Gyékényszéken

Visszagondolva üldögél gyékényszékén, mert valahol, talán éppen ott azt remélte, szépet él majd szépen, csomagolatlan zavarnélküliségben.
Megnyűtt, szétfeslett a szék gyékénye, meginogtak benne a remények, de nem haltak ki, csak átértékelődtek, mint egy meg nem feszített íj módjára meghajolt gerenda , ami még tartja a tetőt. A vétkek vétke lenne a keserűség urának bedugni egy nagy marék hizlalót, mert a gerincet fizikailag meg lehet hajlítani, akár el is törni, de az a belső tartásnak nevezett, ami a kitartással egy tőről fakad, életre ítéltetett. Ellenkező esetben a málló vakolat és az állagtalan semmi is több, mint az aki  ilyen helyzetben törölközőt dob be.
Ott, azon a gyékényszéken, amit görcsös ujjak faragtak, és hozzáfonták ülőkéjét , ha jól emlékszik nem arra tett fogadalmat, hogy az első esőcsatornában lecsorgat minden kitartást, becsületet, reményt, hanem lelki szemei előtt tárgytalanul tág lehetőségeket álmodott magának.
A gyermek másként lát még, de romlatlansággal. Optimizmusa is töretlen, ám ha a határok
nem létét el is kellett vetnie, azokat nem satupofánként magára szorulónak álmodta.  Lélekben táguló igaz belsővel, amint a repedezett falba állított nagy zöld gerenda, becsülettel szánta beérni szépségre lágyított lélekkel. 

Acélos akarattal ötvözve vonta be az igaz szeretet húrjával, hogy ne valljon szégyent azelőtt a még majdnem új gyékényszéken üldögélő kisgyermek előtt, aki nem ismert sem rossz világot, sem legyőzhetetlent. Ha korlátokba fogódzva is, de mindig megjárta a kitűzött utat, a tükörből nem szégyenkezve nézett vissza önmagára.
Neki tartozik most elszámolással, hogy ne kelljen restellnie magát. Néha hátrapillantva, mindig előre néz, és újratanulja mi is a fontos. Amit nem kilóra, méterre mérnek. Ára sincs, megvásárolhatatlan, de korlátlanul elérhető, ha összefog saját, hajdan ott üldögélt önmagával, és nem szab gátat érzelmeinek.

 

sérelmein mér

országot–hazát. sorsot, történelmet
dekázna, patikamérleg híján má-
zsálón akár. (az eredmény előre
tudható.) zsémbes szomszéddal ösztökél
parolára, s feltételeket diktál
helyette is. csak ő nem  békíthető:
önkéntes szenvedő alanya minden
valós vagy vélt konfliktusnak — bárkivel,
és mindig kész megmondani a tutit
hátsó gondolatokról. változásért
kiáltva rejti a tudattalanba
ragaszkodását váltig fölpanaszolt 
helyzethez. igazsága elemzésekbe
dobozolt, szárazon tartott puskapor.

Huzalosan

    Kevés embert engedett be haszontalan kütyükkel teli lakosztályába. Mindegyiket égig érő vasbizergőnek érezte! A tizenhat, egyenként harminc-negyven éves bakelitkorong lejátszót, Szokol rádiók tömegét, néhány Sanyo-t, öt, számára mindig érdekes orsós magnót, és hogy biztosan minden érdeklődési körét csiklandozó televíziós adást egyszerre nézhessen, öt ócskaság sorakozott egymásra, piramisgúlába rakodva.

    Sokáig nem nyitott az új, mindenkit lebilincselő csoda felé, annyi szennyet hallott róla, hogy kényelemhez szokott énjét taszította még a neve is. Nem volt hajlandó megtanulni azt sem, melyik a bekapcsoló gomb. Ám egyszer hogy, hogy nem, Tamási Áron, kicsit átírva Ábel trilógiájának első részét idéző szobájában - Kábel a rengetegben címmel - rátukmáltak egyet. Néhány napig a sarokban, lejárt, kidobni való vackok mögött tárolta, aztán abban a mozdulni is zsebkendőnyi hellyel szolgáló szobában, berakta a televíziók mellé. Az egész lakás Marci, az ő Mártája fennhatósága alatt volt. Kivételt, ez a birodalomnyi, néhány négyzetméter jelentett. Már többször majdnem belebotlott a szobát pókhálószerűen behálózó kábelek valamelyikébe, de a nagy törvények száma eleddig az igazak álmát aludta.

    Ez az új izé, amelyet túl hamar megszeretett az összes többi rovására, egymaga több vezetéket igényelt, mint a jó ideje csak dísznek tárolt, kiöregedett videók.

    Lelépett a pincébe és néhány huzaldarabbal a kezében visszatérve csokrot kötött, vezetékcsokrot, olyat, amitől egy nő szíve sem dobban meg.

    Nem volt szabad egy gombostűt sem arrébb tenni, bár még nem volt kirendelt, megszokott állomáshelye, de a televíziókat, magnókat, és lemezlejátszókat is kiütötte az új, magának helyet követelő.

    Ekkor a másik oldalára fordult két horkantás közben a nagy számok törvények is. Váratlanul felült, kinyújtózott, széttárta kezeit, éppen akkor, amikor ő - a kábelbarát -, szokatlanul izgő-mozgóvá vált. Nem kapcsolgatott, nem is tekert, csavart, állítgatott, a forrasztást is félretette. Még egy csavarhúzó sem volt a kezében, csak lépett kifelé.

    Jobb lába beleakadt a hálózatról tápláló vezetékbe, és a tehetetlenségtől, hiszen megfogózni semmiben sem tudott, előre lépni sem, úgy negyvenöt fokos szögben előredűlve, teljes testtel zuhanva nyolc, tíz lehetőséget végiggondolt. Ha a térdeire esik, vagy könyökeire kampec, a lábszárcsontjait is féltette. Ezalatt a valahányad másodpercnyi idő alatt arra a keserves döntésre jutott, hogy így beakasztott lábbal, tehetetlenül, fogódzkodás nélkül tényleg egyenesen kell zuhannia. Az egyedüli amit feláldozhat, valamelyik csuklója, vagy mind a kettő, esetleg a kézfejei. Becsapódott.

Hevert, enyhén féloldalt, mint egy kirúgott lábú heverő. Jobb lába teljes hosszában csípőből fordult ki. A bal tenyere megmenekült, viszont ezt nem mondhatta el a jobbjáról. Marci ott termett, mint egy direkt termő, vagy a mesék jóságos segítő tüneménye. Körbetáncolta a lent nyögdécselőt.

- Kelj fel a kőről, megfázol!

- Azt hiszem, eltörött a kezem.

Morogta százszoros egykedvűséggel, közben forgott vele a lakás, elment az ereje. Olyan régen nem kért kimenőt, hogy most kiment belőle, sőt mikor fátyolos hangon szólítgatta még büszke hetykeséggel visszaszisszentette neki.

- Később jövök, megjárom magam.

Eléggé sokkal később jött, mert szavatartó volt és hogy, hogy nem erre már a leghuzalosabbak sem emlékeznek, de Kábelbarát egy székben találta magát, ahol eldöntötte, hogy a keze nem tört el, de ha mégis, majd ő helyreteszi. Látta a Tüskevárat, ahol Bánhidi Matula bácsi egy rántással rendezett egy ilyen ügyet, és emlékezett a tucatrambók sokaságára is, akik törött kezekkel, bordákkal picit sziszegve csépelték egymást. Ám hiába kérte Marcit, nem volt hajlandó a rézsút elfordult tenyérhez nyúlni, csak győzködte, hogy az éle több ujjnyival magasabban van, mint kellene. A koordináta rendszer tengelyeihez képest minden irányba el van fordulva, lilul és dagad a csukló is.

Három órával később, amikor hiába várta hogy a hüvelykujján kívül a többiek valamit elkezdjenek érezni, kötélnek állt. 
    A Benton doktorékféle, mára már begyűrűzött - csekély túlélést biztosító ambulanciák - kora még váratott néhány évet, s bár az ilyen helyeket éjjel is tolongás jellemzi, egy őszülő, ránézésre osztályvezető főorvos, valószínűleg tudományos fokozatokkal, néhány tapintás után recsegő ásítással, de némi barátságos hangbeütésekkel jelezte.

    Mint egy éppen szünetelő gyárban, ahol bár csend van, mégis a kikapcsolt gépek zümmögő alapzajt generálnak, a folyosó labirintusban úgy brummogott a csend.

    - Mind a két párhuzamos csont ketté törött, itt szemben csinálnak egy röntgent. Pillanat, átszólok.

Egy nagy darab ember helyettesítette a kábelt, aki pár másodperc múlva szólt.

    - A röntgen készen áll.

"Gurulnak a dolgok, szeretem az ilyet. Most helyre teszik, az nem lesz kellemes, de egy gumi fáslival biztosan megúszom" – gondolta.

    A röntgenkép laikusnak is sokatmondóbb volt a kelleténél. Egymás mellett, mint két vaskosabb hurkapálca formájú ropi láthatóan ketté törött a két csont. Az ízület V alakban megnyílt. Az orvos már intézkedett is, talán aludni akart.

Egy ilyen szokatlanul forgalommentes késő estén, a terem nyílászáró nélküli átjárója felé intett, és valami mosolyfélével bátorítva morrantotta.
     - Amott a gipszelő.
Kidobó embernek látszott. Átmenetileg a magas fém kezelő-vizsgáló asztalon, amit hártyányi valami fedett, elbizonytalanodott, aztán kábeleire gondolt,
és az új szerzeményre, ami egyre jobban bőre alá mászott. Nyugodtan elkezdte bámulni a plafont.
“Rondán hull a vakolat. Ha ez a hentesmester formájú teszi helyre a kezemet, valamelyest zavarni fog, de hazafelé már nem is emlékszem majd rá.”
     Pillanatok alatt előkerült egy jóval fiatalabb orvos. Köszönés nélkül, biccentés után beadott egy injekciót a törött részbe, amitől elmúltak a fájdalmak.
“Mehetek haza” – gondolta. Kászálódott volna, de a doki kiábrándította.
    - Most helyretesszük a csontokat, ízületet. Mit mondjak, húzós dolog lesz, de meg kell csinálni.
    - Persze kérem – mondta olyan nyugalommal, ami sokkal hétköznapibb dolgokban sem jellemző rá.
Egy pillanat alatt könyöktől hurokban volt a keze. A méretes gipszelő előbb ujjainál fogva, majd miután azokat használhatatlanná tette, tenyércsontjait is szétropogtatva tépte egyenesre a kifordult kezet. Az orvos pedig rakosgatott türelmesen, hozzáértően, és csak az ötödik szünet után jött rá, hogy azt kell mondani, “nem fáj már”.  Pedig megfogadta sziszegni sem fog, nem bírta, nyögött. Az sem volt világos miért kellene azt mondania, hogy “nem fáj már”, ha egyszer egy helyi érzéstelenítéses foghúzást, vagy egy kisebb műtétet is érez az ember.
     - Már nem fáj – suttogta diadalittas hangon.
Bal keze lelógott, a feje is és az egész teste is. Ha nem tartja könyökből kezét a hurok, a kőre zuhant volna, ahol sokkal ripityásabb munkaözönt zúdított volna a fehér köpenyesekre. Mikor kész volt, a nagy darab helyrerántotta a kezelő-vizsgáló asztal közepére és ráförmedt, amúgy barátságosan.
     - Kész, fel lehet ülni, most már gipszelünk!
Ez nem ment olyan egyszerűen, sőt igen összetett feladatnak bizonyult, de a gipszelés valóban virtuóz gyorsasággal, művészi iramban történt.
     - Na kérem, hat hét múlva vesszük le a gipszet, két hétig az ujjait sem mozdítja. Holnapután kontrollröntgen. Világos?
     - Igen doktor urak.
A doktor urak várakozó tekintettel nézték, aztán kiábrándulttal, amint a nagy darab kigurítja. Úgy látszik, ez a gurítás ilyen esetben járulékos szolgáltatás a kórházból.

Hazafelé is, az éjfél körüli városon át száguldás közben, hátradőlve bogarászta a kocsibelsőt, ami nem emlékeztetett a másfél évtizeddel korábban
szokvány tulajdon Dacia-ra. Kényelmes, már-már túlságosan szétdizájnolt belsejű alkotmány volt. Nem krákogott, fogaskerekek sem recsegtek, a motor alapzaját is alig lehetett hallani.
     - Megérkeztem drágám!
Kiáltott a lépcsőn felfutva, berontott a lakásba frissen szerzett hős igazolványával. A gipsz már megkötött, el is zsibbadt a felkötött keze, és némasági fogadalom nélkül, a hat hetes mozgáskényszert végigkocogta. Felkötötte másik kezét is, és szimmetrikus felső végtagokkal - igaz az egyiket agyonnyomorítottan – futott, mint Forrest Gump, alig lehetett a végén megállítani. Csak akkor bődült bele a visszhangzó lakás belsejébe.
     - Miért kellett kidobni az összes kábelesemet? Tudod jól, hogy ebben a szobában takarítani nem szabad, a nemes por hiányában teljesen nemtelen lett. Most bal kezemet kiakasztom, jobb kezemről pedig saját kezűleg, metszőollóval szedem le a gipszet és bekábelezem a szobát, különben csokortalan marad.      
     A veszélyt, csetlés-botlást elkerülöm, ahogy kígyó sem botlik lábatlanul saját farkába. Csokrokat, bukétákat kötözök, és azokat még jobban összeerősítem.
     A pincéből felhozok minden szükségeset, mert számoltam orvtámadásodra, ám a mai naptól kezdve mindent csak díszletnek használok. Villogjanak, búgjanak, de ez a bátor masina, amelyik képes volt hasra fektetni - ne nézz olyan szemrehányóan, tudom, hogy beletört a kezem -, lesz a leges-legjobb barátom.
Márta nem örült, aztán átfazonírozva későn reagáló gondolatait, kezeit összedörzsölve mégiscsak győzelemként élte meg az egészet. Egy kütyü használata kevesebb, mint több tucaté, és mindig a végeredmény számít. A takarítási jogot is előbb-utóbb, bár nem ilyen drága áron, de kiharcolja magának.

   

Molnár Péter: 1849. augusztus 12 - 13.

„Én katonai sikereimnek legnagyobb részét chemiai tanulmányaimnak, a búvárkodás révén szerzett értelmi fegyelmezettségemnek köszönöm… Chemiai tanulmányaim közben tanultam meg azt, hogy puszta okoskodásaiban, sőt megfigyeléseiben is mily sokféleképpen csalódhatik az ember a valóság felől: de egyúttal azt is megtanultam, miféle módon lehet csalódásait sikeresen ellenőrizni, így a valóság felismeréséhez biztosan eljutni.” 

– Aludnia kell, tábornok úr.

A hangra összerezzent, megfordult. Értetlenül nézett a segédtisztjére.

– Hány óra van?

– Kis híján éjfél. Idestova harminc órája van talpon, tábornok úr.

Legyintett és visszafordult az ablakhoz. Nézte a sötét kertben ázó fákat és a húszezer emberre gondolt, akik a szőllősi mezőn, a szakadó esőben várják a holnapot. 

Micsoda közhelyes színjátéka ez Istennek! Erre gondolt. Esett egész nap, szürke felhők gomolyogtak az égen két napja. Ázottan, fáradtan érkezett meg Aradról, kedvetlenek voltak az emberek, a lovak, a kocsisok, a kastély személyzete. Még az oroszok is, pedig…

Kopogás riasztotta fel, rántotta vissza gondolataiból.

A segédtiszt kérdően nézett rá, ő bólintott. 

– Kann ich eingehen?* – kérdezte Chrurloff, és megvárta, amíg a segédtiszt szélesre tárja előtte az ajtót. Átlépte a küszöböt és tétován megállt.

– Jöjjön be, tábornok. Jöjjön bátran.

– Bocsásson meg, láttam, hogy világos van önnél. De ha a terhére vagyok, én…

– Jöjjön, nem zavar.

Az orosz tiszt, még mindig tétovázott.

– Százados úr, kérem szóljon, hogy készítsenek teát, ha lehet, orosz módra. Aztán menjen és pihenjen le. Ha aludnék, hétkor ébresszen fel.

A szárnysegéd indulni készült, de Chrurloff megállította.

– Ha megengedik, de csak ha valóban nem zavarok…

Kinyitotta az ajtót és kiszólt a folyosóra:

– Yalwatsch, prinoszjaty csaj!**

Hatalmas termetű kozák dugta fejét a szobába. Körülnézett és aggodalmas pillantással intett az egyik szék támlájára terített tábornoki köpeny, meg az asztalon heverő kard felé.

Az orosz tábornok megértette, és mosolyogva intett a fejével.

– Zairajszja szpokijno!***

A kozák maga elé engedte a századost, aztán halkan betette az ajtót.

– Nos, Chrurloff tábornok, miben állhatok rendelkezésére?

Az orosz fejével az asztal felé bólintott.

– Megengedi?

Amikor a másik bólintott, leült.

– Először is, nézze el nekem, ha rosszul ejtem a nevét. A magyar nevek nekünk oroszul is, németül is gondot jelentenek. Gorgeji, így ejtik, ugye?

– Pedig német származású vagyok. – nevetett a magyar tábornok.

– Egyébként majdnem jól ejtette a nevemet. Görgey – ismételte tagoltan.

Chrurloff bólintott, mintegy elnézést kérve.

– Figyeltem önt délelőtt, amikor aláírta a fegyverletételi okmányokat. Nehéz lehetett.

Görgey megcsóválta a fejét.

– Meghozni a döntést. Az valóban nehéz volt. Az aláírás, már csak füst. Ceremónia.

Az orosz tábornok letette maga elé a kiürült teáscsészét, és szivarral kínálta partnerét. Csak akkor szólalt meg ismét, amikor mindketten rágyújtottak.

– Ön kiváló tiszt, zseniális katona. Minden ütközetéből győztesen került ki. Most pedig arra kényszerül, hogy megadja magát.

– Nem, tábornok úr. Fogalmazzunk pontosan. Arra kényszerítenek a realitások, hogy letegyem a fegyvert. Megadásról szó sincs. És ne gondolja, hogy ez amolyan csűrése, csavarása a szónak. A két dolog között nagy a különbség.

– Egyébként nem volt énbennem semmi katonai zseni. Az csak mese. Legenda, mint annyi más. Rendet tartottam a katonáim között, ez minden. És a fickók derekasan viselték magukat néhányszor. A többi lárifári.

Chrurloff hallgatott egy darabig. Nézte a szemüveges, magas, szikár férfit, aki ellenfél volt, aztán legyőzött lett.

– Valóban nem lehetett egyszerű a döntése – szólalt meg végül. – Sokan árulással vádolják majd a háta mögött.

Görgey felállt és körbesétált a szobában.

– Az már megtörtént, tábornok úr. Kimondatlan, de kimondva is. Kossuth és a honvéd vezérkar is árulónak kiáltott ki. Pontos tudomásom van róla, mi a véleményük. Sokak szerint harcolnom kellett volna az utolsó emberig. Kivívni a szabadságot, vagy meghalni.

Hirtelen megállt, és Chrurloff szemébe nézett.

– Ön, mit gondol erről, tábornok úr?

– Nem tudom, mit higgyek – válaszolta amaz.

– De hisz ön is katona! Tudja ön is, hogy meghalni nagyon könnyű! Életben maradni… az viszont olykor kegyetlenül nehéz.

– Választhatta volna azt is, hogy folytatja a harcot.

Görgey visszaült az asztalhoz. A válla előreesett, meredten bámult maga elé. Most látszott csak, milyen iszonyatosan fáradt lehet.

– Harcolhattam volna, igaz. De gondolja meg, kérem, milyen áron?  És meddig?

Az orosz nézte Görgeyt, és hallgatott.

– A Komárom, Pétervárad, Arad és Munkács védelmére rendelt erőkkel együtt is csak harmincezer ember állott volna rendelkezésemre. Harmincezer ember muníció, tartalékok és mindenféle hadműködési alap nélkül. Haynau, és Paskievics herceg nyolcszoros túlerejével szemben.

– Többen úgy gondolják majd, önnek kötelessége lett volna a harc.

– Valóban. Sokan gondolják így. De egyikük sincs itt, tábornok. Mind valahol másutt gondolják így. De ennek a harmincezer fiatal életnek a felelőssége az én vállamat nyomja. Húsz, huszonkét éves, a gyermekkorból épp csak kiserdült férjek, apák, és leendő apák.

Elhallgatott. Egy ideig szótlanul nézték egymást, az orosz és magyar tábornok. Győző és vesztes. Görgey törte meg a csendet.

– Ha mindez nem látszana elég oknak, mondanék még egyebet is. Két napja Kossuth és a kormány lemondott. Teljhatalommal ruháztattam fel, nem csak katonai, de polgári ügyek vitelében is. Tehát ama harmincezer katona sorsa feletti felelősségem szinte semmi, porszem csupán, a nemzet és Magyarország további sorsa iránti felelősségemhez mérten.

Chrurloff ismét szivarra gyújtott, Görgey azonban elhárította a kínálást.

– Miért velünk keresett kapcsolatot? Önök ezt a háborút az osztrákokkal vívták, logikus döntés lett volna előttük letenni a fegyvert.

– Nem én kerestem önökkel kapcsolatot. Az ön parancsnoka, Rüdiger gróf és tábornok küldött nekem levelet, már július 21-én, Rimaszombaton.  Azt pedig képtelenségnek tartottam, hogy olyan ellenség előtt tegyem le a fegyvert, akit oly sokszor, és csaknem minden alkalommal én vertem meg.

Hallgattak. Görgey talán újabb kérdésekre várt. Tábornoktársa pedig a kapott válaszokon gondolkodott. Végül Görgey szólalt meg újra.

– Van még egy szempont, és ez talán a leglényegesebb. Bízom az önök uralkodója, Miklós császár nagylelkűségében. Bízom abban, hogy tisztjeimet és katonáimat nem szolgáltatja ki egy bizonytalan sorsnak, és hiszem, hogy ezt a sokat szenvedett, megnyomorított és megszomorodott nemzetet nem szolgáltatja ki ellenségei véres bosszújának.

 Az orosz tábornok felkapta a fejét és úgy nézett Görgeyre, mint akit villám sújtott.

Másnap, ezernyolcszáznegyvenkilenc augusztus tizenharmadikán, az aradi haditanács augusztus  tizenegyedikei elhatározásának megfelelően, Világos vára tövében a szőllősi mezőn, Görgey Artúr és serege letette a fegyvert.

Rüdiger gróf, fáradtan a több órás ceremóniától, magához intette Chrurloff  tábornokot.

– Allez, mon general!**** Hagyjuk a mi jó magyar tábornokunkat elbúcsúzni a tisztjeitől.

Chrurloff Rüdiger mellé léptetett.

– Gróf úr, az éjszaka hosszasan beszélgettem Görgeyvel. Fogalma sincs arról az egyezményről, amelyet az uralkodó képviseletében a varsói herceg kötött az osztrákokkal. Abban a hitben van, hogy sem őt, sem embereit nem szolgáltatjuk ki a császári hadseregnek.

Rüdiger megdermedt.

– Ön beszélt neki erről, Chrurloff?

– Nem, gróf úr. Nem tehettem.

– Nagyon helyes, tábornokom, nagyon helyes. De miután a nehezén amúgy is túl vagyunk, és látom, ön is úgy érzi, becsapjuk ezt a Görgeyt, kérem intézkedjék.

Görgey tábornok és törzstisztjei búcsúztak a tisztikartól. A csapattisztek katonáik mellett maradhattak, a tábornoknak és törzskarának pedig a magyarvilágosi Bohus kastélyban jelöltek ki szállást az oroszok.

Amikor Chrurloff feléjük indult, Szenteczky, Görgey segédtisztje lépett oda hozzá.

– Elnézést, tábornok úr. Jobb lenne pár percig még nem zavarni a tiszteket.

– Sürgősen beszélnem kell Görgey tábornokkal.

– Csak pár percet kérek, és rendelkezésére áll.

– Menjen és mondja meg neki, hogy a mondandóm nem tűr halasztást.

Szenteczky százados Görgeyhez lépett. A magyar tisztek dühösen nézték Chrurloffot. Görgey elnézést kért és az oroszhoz sietett.

– Mi olyan halaszthatatlan, tábornok úr?

– Bocsásson meg, de amit mondanom kell, valóban nem tűr késedelmet. Tábornok úr! Ön meg van győződve róla, hogy sem önt, sem embereit nem szolgáltatjuk ki az osztrákoknak. Nos, ez nem így van. Kötelességemnek éreztem tudatni ezt önnel.

Görgey mereven nézte Chrurloffot.

– Mi az ördög akar ez lenni, tábornok? És ha erről önnek tudomása volt, miért hallgatott róla eddig?

– Görgey tábornok, kérem nyugodjon meg. Nem szólhattam róla. Tartanom kellett tőle, hogy ha az emberei megtudják…

– Mégis, mi az ördög történhetett volna? A fegyverletételi okmányokat aláírtuk. 

– Épp ön mondta az éjjel, hogy milyen fiatalok a katonái. És elég lett volna néhány forrófejű tiszt, aki elkeseredésében a csapatok élére áll. Gondolja végig a következményeket.

Görgey még mindig dermedtnek érezte magát. Hát becsapták, kijátszották, visszaéltek a jóhiszeműségével. Ha ezt tudja, egész seregét kétségbeesett csatákban hagyja megsemmisülni!

Chrurloff kezét érezte a karján.

– Jöjjön tábornok úr, kovácsoljunk tervet.

– Szenteczky százados! Közölje a törzskarral, hogy kéretem a tiszt urakat!

Pár perc múlva a tisztek négyszögben álltak Görgey előtt.

– Uraim, arra kérem önöket, hogy közöljék a csapattisztekkel a következő üzenetemet: ma este, a tábort körülzáró ulánusokat Chrurloff tábornok kozákjai váltják fel. Négy helyen hagynak szabad kijárást részünkre. A következő napokban, míg a császáriak el nem érik Világost, mindenki előtt szabad az út. Szökjenek. Erdély belseje felé pár napig szabad az út.

Rüdiger gróf barátságos mosollyal, érdeklődve nézte az osztrák őrnagyot. Amikor az megszólalt, a mosolya nem változott, csak a tekintete vált jegessé.

– Hol vannak a többiek? – rikácsolta az osztrák őrnagy.

– Fékezze magát, őrnagy úr! – emelte fel a hangját Chrurloff is.

– Önöknek kötelessége lett volna megakadályozni a szökéseket!

Rüdiger mosolyogva fordult oda Chrurloffhoz.

– C'est un paysan, pas soldat!***** – mondta, és szó nélkül kiment a teremből.

– Nos, őrnagy úr, ha már kioktatta Rüdiger grófot, engedje meg, hogy a kor- és rangkülönbség okán én is kioktassam egynémely dolgok felől. – szólalt meg Chrurloff kimérten.

– Katona vagyok, katona Rüdiger gróf is, és valamennyi emberünk is szintén katona. Ha önöknek börtönőrökre van szüksége, úgy lesznek szívesek, gondoskodni arról, hogy ezek a börtönőrök rendelkezésre álljanak. Távozhat, őrnagy.

Több, mint hatezer tiszt és katona választotta a szökést. A hátramaradottakat különböző császári ezredekbe sorolták és útnak indították a Habsburg birodalom  tartományaiba.

Haynau, ez a szibarita idegroncs október hatodikán, Pesten kivégeztette Batthyány Lajos grófot, Aradon a honvédsereg tizenhárom tábornokát: Kiss Ernőt, Vécsey Károlyt, Schweidel Józsefet, Pöltenberg Ernőt, Damjanich Jánost, Leiningen-Westerburg Károlyt, Nagy Sándor Józsefet, Lahner Györgyöt, Lázár Vilmost, Aulich Lajost, Knézics Károlyt, Dessewffy Arisztidet, Török Ignácot.

Néhány nappal később Csányi László, Perényi Zsigmond, Szacsvay Aurél, Jeszenák János polgári, Kazinczy Lajos tábornok, Hauk Lajos alezredes katonai foglyokkal végeztek.

Negyvenkilenc akasztás és hatvanöt főbelövés tanúsítja a győzők dühét. Ezerhétszázhatvanöt haditörvényszéki ítélet (négy évtől húsz évig terjedő várfogsággal) fejezte be a katonai pacifikáció nemes művét.

Magyarországra ismét ráborult a rémuralom fekete drapériája.

1849. szeptember 11-én, Kossuth megírta híres 'vidini levelét', amelyben árulónak nevezi Görgeyt, akit az osztrákok a fegyverletételt követő hónapban az ausztriai Klagenfurtba internálták, ahonnan csak 1867-ben térhetett haza.

1884-ben Klapka György kezdeményezésére több száz volt honvédtiszt írja alá azt a memorandumot, amelyben kijelentik: Görgey Artúr nem volt hazaáruló.

* Kann ich eingehen? – Bejöhetek?

** Yalwatsch, prinoszjaty csaj! – Jalvács, hozz teát!

*** Zairajszja szpokijno! – Menj nyugodtan!

**** Allez, mon general! – Jöjjön, tábornokom!

***** C'est un paysan, pas soldat! – Ez egy paraszt, nem katona!

A kalapos úr

Mindig lábszárközépig ért a fű az udvaron, bár lekaszálhatták volna, de úgy jobban szerették. Az utca túlsó oldala nagyon hosszan üres, volt házak nélkül. Velük szemben egy - a mai tankolók őse -, marhaitató gémeskút meresztette nyakát.
Szegény emberek voltak, tákolt drótkerítésre futotta csak. Kapu sem volt, mindössze egy sarkak nélküli ajtófélfára drótozott utcaajtószerűség. A ház jó húsz méterrel beljebb volt, majdnem az udvar végén, ahol az egyenletesen ereszkedő füves rész dzsungelszerűre változott át. A folyton nyirkos talajon, már-már derékig ért a fű. Cseppet lejjebb egy majdnem kiszáradt erecske csordogált, ami esőzésekkor fittyet hányva kicsiségére, mindenhonnan összegyűjtötte a belerohanó, még nálánál is kisebb vizecskéket és térdig érő tavat hozott létre.
A víz, hogy, hogy nem, soha nem ért el a házig. Nagyon gyorsan visszaapadt, általában, pár óra múlva ismét épp hogy csordogált. Ez az évente többször megismétlődő kiszámíthatatlanság mindent benyirkosított.
A ház, egy szűk folyosószerű semmikéből, és egyetlen szobából állt. Ez a ki tudja miért épült keskeny rész semmire sem volt használható. A szoba egyik sarka konyhaként működött, és a család, szülők, négy fiú és három lány, inkább csak hálni jártak be. Rendkívül jóérzésű gyerekek voltak. Míg a kerítésen kívül szabadjára engedték magukba záródott energia bombáikat, harsogtak, dúltak, rohantak mint más korukbeli, az udvaron óvatosabban nyüzsögtek, s ha az eső napközben bekergette őket, ki-ki elfoglalta fekvőhelyét az emeletes ágyakon, és egy-egy könyvet, vagy folyóiratot olvasgatott, hogy a sarokban kilenc emberre főző anyjukat, esetleg otthonlevő apjukat ne zavarják.
A lányok kérésre rögtön szöktek kuktáskodni, a fiúknak sem kellett kétszer jelezni, ha bármire szükség volt. Kevés hozzájuk hasonlóan összetartó, kiegyensúlyozott család lakta a falu módosabb részeit, bár azon a kieső szegleten is ők voltak a legszegényebbek. Mindenhol volt legalább két szoba, és gondosan ügyeltek, nehogy véletlenül Szerelőék szintjére süllyedjenek és túlnépesedjen családjuk.
Nyár vége volt, még egy csirkeól sem zavarta meg az udvar szerénységét, fás kamrának nyoma sem volt. A ház mögött, innen, onnan összeszedett ágak lerakata sorakozott rakásokban, takarosan szétválasztva az egészen vékony ágakat a valamivel vaskosabbaktól, és a ritkán, nehezen talált, igazi fatörzs méretű tűzrevalótól.
Zord délután volt, még dörgött és villámlott, de már követelőzött az ősz. Az eső szakadt, mintha a felhők soha el nem akarnának apadni. A kalapos úr leakasztotta balról a "drótkilincset" - rendesre nem futotta, így csak drótokkal zárták az ajtót -, úgy sétált be, mintha a korzón járna. Kopogtatás nélkül benyitott, körbefuttatta tekintetét, és talpig úrisága nem engedte meg a köszönést.
- Elnézést uram, mi járatban van, ha meg nem sértem?
Szólt meglepetten a - mint mindig, most is - kondérban kavargató asszony.
- Mit beszél? Elvonja a figyelmemet! Szemrevételezem ezt a lepusztított szörnytanyát. Kik ezek a munkakerülő lelencbe valók? Mondták, hogy többen vannak, de ennyire nem számítottam...

    - Kérem szépen, hét gyerekünk van.

    - És mind itt laknak ebben a szobában? Gusztustalan népség! Jellemző a maguk fajta lesüllyedtekre, de hát meg sem próbáltak feltörekedni, ezért nem is volt honnan lesüllyedni. Mint egy hetvened osztályú focicsapat ólomsúlyokkal a lábukon, lusták és emellett még undorítók is. Képesek itt, a gyerekek jelenlétében, hát hogy is mondjam, unalmat űzni...

    - Nem értem uram, mire céloz, azt sem, hogy mit keres tulajdonképpen itt? Békés emberek vagyunk, ha vendég jön illendően fogadjuk, de árulja már el, mit is akar!

    - Duguljon el nőszemély, maga a lustaság megtestesítője! Lopnak, vagy mi a szélfútta homokot esznek egyáltalán?

    - Kérem tisztelettel, látom szép kalapja van. A Férjem egész nap dolgozik, most krumplit talicskáz Recéséknek, ilyenkor három kiló krumpli a napszám. Én az összes szabadidőmben, ami meg kell adni igen kevés van, Motoroséknál és ahova még hívnak takarítok, csirkét pucolok fel, ma például nyolcat. És főzök is, ahhoz nagyon értek. A muszáj a legnagyobb tanítómester a profizmus irányába. Ilyenkor általában egy csirkét kapok. A gyerekek iskola után bármilyen alkalmi munkát elvégeznek, sokszor erejükön felül. Így aztán szerényen bár, de mint látja takarosan élünk. Én főzök, ők csendben vannak, játszanak, vagy dolgoznak, ha van mit, délelőtt iskolába járnak. Az uram mindig azért fohászkodik, hogy az év összes napjából egyetlen sem maradjon munka nélkül.

    - Milyen szépen tud hazudni, maga kis..., hát nem is olyan csámpás. Látom a gyerekei magához, magukhoz méltóan értelmi fogyatékosak, egyikük sem fogta fel, hogy az érkezőt köszönteni kell. Gondolom nem tudnak köszönni, talán beszélni sem, írni, olvasni nyilván nem, ha valami abszurd azt eleve kizárom.

    - Uram, a gyerekek, ha bekényszerülnek, mert se munka, se rendes idő, az iskolán és a tanuláson is túl vannak, semmi mást nem csinálnak, csak olvasnak fegyelmezetten.

    - Remekül hinti a port asszonyság, de a szemüveg mögé nem megy, és szemellenzős sem vagyok. Az a nagyobbacska ott, legalább tizenhat éves, hozzám, ha valaki kéretlenül bejön, lelövöm. A fiam is hasonló neveltetésben részesült. Az meg fekszik ott tátott szájjal, a... minek nevezzem, egy tákolt egymásra préselődésen.

    - Emeletes ágy uram, a férjem a gyerekekkel csinálta. Igaz, olyan anyagból, amink volt és higgye el, a gyerekek olyan szófogadóak, hogy egyetlen szavamra azt csinálnak, amit mondok. Árulja el végre, miért jött. Meg is kínálom, ha akarja. Italunk nincs, de a vacsorából mindig rekesztünk egy keveset, ha rászoruló jön. Csak beszéljen kérem, lassan hazajön az uram is, és szeretnénk nyugovóra térni!

    - Ugye nem gondolja elszenderült valóságérzetének árnyékosabb oldalával sem, hogy akár egy falatot megennék egy ilyen borzalmas helyen készült latyakos - maga sem tudja miből készült - ételből? Nos válaszoljon, hogyan jutottak a házamba?

    - Mit mond?

    Hökkent meg az asszony, s bár tényleg jól neveltek voltak, de a gyerekek is mind felültek.

    - Miután megesküdtünk, Pacaliéktól vásároltuk, ez itt a mi házunk kérem!

    - Nos Pacaliék furfangos csalással jutottak ingatlanom birtokába, és az előbb elmondottakból még bizonyítékra sincs szükség ahhoz, hogy kizárjam a gondolatát is, hogy maguknak valaha egy ilyen házra valójuk lett volna.

    - Bocsásson meg kérem, nem melegedett át a feje? Esetleg levehetné a kalapot. Nem pénzzel fizettünk, az nálunk mindig hiánycikk, most például legalább fél éve semennyi sincs belőle.

    - Tehát árusítja magát? Meg kell hagyni, fogamra való teremtés. Ha jól látom harmincöt, harmincnyolc, esetleg negyven éves. Itt egy húszas, küldje ki a prücsköket!

    - Uram, félreértett, és ha még folytatja tényleg magára haragít, a gyerekeim mindent hallottak, nem fognak kesztyűs kézzel bánni magával.

    - Fenyegetőzik, fenyegetőzik!? Az előbb vallotta be, hogy természetben fizettek!

    - Igen kérem, két esztendeig dolgoztunk, reggel hattól, este tízig Pacaliéknak, akik ezt beszámították a fizetségbe, mert jó emberek. Rendesen, ügyvédnél intéztük a formaságokat, most is őrizzük az összes igazoló iratot, hogy ez itt a mi otthonunk.

    - Igen, ez a maguk bitorolt otthona volt, amiért vagy iszonyatos összeget hajtok be szégyentelen családjától, vagy rácsok mögé juttatom magukat. Ezek a vakarcsok is felfoghatják, hogy bűncselekményt követnek el, tehát nyomás velük a kiskorúak börtönébe. Itt a Zsingelet dűlőtől a Kopaczki hágóig és vissza falu irányába, az összes ház az én tulajdonom, bizonyítani tudom számtalan irattal. Ha jót akar családjának, gondolkozzon el mit is ajánlottam az előbb, és eltekintek a feljelentéstől, sőt szabad elvonulást ajánlok fel.Kosz van itt és doh, olyan fertő jellegű ez az egész. Hogy tudnak itt hering módra összezsúfoltan lebzselni?
Előrenyúlt és a helyfoglalás csökkentésére felállított, nagyon logikus szabályt megszegve, kirántott egy széket az asztal mellől, amitől az összes többi összeomlott, mint amit tekegolyó talál telibe, szétdőlt minden irányba. A legnagyobb fiú leugrott, három mozdulattal, látható gyakorlottsággal összekapta a szétgurult ülőalkalmatosságokat, beleszúrt szemével a kalaposba, és visszarakta. Még mindig nem szólt egy szót sem.
- Hogy hívnak taknyos? Gondolom beszélni csak tudsz!
- Szerelő Benedek a nevem uram, de ha édesanyám megengedi, megkérdezném a maga becses nevét is, hiszen itt mi vagyunk itthon. Bár a Szaporáéknak öt hálószobájuk, nappalijuk, ebédlőjük, fürdőszobájuk van - a legkisebb helyiség is nagyobb a mi házunknál -, de egy pillanatig sem cserélnék velük. Apám pirkadattól sötét utánig talicskázza a krumplit, de ebben a házban szeretet honol!
- Tökmag, heveredj vissza a fekvődeszkádra, nem, ilyen még tejfelt sem látott szájú gyerekekkel van szavam, hanem gyermekeszű, de felnőtt korú szüleiddel!
- Menj fiam, ne keveredj feleslegesen bajba! – jelzett az asszony – Uram, bár nem kínáltam hellyel, attól még érezze jól magát egy rövid ideig, aztán kérem a sok meséje után tűnjön végre el, mert ha hazajön az uram, megvacsorázunk, és aludni is kell egy keveset a holnapi egész napos húzásig.
- Egész napos citromot! Kocsmázik! Maga meg tesped és lustálkodik! Kölkei talán beszélni tudnak - az előbb valami betanult szöveget mondhatott a kis mocsok -, egész disztingvált szóhasználattal.
- Uram, az a kis mocsok négy nyelven olvas, az iskola - jegyezze meg, nem az osztály - elsője! Valami hihetetlen nyelvérzéke van, és csak azért nem jönnek-mennek itt középen, mert kint zuhog az eső. Itt bent túl kicsi a hely ahhoz, hogy ha főzök - már pedig, ha itthon vagyok mindig azt csinálom -, bárki sertepertéljen az asztal körül. Tudja nekünk egy asztalunk van! Most konyhaasztal, mikor végzek ebédlő lesz belőle, és az előbb említett családhoz képest nekünk ez a nappalink, a hálószobánk és az összes többi létező.
- Hol laknak azok az emberek?
- Sokkal beljebb, a faluközpont felé.
- Bizonyára egészséges gondolkodású, jóravaló szorgos család.
- Nem tudom kérem. Tizenkét év házasság után nem volt gyerekük, arra hivatkoztak, hogy előbb meg kell teremteni a feltételeket, mert a gyermekvállalás igen kockázatos. Addig ilyen dologba nem fognak.
- Egyre szimpatikusabbak nekem. Mi ez a bűz idebent asszonyság?
- Mi lenne uram, látja hogy főzök, nem? Éjjel, nappal nyitva van az ablak, egy helyiség mégis csak egy helyiség, ha évente háromszor meszelünk is.
- Gondolom a mocsokbűz, de van képe az ételszagra fogni!
- Ebben is tévedni méltóztatik. Nem csak a lányok, a fiúk is naponta kimosnak mindent, láthatta a szárítóhuzalokat odakint, de esőben nem lehet teregetni.
- Mondja, hol találom azokat a bölcs embereket, akikről az előbb beszélt?
- Egyiket a szomszéd faluban, a másikat egy alszegi faházban, mert a nagy rákészülődés közben úgy döntöttek, hogy mégsem családi fészket építenek, a gyerekvállalást is csak egy-egy másik személlyel tudják már elképzelni. Tavaly télen váltak. Az uram viszont jó ember, nagyon jó, talán még maga sem tudja kihozni a sodrából. Jámbor ember, sohasem iszik és azt a sok vádaskodást is, amit ránk eresztett, le fogja  lepergetni magáról, ahogyan mi magunk is tettük.
- Maga is túl szépen beszél primitív valójához képest, olyan mintha szerepet játszanának!
- Nem kérem, a gyerekek mind egy szálig osztályelsők. Ebben a lakásban, talán kicsisége miatt semmi más szórakozást nem lehet művelni, csak olvasni. Ott a sarokban azok a ládák egymás tetején könyvekkel vannak tele. A padláson még legalább harminc hasonló van. Az uram és a fiúk rendezték úgy, hogy el is férjenek, be se szakadjon a mennyezet, és mindig - ebből a naplóból - pillanatok alatt meg lehessen találni az épp keresett kötetet. Olvasás után mindenki ugyanoda teszi vissza, amit kivett.
- Mutassa! Honnan szerezték ezt a kartotékot, olyan nehéz, mintha vasból lenne?

- Igen, valóban jó nagy. Az oldalak végén megtekintheti az utolsó számot is. Ne lepődjön meg, könyvünk tényleg sok van, de egyet sem vásároltunk, mostanában az emberek örömmel szabadulnak meg tőlük.
Közben nyílik az ajtó és fáradtan, de jókedvűen lépett be Géza.
- Jó estét uram! Mivel szolgálhatok, ha meg nem sértem?
- Á semmi kedvesem, mindössze ki akar pakolni a házunkból, valami régi papírokra hivatkozva.
- Igen, jól beszél az asszonya, uborkafej! Száznegyven éve, befektetésnek szánta mindössze szépapám, aztán az idők folyamán hol érvénytelenítették, hol visszaállították jogába a minket illetőt. Itt jó néhány falu határa most már jogerősen az enyém! A maguk háza is természetesen, amit valami zsebszerződéssel szereztek.
- Ebben nagyot téved uram, rengeteg munkával, de ha bármi baj volt is, mi jóhiszemű vásárlók vagyunk!
- Hoppá, hoppá! Vakaródzik az akasztófavirág, mindjárt azt is megtudom, hogy jogi diplomát szerzett!
- Á nem, nem! Csak a gyerekek sokat tanulnak, én is olvasgatok néha, leginkább újságokat és folyóiratokat, mert az időm igen szűkösen mért. Reggeltől estig gürcölök, ha van mit és kívánom, hogy mindenkor legyen, mert sokan vagyunk és szeretjük egymást. Néha azzal is jól tudunk lakni, de azért enni sem árt. Az asszony is úgy dolgozik, hogy a kifent körmű kisasszonykák egy nap alatt bedobnák a törölközőt. Gyerkőcök, vacsora, látom anyátok teríti az abroszt. Lányok, futás segíteni!
Az összetartás és a szeretet megelevenedett.
- Az úr nem kíván étkezni?
- Meghívtam bár, de visszautasított.
- Nagyon sajnálom, de szörnyen éhes vagyok... Akkor vacsorára fel!
- Hagyják már abba ezt a mézes szirup viselkedésmódot! Férfi maga egyáltalán? Látom, meg sem próbál harcolni az igazáért.
- Vigyázz, pisztoly van a zsebében! – suttogta Anna.
- Semmi gond, nem volt kedvem verekedni és az eszem sem ment el. Most megkérjük szépen, hogy szíves látogatását fejezze be, és vegyen tőlünk érzékeny búcsút!
- Ember, maga nem fogja fel, hogy a sajátomból nem dobhat ki!? Nem csak a falu, nem csak a dűlők, de az ide mocskított viskók is az enyémek! A legelő is. Kártérítést fogok kérni, mert a túlsó oldalon, tanyák, gazdasági épületek, pincék, présházak tucatja sorakozott. Igaz, hogy mindegyiket lebontanám, mert kell a hely az enyvgyárnak.
- Enyvgyárat akar létesíteni!?
- Igen, a maguk udvarán csordogáló patakra feltétlenül szükségem van. víz mindenkor kell! Ne álmodozzanak, munkát nem tudok adni, mindent gépesítettem. Nézzen a túlsó tetőre, menjünk ki!
- Maradnék uram, el tudom képzelni, naponta látom a túlsó hegyoldalt.
- Nos, szinte egybefüggő gyártelep lesz ott, de nyolc-tíz ember munkájánál többre nem lesz szükségem, azok már megvannak. Higgye el, kettőig sem számol, és a bírósági döntés nyomán még sátorozó helyet sem talál magának errefelé. Ajánlatot teszek. Ha önszántából nekem adományozza viskóját, azzal a záradékkal jutalmazom, hogy lakbérmentesen használhatják továbbra is, de nem szólhat bele, ha gyártelepem netán azt kívánja, hogy bármilyen fejlesztést végezzek az udvaron. Később a szomszédjaihoz is elmegyek, egyenként ugyanezzel a javaslattal, de aki nem érdemli meg, azt nem kímélem. Na most tényleg megyek, reggelig aludjon egy nagyot rá, lehetőleg ébren. Hányják-vessék meg az asszonnyal, hogy mi a jó a családnak, és lakhatnak tovább életfogytig, a lakhatási jogot is örököltethetik itt a birtokomon.
Felkelt a lefoglalt székről, és az addig álldogáló családfő alá nyomta, még segített is neki egy kedves rántással, hogy biztosan leüljön. A le nem vett kalapját most sem emelte meg, megfordult és kiment.
- Gyerekek, két lehetőség van, itt maradunk a miénkben és szagoljuk a folytonos bűzt, vagy nekiindulunk a vakvilágnak. Esetleg peres úton is próbálkozhatunk, de ilyenekkel szemben a szegény ember sosem nyer. Most térjünk nyugovóra, pár percben gondolja mindenki végig, mi a fontosabb - az otthon, ha bűz is veszi körbe és terjeng udvaron, házban -, vagy a teljes megfutamodás.
Lefeküdtek, elimádkozták esti imáikat, és reggelig döntést hoztak. Olyat, amit csak egy feltétlen harmóniában élőcsalád tud, akik egymást szeretik, és azt a saját elidegeníthetetlen nyomort, amelyet ha meg is százszorozzák, otthon természetes, máshol a legkeserűbb pirula.

Ó, a kutak!

Az egész Olaszországban különös jelentőségük vannak a kutaknak, forrásoknak – már az ókor óta.

A görögöknél a Pegaeae (Πηγαῖαι) nimfák a tiszta vizű források lakói, a folyó isteneinek leányai voltak. Ezzel valósították meg a források és a belőlük eredő folyók közt a kapcsolatot.

Vannak a kutak között díszesebbek, egyszerűbbek, de mindegyiknek van neve, például „Fonte Oliviera”, vagy „Fonte Marcella”. Hát nem bájos?

Tíznél több kútat, forrást számoltam össze például Assisi városában – van a Santa Chiara terén, Árpádházi Szent Erzsébet háza előtt, van a központban (Fonte di Piazza del Comune), melyet Giovani Martucci készített, egy palota alagsorában is látható forrás táplálta ciszterna, egy kripta (San Nicolo) bejáratánál is található, vagy akár magánházak kertjében is és mindenütt, ahol csak felfakad a víz a föld alól. Mind díszes - szobrok, domborművek, felíratok ékítik őket.

Mi az oka, hogy nálunk nincs ilyen kultusza a forrásoknak, folyóknak, vizeknek. Talán a történelem hajnalán a vándor élet miatt nem ragadt le a közösség egy forrás, vagy folyó mellett, mert úgyis kiszáradt az nyáron, s tovább kell menni másikat keresni.

Azért szépek, gyönyörködtetőek az itáliai kutak. A Trevi kutat (Fontana di Trevi) mindenki ismeri – legalább hallomásból, de nem is ezt, hanem a Santa Maria degli Angeli-ben található kis kutat szeretném körüljárni gondolatban. Ott áll szerényen a bazilika sarkánál, köveit megviselte az idő, de friss vize üdítő és a rajta látható írás sokat sejtető: „Meta Sudans” („az izzadó céloszlop”). Közvetlen mellette a Bazilika fala mentén található a Mediciek által készített 26 kifolyós kút (Fontana delle Ventisei Cannelle). Nem kellett hozzá sok kutakodás és kiderült, hogy a Meta Sudans egy régi római kútnak a neve. Egy hatalmas, monumentális kútnak, mely a Colosseum előtt állt, Constantinus diadalíve közelében. Magassága elérte a 18 métert. Számos kiömlő nyílása lehetővé tette, hogy egyszerre sok ember részesülhessen hűs vizéből. Formáját egy Titus császár idejéből származó érméről ismerjük. Ezt a kút építésének megkezdésekor verette a császár, mintegy kiemelve ezzel is a létesítmény fontosságát. Kúp formájú alakja nem véletlen, vagy az építető fantáziájának terméke, hanem jól meghatározott szerepének köszönhető. Ezt jelöli neve is: „meta” – cél, céloszlop. A versenypályák végén állt egy ilyen kúpformájú oszlop, amit a versenykocsik – biga, quadriga - megkerültek. Ugyanilyen célt szolgált a Meta Sudans is a Colosseum előtt, itt tértek át a diadalmenetek a Via Sacra és a Forum irányába.

Ezen a ponton találkozott továbbá Róma öt kerülete az I, II, III, IV és a X.* Ez a pont az ősök védőszelleme - Lares Compitales* – tiszteletének szentelt hely volt. Régebben is állt itt egy kút, de Róma nagy égésekor (Kr.u. 64) elpusztult, helyébe építette a nyolcvanas években Titus császár a Meta Sudanst.

Így láthatóan több szerep is jutott a kútnak.

Nevének további boncolgatásából az is kiderül, miért sudans – izzadó. A kutat úgy képezték ki, hogy a kúp tetején is ömöljön ki víz, mely így végig folyt annak oldalán, azt a látszatot keltve, mintha az oszlop izzadna. A kiömlő vizet egy körbefutó medence fogta fel (innen ihattak az állatok).

A kút utóélete tanulságos. Karbantartás híján a keleti gótokkal vívott háborúk idején, és később a középkorban nagymértékben megrongálódott, bár a Rómába látogatók és a képzőművészek körében csodálatot keltett alakja, mely romjaiban is monumentális maradt. Korabeli metszetek az 1500, 1700-as évekből nagyon megrongálódott állapotát rögzítik, ugyan így a 19-ik század vége felé és a 20-ik elején készült fotográfiák a további romlás képét mutatják, egy kúp alakú téglahalmot. Ez idő tájt ásatások is folytak, de nem sikerült felfedezni a kutat tápláló forrást, pedig annak idején nagyon bővizű lehetett.

1936-ra csak a megkövesedett alap és a medence maradtak fenn s ezek is áldozatul estek a Colosseum körüli új közlekedési útvonalnak. Egy emléktábla jelezte a helyét. Bár a felszíni részek elpusztultak, az alapépítmény megmaradt, és a kilencvenes években komoly régészeti feltárások történtek. A kút környékét kizárták a forgalomból, s csak gyalog közelíthető meg a zöld gyep közepén levő emléklapot.

Nos, ennyit a nevezetes római kútról, de mindennek mi köze van S. Maria degli Angeli kis kútjához?

Nem sok, csupán annyi, hogy onnan származhat a kő, melyen a felirat emlékeztet a múltra, a múlandóságra, de a fennmaradásra is.

Assisi 2012. április

-.-

 * I. Porta Capena, II. Caelimontium, III. Isis et Serapis, IV. Templum Pacis, X. Palatium

 * Lares Compitales – keresztutak és birtokok védő szellemei

Az illusztráció Pietro Santi Bartoli alkotása 1699-ből