét is, és szimmetrikus felső végtagokkal - igaz az egyiket agyonnyomorítottan – futott, mint Forrest Gump, alig lehetett a végén megállítani. Csak akkor bődült bele a visszhangzó lakás belsejébe.
- Miért kellett kidobni az összes kábelesemet? Tudod jól, hogy ebben a szobában takarítani nem szabad, a nemes por hiányában teljesen nemtelen lett. Most bal kezemet kiakasztom, jobb kezemről pedig saját kezűleg, metszőollóval szedem le a gipszet és bekábelezem a szobát, különben csokortalan marad.
A veszélyt, csetlés-botlást elkerülöm, ahogy kígyó sem botlik lábatlanul saját farkába. Csokrokat, bukétákat kötözök, és azokat még jobban összeerősítem.
A pincéből felhozok minden szükségeset, mert számoltam orvtámadásodra, ám a mai naptól kezdve mindent csak díszletnek használok. Villogjanak, búgjanak, de ez a bátor masina, amelyik képes volt hasra fektetni - ne nézz olyan szemrehányóan, tudom, hogy beletört a kezem -, lesz a leges-legjobb barátom.
Márta nem örült, aztán átfazonírozva későn reagáló gondolatait, kezeit összedörzsölve mégiscsak győzelemként élte meg az egészet. Egy kütyü használata kevesebb, mint több tucaté, és mindig a végeredmény számít. A takarítási jogot is előbb-utóbb, bár nem ilyen drága áron, de kiharcolja magának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése