Páriák vagyunk

Páriák vagyunk
saját életünkben,
kirekesztve onnan
magunk magunkat.
Életünk ajándék.
Így kellene
fogadni azt is,
mit időnként
penitencia gyanánt
mér ránk végzetünk.

Mégis mennyi
zokszó hallunk.
Ágálunk tények ellen
és tetteink miatt,
melyeket elkövettünk
szeretteinkkel szemben.
Nincsen más ellenség,
kifordult lényünk
játéka csupán e
torz szélmalomharc.

Páriaként élve,
hamis illúziókból
fonott kalácsunkat
majszoljuk duzzogva.
Feledünk minden
hitet és reményt.
Lelkünkben örökös
tél van, tavaszt,
nyarat és őszt
sohasem látunk.

Sorsfordítónak
elhúzhatnánk
a magunkszőtte.
nehéz drapériát,
ablakot tárva
e huncut világra.
Engedjünk be fényt,
apró örömöket
és a lábujjhegyen
lopódzó szerelmet.

Csigaházunk börtönéből
kibújva dobjuk el
pária köntösünket.
Lubickoljunk bátran
a mindent feloldó
szerelem forrásában.
Ragadjuk kézen
a tétovázó holnapot
s lehunyt szemmel
csókoljunk serényen.

...lelkünk sebei
gyorsan beforrnak
s mint kígyó a bőrét,
ledobjuk terheinket...

Őszi snittek

Felhő álarc mögé bújt
a megfáradt napsugár,
indián nyarunknak vége.
Elővették szürke felöltőiket
szőlőtőkék és hársfák.
Színes leveleikből mesés,
de gyorsan enyésző szőnyeget
szőtt Dionüszosz és a Hórák.
Idegen égi vándorok
gá-gá-gilik kiáltása
hallik párába rejtőzött
tavunk felől, miközben
görcsösen szorítom kezed,
becézgető csókjaimmal
hintem tele ajkadat.

Csillogó szemedben azt látom,
rólunk most új tekercs forog...

Ősz felé

Már leülök kicsit,
mellém hull a nyár.
Leveszi terhét
vállamról a sors,
mint az elnyűtt ruhát.
Nem rég jött,
már megy is.
Ő is csak ígért
s elhagy, mint a többi.
Keresztre feszülnék
vele fájón még
egy kőtömbnyit.

Nekem a tavasz, a nyár
olyan, mintha
mindig ősz lenne.
Rám simulva
mellemre ül,
mint a márvány
s végzetük lennék.
Előttem lebeg vonzón
forró kecses testtel,
felkínálja magát
s én megbotlok
minden lépésnél.

Mégis várom
kóstolgatva mind
s eldobva, mint
félbeharapott almát
megőrzöm zamatos ízeit.
Tudom, kínlódva bár,
tovább kell vinnem
magamat és őket,
hol örök békém megteremtik.
kiegyezve konokul a sorssal
üldözöttként az üldözőket.
Fel a vesztőhelyig..

az én időm...

Állok előtted, nézem a változást.
Nem tudom, mi lett más, talán a minden.
Bennem apró, villanó szikrák... Lassan
véget ér a nyár. Mosolygó, csendes ősz 
közeleg - az én időm - fények, színek.
Kezedet keresem álmomban, ébren. 

2015. augusztus

Akár reggelig is hegedült

Előadó körútja alkalmával városunkba érkezett a tehetséges, fiatal és máris országos hírű hegedűművész - Ruha István. A Kultúrházban tartandó hangversenyen kívül megajándékozta egy koncerttel az egyetemi diákságot, melyre az Egyetem aulájában került sor. Csajkovszkij D-dúr hegedűversenyét adta elő.

K. Pista barátom a szobatársa volt az egyetemi évek alatt, s mesélte, hogy ha hagyták, akár reggelig is hegedült. Persze, hogy hagyták!

Hazafelé menet a menzáról, ahogy benéztem a marosvásárhelyi Korzó kávéház ablakán, ott láttam ülni az oszlop melletti asztalnál magát Ruha Pistát.

- Nézd! – izgatottan böktem oldalba társamat E. Jóskát, akit valamilyen rejtélyes oknál fogva Raldának neveztünk.

- Mi az? Mit nézzek?

- Nem mit, hanem kit! Ott a terem közepén, az oszlop mellett!

- Igen, ő Ruha Pista. Menjünk be és beszéljünk vele.

- Mit mondjunk neki? Hiszen személyesen nem ismerjük.

- Én odamegyek és megkérdezem, nem vagyunk-e rokonságban, komaságban, mert a feleségét leánykori néven ugyan úgy hívják, mint az édesanyámat.

- Mit mondott? – kérdeztem, amikor Ralda visszajött az asztalunkhoz.

- Meghívott, hogy üljek le hozzuk, és beszéljük meg, de nem áll fenn a rokonság, mert az ő felesége Esztergár, édesanyám pedig egy „r” betűvel kevesebb.

Ez annak az évnek a nyarán történt, amikor Ruha István harmadik lett a moszkvai Csajkovszkij versenyen, 1958. március 18-án.

-.-

*Ruha István (Nagykároly1931-Kolozsvár2004) – hegedűművész, a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze.