No Verse Today (amit nem folytatnál)

   Ma nincs vers (fű itt nem terem),
   csak az úntig ismert dal van.
   Refrénjét fújod szüntelen,
   és mantrázod: nem vagy bajban.

   Ma nincs vers, de holnap lesz-e?
   Bátran kiradírozhatod
   a kérdőjelet. Nincs messze
   a sosincs se, ne játszd a vakot!

   Ma nincs vers, s nélküle nem vagy
   te sem egészen magadnál.
   Félbemaradsz, mert félbehagy
   egy sor. Amit nem folytatnál.

…és a többi negyven év (4) - Volt egyszer egy Segesvár

Hatvannyolcban Segesvár még nagyrészt német-ajkú város volt. Szászok lakták – erdélyi szászok. Az utcán, az üzletekben szászul beszéltek az emberek. Kedves, tiszta város, történelmi hagyományokkal, a várban középkort idéző szűk, meredek utcácskák, és a városházára felírva „RATHAUS”. Tarka világ volt, szászok, románok, magyarok éltek együtt. Heti vásárok alkalmával a Nagy-Küküllő völgyének székely lakosai keveredtek a szász falvak népességével, a Küküllő-közi dombság románságával, valamint az Erzsébetvárosból feljövő örményekkel.

A kollégák elfogadtak, barátságosak voltak. Egészen más jellegűek, hangulatúak voltak az összejövetelek, gyűlések, mint azelőtt a székely fővárosban, Marosvásárhelyen. Szokatlan volt a zömében román kollégák latinos magatartása. Azt hiszem, örültek nekünk. Gyűlések után mindig beültek velünk valahova, egy kis kötetlen beszélgetésre. Megismertük és tiszteltük egymást.

Az igazgató főorvos Maior Romulus volt, szülész-nőgyógyász szakorvos. A mi erdőszentgyörgyi igazgatónk is szülész volt. Jól megértették egymást, bár a két eltérő kultúrához tartoztak, és az egymástól sokban különböző munkahelyi körülmény is más hozzáállást követelt. Míg Segesváron a kórház jól felszerelt műtője, szakorvosokból álló csapata állt a szülész háta mögött, addig Erdőszentgyörgyön, ahogy mondani szoktuk „suhogó egyedül” volt, egyedül a tudásával, a több évtizedes szakmai tapasztalatával. Ezért eshetett meg, hogy amikor este elmentőztette a szülőnőt, a területi kórházban, fejcsóválva fogadták, „mi az a kollégának nincs kedve éjszaka szülést vezetni?” Egy óra sem telt el olyan súlyos vérzés lépett fel, hogy alig tudták uralni. Másnap azt kérdezte Maior doktor: „Honnan tudtad Jocókám, hogy baj lesz?” „Onnan, hogy évtizedek óta magamra vagyok utalva, megérzem, ha baj van!”

  Az orvosi rendelő egyik kisegítő személyzete, aki a fertőtlenítéseket végezte nyugdíjba ment, és kerestünk helyette valakit. Többek között jelentkezett egy lecsúszott pártaktivista is. Amióta onnan kikopott, volt vasmunkás, pincér, juhász, most az egészségügynél próbálkozott. Ajánlkozott, hogy majd minden fajta karbantartási munkát is elvégez, meg a lovat is gondozza, meg minden... Csakhogy nekem semmi bizalmam nem volt iránta, s mondtam is, hogy nem tudom alkalmazni. Erre ő: „elmegyek én az igazgatóhoz is Segesvárra, ha kell, és megmondom neki, hogyha ő major (őrnagy), akkor én kapitány vagyok!” Ilyen okos ember volt őkelme!

   Mentőállomás is működött Erdőszentgyörgyön, ha döcögősen is, sok nehézséggel küzdve: benzin hiány, alkatrészpótlás, javítás, de működött. Volt három, négy mentőkocsi, sofőrökkel és betegkísérőkkel ellátva. Betegért, szülőnőért kimentek házhoz. Szakasszisztens kísérőt a körzet adta - bába, védőnő, körzeti nővér. Kire, ahogy sorkerűlt. Előfordult, hogy a mentőben szült az asszony, és aki kísérte – legyen védőnő, vagy bába – levezette a szülést, és mindent rendbe téve érkeztek meg a kórházba.

Vadasd, egyike a nyolc falunak határában, kicsi putriban lakott Róza. Nyolcadik gyermekét várta. Mikor eljött a szülés ideje, ment a mentő, hogy hozza be a szülészetre, mérgesen kifakadt: „Várjanak már! Nem látják, mi van? Éhesek a gyerekek. Meg kell, keverjem a puliszkát, mielőtt elmegyek. Várjanak!” Majdnem ott pottyantotta ki a gyereket, puliszkafőzés közben.

Éjszaka a portás volt a telefon mellett. Ő vette fel a hívásokat, ő riasztotta a mentőt, ha kellett. Egy este szüléshez kértek mentőt, a portás szólt a gépkocsivezetőnek, betegkísérőnek. Egy 15 kilométernyire levő faluba igyekeztek, Kendre. Két kis falú épült az évek folyamán egybe: Kis-kend és Nagy-kend, így maradt a név: Kend. Megérkezik a mentő, végigjárja a települést, kérdezi az éjjeli őrt, a kocsmárost, beszól azokba a házakba, ahol világosság van. Szülőnő sehol. Dolguk végezetlenül visszamentek.

A telefon újra megszólalt: „Bözödről beszélek. Hallja kend? Jöjjenek már, mindjárt megszül az asszony.” Félórával azelőtt is ő telefonált, de az álmos portás csak annyi hallott meg, hogy „kend”.

   Hogy újra szóba került Bözöd, el szeretném mondani a „bolond ember” esetét.

Téli időben mentünk terepkiszállásra, Bözödre. Még kevéssé ismertem a helyi viszonyokat, de a kocsis megnyugtatott, hogy majd ő elrendezi a dolgokat: begyújt a rendelőben, és amíg a helyiség kimelegedik, elvisz valakihez, ahol melegben lehetek. Még enni is ad, meg egy korty itókát is szervez. Be is mentünk egy kis házba, a templommal szemben. Bent a szobában jó meleg volt. Sarokban egy kis széken ült egy vastag szemüveges ember. Köszönök neki illedelmesen, de nem is válaszolt. Valami papírdarabokkal szórakozott. A kocsis intett, hogy ne törődjek vele. Ez a bolond ember. Üljek le az asztalhoz, mindjárt jön, és mindennel ellát. Így is történt. Hozott egy kis kancsóban pálinkát, egy nagyobban bort. Kenyeret tett az asztalra, s a padlásról hozott szalonnát, kolbászt. A bolond ember nem törődött velünk. Falatozás után mentem az emberhez, köszönjem meg a „vendéglátást”. Csak legyintett. Azt mondja a kocsis, beszéljek hangosan, mert süket. Kérdezem –kiabálva – udvariasan, mit dolgozik azokkal a papírokkal. Azt mondja, könyvet ír a székelyekről. „Ne kínlódjon ezzel,” mondom neki, „van nekem egy könyvem erről. Kölcsön adom!” „Ki írta azt a könyvet?” - kérdezte. „Bözödi György. Ismeri?” „Igen. Én vagyok Bözödi György.”

   Ebben az időben keresett fel Málnási Géza tanár úr. A gyomorrák elterjedését, járványtanát kutatta. Ehhez kérte több körzeti orvos segítségét. Sok kis eldugott székely faluba látogattunk el, az életkörülményeket, táplálkozási szokásokat vizsgálva. Az egyszerű emberek nagyon segítőkészek voltak mindenütt. Érdekes hangulatú megbeszélések alakultak ki. Tanítónál, iskolában, vagy kultúrházban összejött tizenöt, húsz család és egymás szájából véve át a szót, mondták el, hogyan élnek, mit esznek, isznak, az asszonyok hogyan készítik az ételt. Igazi csapat munka alakult ki. „Brainstorm”. Alig győztük lejegyezni a sok adatot, információt. Érdekes tudományos dolgozatok születtek. Előadásokat tartottunk a feldolgozott anyagból Iasi-ban, Bukarestben, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen. Iasi-ban egyik egyetemi tanár azt kérdezte Málnási Gézától, nem is nagyon gúnyosan, mikor kap Nobel-díjat?

Eredményeink bemutatására felkérést kaptunk a Magyar Onkológiai Társaságtól is. A Tudományos Akadémia székházában tartott konferenciára kaptunk meghívót. Tudott dolog, hogy turista útlevelet csak kétévenként adtak, így ez szóba se jöhetett. Málnási tanár úrral kihallgatást kértünk az útlevélosztály főnökétől. Nagyúr volt, de fogadott. Mutatjuk a meghívót, a programot, ahol ott szerepelt a nevünk, meg a dolgozat címe. Türelmesen meghallgatott és másnap kezünkben volt az útlevél. Ez volt szerdán. Délután telefonáltam az igazgatónak Segesvárra, hogy kérek két nap szabadságot, s miért. Csütörtök este indultunk, szombaton előadás, vasárnap fogadás, hétfőn vissza. Kedden reggel a rendelőben azzal fogadnak, de jó hogy visszajöttem már, mert tegnap itt nagy baj volt. Jött a megyétől egy inspektor, meg valaki a minisztériumból és nagyon felháborodtak, mikor megtudták, hogy Budapesten vagyok tudományos gyűlésen előadni. Nem kértem engedélyt, hozzájárulást a megyei igazgatóságtól. Jól meg leszek büntetve! Bementem hozzájuk és mondtam, hogy a közvetlen főnököm tudott róla. Sasu Petre volt a segesvári területi kórház igazgatója, Maior doktor után. Szó nélkül igazolt engem, s így a büntetés elmaradt. Azért kissé furcsállottam, hogy a nagyhatalmú rendőr az útlevélosztályról értette, miről van szó, de a megyei főorvos megsértődött, hogy az ő tudta nélkül tartottam külföldön tudományos előadást.

   A tudományos rendezvényeken való gyakori szereplés, felvillantotta tudományos cím elnyerésének lehetőségét. A Kolozsvári Onkológiai Intézet igazgatójánál, Chiricuţă professzornál jelentkeztem a kandidátusi cím megszerzése érdekében. Elfogadott, de mire az anyagot összeszedtem és felkészültem a vizsgákra, közbeszólt a sors. Meghalt Chiricuţă professzor is, és mentorom Málnási Géza is. Emléküket szívemben őrzöm.

Leszakadt redőny

Leszakadt redőny

mikor rozsdás a szivárvány

és fekete a gyurgyalag tolla

minden kép elmerül

az ecsetbe visszatolva

az ősz ősz marad s tavasszal

tar ágak összege a fa

leszakadt javíthatatlan

redőny lesz minden éjszaka

vonallá nyújtózik a labirintus

titoktalan és nyirkos a hideg

s értelmét vesztve elgurul

az ajándékzsineg

…és a többi negyven év (3)

 - Boszorkányok márpedig…

  Folytonos átszervezések kereszttüzében éltünk. Jól átgondolt átszervezések voltak ezek. Céljuk elsősorban az egy tömbben élő magyar lakosság szétszórása, széttagolása, valamint a létbizonytalanság érzetének fenntartása. A területi és munkahelyi átrendezések olyan feszültségeket keltettek, ami bizonytalanságban, és főleg függőségben tartotta az embereket.

  Miután első munkahelyemet elfoglaltam, rövidesen megszüntették a Magyar Autonóm Tartományt, és új megyehatárokat kijelölve létrejött a Maros-magyar Autonóm Tartomány. Így Dicső rajon átkerült ide Sztálin (Brassó) tartománytól.

Az első tartományi egészségügyi gyűlés még magyarul folyt, de többet ilyen nem fordult elő.

  Még egy évtized sem telt el, bevezették a megyéket. Ekkor már Erdőszentgyörgyön dolgoztam. Marosvásárhely rajonhoz tartozunk.

  A tartományi főorvost, Kovács Andort ezüstrókának becéztük, mert hófehér hajkorona díszítette a fejét, és olyan ravasz volt, mint a róka. Magyar létére így maradhatott nyugdíjazásáig főorvos. Soha semmit nem tett, nem döntött, nem utasított. Ezeket a dolgokat beosztottjaira bízta. Bárkit fogadott, bárki bemehetett hozzá. Meghallgatott, és amikor mondandód lényegéhez értél, elkezdte a homlokát, tarkóját nyomogatni, masszírozgatni: „olyan fejfájásom van, nincs véletlenül egy fájdalomcsillapító tabletta nálad?” Mit lehetett ezek után mondani? Az ember el kezd dadogni, a táskájában, zsebeiben kotorászni, vizet kér a titkárnőtől, és így tovább. De hogy miért jött, mit akart arról már nem lehet beszélni, hiszen szegény főorvos úrnak úgy fáj a feje! Én a bajommal meg majd valamelyik inspektorhoz fordulok…

  A rajoni főorvost már egészen más fából faragták. Alapszakmája talán röntgenes volt, de nem tudok róla, hogy gyakorolta volna. Szubjektív és ezért sokszor igazságtalan, hatalmi mámorban szenvedő ember volt. Nem nagyon értettük meg egymást, de ebben én is ludas voltam. Még a kezdet kezdetén rossz pontot szereztem, mert nem vittem el ebédelni.

  Kiterjedt, nagy körzet volt az erdőszentgyörgyi egészségügyi körzet. Nyolc kisebb, nagyobb falú, három tanya tarozott hozzá, és nyolcezer lakos. Ezt három orvos látta el: két felnőtt és egy gyermekgyógyász körorvos. „Terepnapokon” igyekeztünk legalább hetente egyszer eljutni minden faluba. Nem mindig sikerült. Az egészségügyi szoba vagy a tanítónál, vagy egy-egy módosabb gazdánál volt berendezve. Geges nevű faluban például a paplakban. Lett is belőle bonyodalom, hogy azt mondja: a doktor az osztályellenséggel, a pappal barátkozik. Igaz volt, mert máig őrzöm szeretettel Geges egykori református papjának: Fülöp Dénes tiszteletesnek az emlékét.

  Mindig hagytam nála néhány doboz gyógyszert, hogy a beteg ameddig orvoshoz eljut, ne szenvedjen hiányt. Olyasmit, amiket egy laikus is adhat. Hét országra szóló cirkusz lett belőle. Pártbizottság elé került az ügy, kijött a főorvos a rajontól. Bement a községi néptanácshoz, oda hívatta a tiszteletes urat, meg engem, hogy megleckéztessen. Igaz is, milyen dolog az, hogy a papnál fájdalomcsillapító, vagy görcsoldó tabletta van? Megrovásban részesültem, mint egy kisiskolás. A rajoni gyűléseken hónapokig téma volt ez a szocialista erkölcsbe nem illő cselekedet. Fülöp Dénes döbbenten fogadta az eljárást, kérdezte tőlem, ezek most komolyan is veszik, amit tesznek? A főorvos a megbeszélés előtt beszélgetett-e velem, hogy mire megy ki a játék? Alig hitte el, hogy nem. (A főorvos úr aztán a nyolcvanas évek elején kivándorolt, „disszidált” nyugatra).

  Nem csak a feletteseink voltak „veszélyesek”, hanem sokszor a pacienseink is igyekeztek kellemetlen helyzetbe hozni. Tudatosan.

  Sorin nevű munkatársunk az egyik szomszédos faluból, megnyerő modorú fiatalember, többször teljesített délutáni szolgálatot a rendelőben. Ilyenkor egyedül oldott meg egyszerűbb eseteket, kezeléseket, kötözéseket végzett, és beadta a soros injekciókat. Mint derült égből a villámcsapás érte az idéző. Gyermektartásért perelte be egy leányanya. Sorin alig ismerte, annyit tudott róla csak, hogy hol lakik, és hogy körülbelül egy éve vitamin injekciókra járt. A hölgy tanukkal bizonyította, hogy napi rendszerességgel, délutánonként bejárt a rendelőbe, amikor Sorin ott volt. Kilenc hónap múlva megszületett a kislánya. A bíróság a bizonyítást elfogadta. Genetikai vizsgálatokról még nem is hallottunk, nem hogy felhasználhattuk volna. A fiú mit tett? Elfogadta a helyzetet. Odaköltözött a leányhoz, mint élettárs. A megítélt gyermektartást, lévén családtag ő vette fel, volt tető a feje felett, rendes étele, itala. Mindenkinek mutogatta a lányát, egy kis gúnyos felhanggal, ha jó barátok közt volt. Csodáltuk alkalmazkodó képességét. Ez így ment majdnem két évig. Befogadta a család, kiszolgálták, bizalmukba férkőzött. Egy este, meghitt hangulatban, csendesen rákérdezett. ”Most már igazán megmondhatod, ki az igazi apja a kislánynak?” Megmondta. Sorin másnap elvitte a magnó felvételt az ügyvédjéhez, és véget ért az idill.

  Okulva az eseten, soha sem engedtem, hogy tanuk nélkül fogadjam a betegeket. Ha máshol nem, a szomszéd rendelőben, vagy a kezelőben, hallótávolságon belül ott volt egy munkatárs.

  Az első időben még számosan laktak a dombok között meghúzódott tanyákon. Voltak tanyasi iskolák. Volt tanító is, aki ott is lakott szolgálati lakásban. Az egyik volt Szőcs Endre. Szőcs úr! Büszke volt rá, hogy a faluban csak három úr van: a tiszteletes úr, a doktor úr és Szőcs úr. Mikor az iskola gyermek létszám hiány miatt megszűnt Lóc-on, átkerült a község központi iskolájába, Bözödre. Bözöd faluban erősen őző nyelvjárással beszélnek. „mögyök a högyön, hogy hamarabb lögyön” (megyek a hegyen, hogy hamarabb legyen). Mondják, a falu neve is onnan származik, hogy midőn honfoglaló őseink erre helyre értek, és a hegytetőről meglátták a szép völgyet, a csobogó patak partján elterülő dús legelővel, így kiáltottak fel: „bö ződ!” (be zöld!)

  Szőcs úr ide került tanítónak. Zsuzskó néninél lakott, aki köztudottan boszorkány volt: egy akkora békát tartott az ágya alatt, mint egy férfikalap. A tanító úr saját szemével látta - mikor benyitott Zsuzskó néni éppen piliszkával etette. Máskor meg, amikor a fiának sürgősen szüksége volt pénzre, hajnalban a nap aranyát egy rézüsttel felfogta, és úgy öntötte bele egy nagy zsákba. Ezt is látta a tanító úr, pedig azon a napon még egy kortyot sem ivott. Egyik alkalommal pedig a szomszéd embertől kért kölcsön egy jó summa pénz, hogy csak reggelig kéri, mert akkor meg is adja. Úgy is tett. Reggel korán már vitte is vissza a kölcsönt friss, ropogós bankókban. Volt úgy, hogy a keresztúri vásárról hazafelé tartó szekeresek utolérték, és mondták, üljön föl, hazaviszik.”Nem ülök fel fiam, mert sietek!” – válaszolta. „Bolond vénasszony!” - Gondolta a fogatos. Később, mikor érnének be a faluba, meglepődve látják, hogy Zsuzskó néne jön szembe velük. Igaza lehet a tanító úrnak, az ördöggel cimborál, igazi boszorkány. „Boszorkányok márpedig nincsenek.” Mondá bölcs királyunk. Csak a ravasz falusi asszonyok a misztikum ködével védték családjuk vagyonát, mint Zsuzskó néni, aki maga terjesztette a híreket boszorkány mivoltáról, és így adott „elfogadható” magyarázatát kereskedő fia anyagi gyarapodásának.

  Szőcs úr körül történtek ennél komolyabb események is. Politikaiak. Abban az időben jelent meg a Pravdában egy tanulmány és térkép a középkelti Európai országok geopolitikai-gazdasági felosztásáról, s ebben Romániának nem jutott volna szerep. Ennek a térképnek a másolatát mutatta meg, és magyarázgatta szűk baráti körben. Az eredmény: kihallgatások és Szőcs Endre letartóztatása lett. Tanítói pályája ezzel véget is ért. Politikailag ilyen megbélyegzett emberre nem volt szabad az ifjúság nevelését bízni.

  A párt és a szeku éberen őrködött felettünk: mit mondunk, kinek mondjuk, hogy mondjuk, miért mondjuk. Ha pedig ezt rosszul tesszük, megbüntetnek. A kibédi kisbíró is megjárta, mert amikor Ceausescu elvtárs megváltoztatta az útirányát, és lemondta a megszervezett és megtervezett látogatását, s az üdvözlésére kivezényelt lakosokat a következő szavakkal küldte haza: „mindenki menjen vissza dolgozni, mert pártunk és kormányunk más útra tért!” Jól meghurcolták szegényt.

  Ősszel az volt a „szokás”, hogy mindenkit kivezényeltek minden fajta mezőgazdasági munkára. Orvost, tanárt, diákot, molnárt, tűzoltót, szóval minden állami alkalmazottat. Mentünk mi lent nyűni, takarmány karalábét kapálni, kukoricát szedni, cukorrépát ásni, meg amit kellett.

  Kellemetlen havas eső esett és a cukorrépa nagy része még a mezőn volt, ráadásul sürgetett az őszi szántás is. Nosza, vezényeljük ki az intézményeket! Mentünk is „önként, vígan dalolva”. Nagyon kellemetlen volt a hideg, esős időben répát ásni. Ráadásul megérkezett egy fekete autó is pártos elvtársékkal. Télikabátosan, kesztyűsen, meleg sapkával a fejükön jöttek nézni, hogyan haladunk a munkával. Nekünk meg fagyott rá a kezünk a szerszámra.

„Megjött a segítség!” – kiáltottam. „Jöjjön elvtársam, van itt egy villa, lehet nekifogni!”. El is vette az egyikük a villát, de csak beledöfte a földbe, ment is tovább, s oda sündörgött az igazgatónkhoz. Suttogva kérdezte: „ki az az ember ott?” – intett felém. „Odatett répaszedni!” „Vajon kinek az ismerőse?” A főorvos csak vállat vont. Pártos elvtárs pedig fejcsóválva beült az autóba, és elhajtott.

Lám, a nagyhatalmú kiskirályoknak is van mitől félni: vajon kinek a kicsodája?

(1968-ban a megyésítés átrendezte az egészségügyi rendszert is. Minket területileg a kijelölt területi kórházhoz, Segesvárhoz rendeltek. Megszabadulva rajoni hatalmaskodóktól, újabb, ismeretlen hatalmi rendszerhez kerültünk.

A megyéket úgy osztották fel, hogy a magyar ajkú lakosság aránya sehol se legyen nagyobb, mint 40 %. Az egészségügyi hálózatban sem. Így kerültünk Segesvár vonzáskörébe.)

                                      

Fal. Pont. Út.

          Most végre el. Egész a falig.
          Innen nincs tovább előre.
          Rükverc is csak alig-alig —
          már benne állsz, és nem előtte.
          Vagy fordítva: te tornyosulsz ott
          falként. (Sokkal rosszabb üzlet.)
          Minden esély elúszott, hogy
          háríts. Nincs folytatás. Kívüled.
          Az összes út egy pontba tartott,
          s pont ez lett az egyetlen út.
          Hogy hová visz, nem tudhatod.
          Hisz te viszed őt, tebenned fut.