„Én katonai sikereimnek legnagyobb részét chemiai tanulmányaimnak, a búvárkodás révén szerzett értelmi fegyelmezettségemnek köszönöm… Chemiai tanulmányaim közben tanultam meg azt, hogy puszta okoskodásaiban, sőt megfigyeléseiben is mily sokféleképpen csalódhatik az ember a valóság felől: de egyúttal azt is megtanultam, miféle módon lehet csalódásait sikeresen ellenőrizni, így a valóság felismeréséhez biztosan eljutni.”
– Aludnia kell, tábornok úr.
A hangra összerezzent, megfordult. Értetlenül nézett a segédtisztjére.
– Hány óra van?
– Kis híján éjfél. Idestova harminc órája van talpon, tábornok úr.
Legyintett és visszafordult az ablakhoz. Nézte a sötét kertben ázó fákat és a húszezer emberre gondolt, akik a szőllősi mezőn, a szakadó esőben várják a holnapot.
Micsoda közhelyes színjátéka ez Istennek! Erre gondolt. Esett egész nap, szürke felhők gomolyogtak az égen két napja. Ázottan, fáradtan érkezett meg Aradról, kedvetlenek voltak az emberek, a lovak, a kocsisok, a kastély személyzete. Még az oroszok is, pedig…
Kopogás riasztotta fel, rántotta vissza gondolataiból.
A segédtiszt kérdően nézett rá, ő bólintott.
– Kann ich eingehen?* – kérdezte Chrurloff, és megvárta, amíg a segédtiszt szélesre tárja előtte az ajtót. Átlépte a küszöböt és tétován megállt.
– Jöjjön be, tábornok. Jöjjön bátran.
– Bocsásson meg, láttam, hogy világos van önnél. De ha a terhére vagyok, én…
– Jöjjön, nem zavar.
Az orosz tiszt, még mindig tétovázott.
– Százados úr, kérem szóljon, hogy készítsenek teát, ha lehet, orosz módra. Aztán menjen és pihenjen le. Ha aludnék, hétkor ébresszen fel.
A szárnysegéd indulni készült, de Chrurloff megállította.
– Ha megengedik, de csak ha valóban nem zavarok…
Kinyitotta az ajtót és kiszólt a folyosóra:
– Yalwatsch, prinoszjaty csaj!**
Hatalmas termetű kozák dugta fejét a szobába. Körülnézett és aggodalmas pillantással intett az egyik szék támlájára terített tábornoki köpeny, meg az asztalon heverő kard felé.
Az orosz tábornok megértette, és mosolyogva intett a fejével.
– Zairajszja szpokijno!***
A kozák maga elé engedte a századost, aztán halkan betette az ajtót.
– Nos, Chrurloff tábornok, miben állhatok rendelkezésére?
Az orosz fejével az asztal felé bólintott.
– Megengedi?
Amikor a másik bólintott, leült.
– Először is, nézze el nekem, ha rosszul ejtem a nevét. A magyar nevek nekünk oroszul is, németül is gondot jelentenek. Gorgeji, így ejtik, ugye?
– Pedig német származású vagyok. – nevetett a magyar tábornok.
– Egyébként majdnem jól ejtette a nevemet. Görgey – ismételte tagoltan.
Chrurloff bólintott, mintegy elnézést kérve.
– Figyeltem önt délelőtt, amikor aláírta a fegyverletételi okmányokat. Nehéz lehetett.
Görgey megcsóválta a fejét.
– Meghozni a döntést. Az valóban nehéz volt. Az aláírás, már csak füst. Ceremónia.
Az orosz tábornok letette maga elé a kiürült teáscsészét, és szivarral kínálta partnerét. Csak akkor szólalt meg ismét, amikor mindketten rágyújtottak.
– Ön kiváló tiszt, zseniális katona. Minden ütközetéből győztesen került ki. Most pedig arra kényszerül, hogy megadja magát.
– Nem, tábornok úr. Fogalmazzunk pontosan. Arra kényszerítenek a realitások, hogy letegyem a fegyvert. Megadásról szó sincs. És ne gondolja, hogy ez amolyan csűrése, csavarása a szónak. A két dolog között nagy a különbség.
– Egyébként nem volt énbennem semmi katonai zseni. Az csak mese. Legenda, mint annyi más. Rendet tartottam a katonáim között, ez minden. És a fickók derekasan viselték magukat néhányszor. A többi lárifári.
Chrurloff hallgatott egy darabig. Nézte a szemüveges, magas, szikár férfit, aki ellenfél volt, aztán legyőzött lett.
– Valóban nem lehetett egyszerű a döntése – szólalt meg végül. – Sokan árulással vádolják majd a háta mögött.
Görgey felállt és körbesétált a szobában.
– Az már megtörtént, tábornok úr. Kimondatlan, de kimondva is. Kossuth és a honvéd vezérkar is árulónak kiáltott ki. Pontos tudomásom van róla, mi a véleményük. Sokak szerint harcolnom kellett volna az utolsó emberig. Kivívni a szabadságot, vagy meghalni.
Hirtelen megállt, és Chrurloff szemébe nézett.
– Ön, mit gondol erről, tábornok úr?
– Nem tudom, mit higgyek – válaszolta amaz.
– De hisz ön is katona! Tudja ön is, hogy meghalni nagyon könnyű! Életben maradni… az viszont olykor kegyetlenül nehéz.
– Választhatta volna azt is, hogy folytatja a harcot.
Görgey visszaült az asztalhoz. A válla előreesett, meredten bámult maga elé. Most látszott csak, milyen iszonyatosan fáradt lehet.
– Harcolhattam volna, igaz. De gondolja meg, kérem, milyen áron? És meddig?
Az orosz nézte Görgeyt, és hallgatott.
– A Komárom, Pétervárad, Arad és Munkács védelmére rendelt erőkkel együtt is csak harmincezer ember állott volna rendelkezésemre. Harmincezer ember muníció, tartalékok és mindenféle hadműködési alap nélkül. Haynau, és Paskievics herceg nyolcszoros túlerejével szemben.
– Többen úgy gondolják majd, önnek kötelessége lett volna a harc.
– Valóban. Sokan gondolják így. De egyikük sincs itt, tábornok. Mind valahol másutt gondolják így. De ennek a harmincezer fiatal életnek a felelőssége az én vállamat nyomja. Húsz, huszonkét éves, a gyermekkorból épp csak kiserdült férjek, apák, és leendő apák.
Elhallgatott. Egy ideig szótlanul nézték egymást, az orosz és magyar tábornok. Győző és vesztes. Görgey törte meg a csendet.
– Ha mindez nem látszana elég oknak, mondanék még egyebet is. Két napja Kossuth és a kormány lemondott. Teljhatalommal ruháztattam fel, nem csak katonai, de polgári ügyek vitelében is. Tehát ama harmincezer katona sorsa feletti felelősségem szinte semmi, porszem csupán, a nemzet és Magyarország további sorsa iránti felelősségemhez mérten.
Chrurloff ismét szivarra gyújtott, Görgey azonban elhárította a kínálást.
– Miért velünk keresett kapcsolatot? Önök ezt a háborút az osztrákokkal vívták, logikus döntés lett volna előttük letenni a fegyvert.
– Nem én kerestem önökkel kapcsolatot. Az ön parancsnoka, Rüdiger gróf és tábornok küldött nekem levelet, már július 21-én, Rimaszombaton. Azt pedig képtelenségnek tartottam, hogy olyan ellenség előtt tegyem le a fegyvert, akit oly sokszor, és csaknem minden alkalommal én vertem meg.
Hallgattak. Görgey talán újabb kérdésekre várt. Tábornoktársa pedig a kapott válaszokon gondolkodott. Végül Görgey szólalt meg újra.
– Van még egy szempont, és ez talán a leglényegesebb. Bízom az önök uralkodója, Miklós császár nagylelkűségében. Bízom abban, hogy tisztjeimet és katonáimat nem szolgáltatja ki egy bizonytalan sorsnak, és hiszem, hogy ezt a sokat szenvedett, megnyomorított és megszomorodott nemzetet nem szolgáltatja ki ellenségei véres bosszújának.
Az orosz tábornok felkapta a fejét és úgy nézett Görgeyre, mint akit villám sújtott.
Másnap, ezernyolcszáznegyvenkilenc augusztus tizenharmadikán, az aradi haditanács augusztus tizenegyedikei elhatározásának megfelelően, Világos vára tövében a szőllősi mezőn, Görgey Artúr és serege letette a fegyvert.
Rüdiger gróf, fáradtan a több órás ceremóniától, magához intette Chrurloff tábornokot.
– Allez, mon general!**** Hagyjuk a mi jó magyar tábornokunkat elbúcsúzni a tisztjeitől.
Chrurloff Rüdiger mellé léptetett.
– Gróf úr, az éjszaka hosszasan beszélgettem Görgeyvel. Fogalma sincs arról az egyezményről, amelyet az uralkodó képviseletében a varsói herceg kötött az osztrákokkal. Abban a hitben van, hogy sem őt, sem embereit nem szolgáltatjuk ki a császári hadseregnek.
Rüdiger megdermedt.
– Ön beszélt neki erről, Chrurloff?
– Nem, gróf úr. Nem tehettem.
– Nagyon helyes, tábornokom, nagyon helyes. De miután a nehezén amúgy is túl vagyunk, és látom, ön is úgy érzi, becsapjuk ezt a Görgeyt, kérem intézkedjék.
Görgey tábornok és törzstisztjei búcsúztak a tisztikartól. A csapattisztek katonáik mellett maradhattak, a tábornoknak és törzskarának pedig a magyarvilágosi Bohus kastélyban jelöltek ki szállást az oroszok.
Amikor Chrurloff feléjük indult, Szenteczky, Görgey segédtisztje lépett oda hozzá.
– Elnézést, tábornok úr. Jobb lenne pár percig még nem zavarni a tiszteket.
– Sürgősen beszélnem kell Görgey tábornokkal.
– Csak pár percet kérek, és rendelkezésére áll.
– Menjen és mondja meg neki, hogy a mondandóm nem tűr halasztást.
Szenteczky százados Görgeyhez lépett. A magyar tisztek dühösen nézték Chrurloffot. Görgey elnézést kért és az oroszhoz sietett.
– Mi olyan halaszthatatlan, tábornok úr?
– Bocsásson meg, de amit mondanom kell, valóban nem tűr késedelmet. Tábornok úr! Ön meg van győződve róla, hogy sem önt, sem embereit nem szolgáltatjuk ki az osztrákoknak. Nos, ez nem így van. Kötelességemnek éreztem tudatni ezt önnel.
Görgey mereven nézte Chrurloffot.
– Mi az ördög akar ez lenni, tábornok? És ha erről önnek tudomása volt, miért hallgatott róla eddig?
– Görgey tábornok, kérem nyugodjon meg. Nem szólhattam róla. Tartanom kellett tőle, hogy ha az emberei megtudják…
– Mégis, mi az ördög történhetett volna? A fegyverletételi okmányokat aláírtuk.
– Épp ön mondta az éjjel, hogy milyen fiatalok a katonái. És elég lett volna néhány forrófejű tiszt, aki elkeseredésében a csapatok élére áll. Gondolja végig a következményeket.
Görgey még mindig dermedtnek érezte magát. Hát becsapták, kijátszották, visszaéltek a jóhiszeműségével. Ha ezt tudja, egész seregét kétségbeesett csatákban hagyja megsemmisülni!
Chrurloff kezét érezte a karján.
– Jöjjön tábornok úr, kovácsoljunk tervet.
– Szenteczky százados! Közölje a törzskarral, hogy kéretem a tiszt urakat!
Pár perc múlva a tisztek négyszögben álltak Görgey előtt.
– Uraim, arra kérem önöket, hogy közöljék a csapattisztekkel a következő üzenetemet: ma este, a tábort körülzáró ulánusokat Chrurloff tábornok kozákjai váltják fel. Négy helyen hagynak szabad kijárást részünkre. A következő napokban, míg a császáriak el nem érik Világost, mindenki előtt szabad az út. Szökjenek. Erdély belseje felé pár napig szabad az út.
Rüdiger gróf barátságos mosollyal, érdeklődve nézte az osztrák őrnagyot. Amikor az megszólalt, a mosolya nem változott, csak a tekintete vált jegessé.
– Hol vannak a többiek? – rikácsolta az osztrák őrnagy.
– Fékezze magát, őrnagy úr! – emelte fel a hangját Chrurloff is.
– Önöknek kötelessége lett volna megakadályozni a szökéseket!
Rüdiger mosolyogva fordult oda Chrurloffhoz.
– C'est un paysan, pas soldat!***** – mondta, és szó nélkül kiment a teremből.
– Nos, őrnagy úr, ha már kioktatta Rüdiger grófot, engedje meg, hogy a kor- és rangkülönbség okán én is kioktassam egynémely dolgok felől. – szólalt meg Chrurloff kimérten.
– Katona vagyok, katona Rüdiger gróf is, és valamennyi emberünk is szintén katona. Ha önöknek börtönőrökre van szüksége, úgy lesznek szívesek, gondoskodni arról, hogy ezek a börtönőrök rendelkezésre álljanak. Távozhat, őrnagy.
Több, mint hatezer tiszt és katona választotta a szökést. A hátramaradottakat különböző császári ezredekbe sorolták és útnak indították a Habsburg birodalom tartományaiba.
Haynau, ez a szibarita idegroncs október hatodikán, Pesten kivégeztette Batthyány Lajos grófot, Aradon a honvédsereg tizenhárom tábornokát: Kiss Ernőt, Vécsey Károlyt, Schweidel Józsefet, Pöltenberg Ernőt, Damjanich Jánost, Leiningen-Westerburg Károlyt, Nagy Sándor Józsefet, Lahner Györgyöt, Lázár Vilmost, Aulich Lajost, Knézics Károlyt, Dessewffy Arisztidet, Török Ignácot.
Néhány nappal később Csányi László, Perényi Zsigmond, Szacsvay Aurél, Jeszenák János polgári, Kazinczy Lajos tábornok, Hauk Lajos alezredes katonai foglyokkal végeztek.
Negyvenkilenc akasztás és hatvanöt főbelövés tanúsítja a győzők dühét. Ezerhétszázhatvanöt haditörvényszéki ítélet (négy évtől húsz évig terjedő várfogsággal) fejezte be a katonai pacifikáció nemes művét.
Magyarországra ismét ráborult a rémuralom fekete drapériája.
1849. szeptember 11-én, Kossuth megírta híres 'vidini levelét', amelyben árulónak nevezi Görgeyt, akit az osztrákok a fegyverletételt követő hónapban az ausztriai Klagenfurtba internálták, ahonnan csak 1867-ben térhetett haza.
1884-ben Klapka György kezdeményezésére több száz volt honvédtiszt írja alá azt a memorandumot, amelyben kijelentik: Görgey Artúr nem volt hazaáruló.
* Kann ich eingehen? – Bejöhetek?
** Yalwatsch, prinoszjaty csaj! – Jalvács, hozz teát!
*** Zairajszja szpokijno! – Menj nyugodtan!
**** Allez, mon general! – Jöjjön, tábornokom!
***** C'est un paysan, pas soldat! – Ez egy paraszt, nem katona!
Görgey Artúr nem volt hazaáruló!
VálaszTörlés