Kedves Lovagok!

Új év, új szabályok. Célunk a minőség emelése, ezért mostantól kuratórium dönti el a kétes értékű írások sorsát. Amennyiben könnyűnek találtatnak, kénytelen leszek törölni őket.

Boldog új évet!

Barátsággal: Péter

Fuszulykaleves

 (részlet a „Nagytelekdi család krónikája” című novellából)

Egyik este Rozál bemutatott a családnak egy vékonypénzű, szemüveges fiatalembert, mondván, hogy ő Tibor, a barátja, mondhatni vőlegénye. Anya gyorsan meghívta vacsorára, miután nagyfiát, Eleket elszalasztotta a szomszédba, kérje el a nagy tepsit, mert annak a mérete felel meg ahhoz a gyors piskótához, amit a vendég tiszteletére meg akar sütni. Mikor Elek visszajött, már nagy beszélgetésben találta a családot. A vendég vitte a szót, s éppen a munkáját magyarázta, dicsérte. Most nevezték ki a lakatos műhelybe csoportvezetőnek, kicsit nagyobb fizetéssel, mint amennyit a műhely többi dolgozója kap. A bizalmat édesapjának köszönheti, aki harminc évig volt a gyár alkalmazottja. Tavaly lépett ki, illetve ment nyugdíjba, mert a marógép levitte három ujját, s bár a sebek begyógyultak, a szerszámok már nem álltak többé biztonságosan a kezében. Leszázalékolták. Nagy elégtétel volt számára, hogy fia mellette tanulhatta ki a szakmát. Igényes, szigorú, jó mestere volt saját tanítványának! Mondták, hogy ismeretsége segítette a fiát gyorsabban haladni a szakmában. „Az üsmerősök” – mondogatták a háta mögött. Pedig nem így volt. Az”öreg” soha sem vette igénybe esetleges befolyását, egyszerűen jó szakemberré nevelte a fiát. Oktatgatását, irányítását nyugdíjasan is folytatta. Tibor büszke volt édesapjára, de kicsit tartott is tőle, minden igyekezetével meg akart felelni az elvárásainak.

- Amíg élek nem fogom tudni meghálálni neki a szigorúságát! – fejezte be beszámolóját Tibor.

Anya a beszélgetés alatt nem tétlenkedett, készítette az asztalra valót. Még a gyors piskóta is elkészült. Apa ellenben szokásos hallgatagságával tüntetett, egész este két szót, ha szólott.

- Valami nem tetszik? – kérdezte Rozál, miután kikísérte vendégét.

- Semmi baj, drágám. Csak óvatosan fogadok minden újdonságot, és nem tudom mennyi az igaz abban, amit hallottunk.

- De apa!

- Semmi „de apa”! Ha jobban megismerem, akkor mondok véleményt. Most még hallgatok…

- … és bántasz engem! – vonult ki a szobából sértődötten.

Sokáig nem dőlt el a meccs kettejük között, pedig Tibor gyakori vendég volt náluk, és magatartása alig változott, talán kissé oldottabb lett, de továbbra is fő témája a munkája, és édesapja csodálata maradt.

Egyik este feldúltan érkezett. Leült a felkínált székre, és magába temetkezve hallgatott. Kérdően néztek Rozálra, de ő csak a vállát vonogatta értetlensége jeleként. Rövid ideig tartó csend után Tibor megszólalt nem várva felszólításra, noszogatásra. Elmondta, hogy édesapját letartóztatták. Amióta nyugdíjazták, az „öreg” vissza-visszajárt a régi munkahelyére, meglátogatni a volt munkatársait, elbeszélgetni velük munkáról, családról, meg a sportról, ami éppen jött. Havonta egyszer, kétszer került sor ezekre a látogatásokra. Most is odakészült, gondolta az ebédszünet alatt majd szót válthatnak. Nem így történt. Tudniillik egy új, idegen portás volt a kapunál, és nem engedte be. Hiába mondogatta, hogy ő kicsoda, és hogy telefonáljon fel az igazgatóságra, ha nem hisz neki.

- Nincs belépő kárte, nem belép! – mondta törve a magyar nyelvet.

- Telefonáljon, kérem!

- Nincs telefon!

- Akkor telefonálok én! – és a kagylóért nyúlt.

Nos, ekkor kezdődött a dulakodás, aminek az lett az eredménye, hogy a készülék leesett a földre, a fedele lepattant, és kigurult belőle egy fél dióforma alkatrész. A kapus utána kapott, letette az asztalra, és megdöbbenve nézett hol a gyanús tárgyra, hol  a „betolakodóra”. Perceken belül megérkezett a biztonsági szolgálat három embere, pedig senki sem hívta őket. A vezetőjük rögtön lecsapott az asztalon levő alkatrészre, zsebre vágta, és fenyegetően odaszólt a portásnak „ezért még számolunk!” Az ember elsápadt, s csak pislogott.

- Velünk jön! – intett Dénesnek, Tibor édesapjának, s ezzel el is vitték a rendőrségre.

Ennyit mondott el a fiú, s hogy mostanig ott tartották, de reggelre visszarendelték újabb kihallgatásra. Persze a személyi igazolványát visszatartották, nehogy megfeledkezzen a „szíves invitálásról”.

Ezen a másnapi kihallgatáson órákig azt firtatták, hogy ki küldte, kikkel áll kapcsolatban, milyen megbízatást kapott. Hiába magyarázta, hogy ő csak a régi munkatársait akarta felkeresni, mert szerette a munkahelyét, ahol 30 évig dolgozott, hogy ez volt az élete, s nehezen tud elszakadni. A vallatóit ez nem érdekelte, csak mind azt erőltették, mondja meg, kik a társai, mondjon neveket. Nem tudta, miként szabaduljon ebből az ördögi körből, míg egyszerre eszébe ötlött, mit mondott neki Aurél, az ügyvéd barátja. Azt magyarázta, hogy a tárgyaló teremben, ha az ellenérdekelt kollégája előnyhöz jut, akkor valamilyen logikátlan, a tárgyat alig érintő nagy badarságot mond, ami meglepi és megzavarja az ellenfelét. Azt aztán ki lehet használni.

- Fuszulykaleves… - bökte ki Dénes váratlanul.

A három nyomozó értetlenül nézett hol rá, hol egymásra.

- Mi ez? Valami titkos jelszó?

Dénes elmagyarázta, hogy az üzemi étkezdében minden pénteken paszulyleves van, s utána marmeládés fánk, és hogy ezt ő nagyon szereti, s amikor ebédszünetben a volt munkatársait meglátogatja, azok mindig megkínálják.

- Nagy tányér fuszulykaleves, ecetes hagymával, s utána egy fánk kevés hígított marmeládéval! – fejezte be csillogó szemmel.

- Várjon itt! – szóltak rá és otthagyták egyedül a szobában. Persze tudta, hogy a foncsorozott ablakokon keresztül figyelik minden mozdulatát, hát veszteg maradt.

 Jó tízperc múlva jöttek vissza, miután ellenőrizék az üzemi étkezde pénteki menüjét. Váratlanul visszaadva az iratait elengedték.

- Azt tanácsolom – szólt utána egyikük, aki a főnöküknek tetszett -, kérjen az igazgatótól egy belépő kártyát, éveset.

- Köszönöm! Ezt teszem! – nézett vissza Dénes.

- Tudja én is szeretem a fuszulykalevest ecetes hagymával!

A nagy ijedség, végül szerencsés véget ért Dénes részéről. A portás azonban pórul járt, neki nem végződött jól a perpatvar – mint alkalmatlan személyt áthelyezték kisegítő munkásnak a takarítókhoz. Seperhette az udvart egész álló nap. Az a kis féldiónyi alkatrész betett neki!

*

AZ ÚJ ESZTENDŐRE

AZ ÚJ ESZTENDŐRE

Újévben, lehet, újat kéne tenni,

És, talán a régit hagyni, elfeledni…

Ahhoz, hogy tegyünk, és építsünk újat,

Hátra kell hagynunk a túlrágott múltat.

De, mi a régiből, ami eldobandó,

Hogyan dönti ezt el a földi halandó?

Jöhet észérvekkel, józanul mérlegel,

Vagy szívére hallgat, már más értékrenddel.

Ami jó, értékes, azt kidobni nem kell,

Kipróbált alapra építhet az ember.

Tapasztalat-téglák egymásra rakódtak,

Évek bölcsessége rajtuk a vakolat.

Patinássá vénül lassan az épület…

Javításra szorul itt-ott, az meglehet…

Bár a külső kopik, szemmel láthatóan,

Belül fényes gyémánt csiszolódik lassan.

Csak akkor éri el végleges formáját,

Ha tisztán tükrözi Alkotója Arcát.

Nem rossz célkitűzés az újesztendőre:

Jobban figyelni a belső építésre.

Az Ige tükrében bensőnk megvizsgálni,

Isten ujja által szépen formálódni.

Mindenki szívébe mélyen be van vésve,

Nem kézi vésővel, az Istennek képe.

Ha lekerül róla minden mocsok, salak,

Tisztán, csillogóan Isten Arca marad.

Akkor fényünk rést üt az éj sötétjében,

S nem élünk hiába az újesztendőben.

szeméről a por

        Az illusztráció Pethes Mária  mandala-festménye

         testben  és  lélekben  egy  vele  noha   túlmutat 

         rajta  a  forrás  ő  maga  érzetek szintjén mégis

         akárha kívülről kerítené hatalmába egy  különös

         képzet    hogy    azután    belső    kényszerként

         megnyilvánulásra    késztesse  ahányszor  átéli

         újradefiniálja  sokáig  így  sincs  elég bátorsága

         felismerni  érvényes  történései  sorozatát  és a

         szerencsét  hogy  már  életében  létezni kezdett

Készül a hóember

Karácsony hetében jártunk, és a népi előrejelzés igazolására – mármint hogy ha Katalin locsog, Karácsony kopog – az előző napi havazás után, fagyosak voltak a reggelek, s a hó is szépen megmaradt a gyerekek nagy örömére.

 Réka belebújt báránybőr bundájába, és kisétált a hároméves Mikivel a Sétatérre, ahol már sok gyerek hancúrozott a frissen hullott hóban. Hógolyóztak, viháncoltak, hóembert építettek. Miki is kicsi kezeivel próbált hógolyót dobni Rékára, amit ő kacagva tűrt. A kisfiú ezt a játékot azonban hamar megunta. Kesztyűs kézzel nem sikerült rendes hógolyót gyúrnia, de a kesztyűt lehúzni nem engedte az anyukája. Erre fel hóember építésért kezdett nyűgölődni. Réka összekotorta a havat, s ügyesen alakítgatta a készülő hóembert.

- Nagyot építs! Nagyot, nagyot! – követelte Miki, és mutatta kezeit a feje fölé nyújtva, hogy mekkorát akar.

- Jó – válaszolta -, de gyere, te is segíts!

 Kis idő múlva már emelkedett is a hóember törzse Réka munkája nyomán. De nem sokáig! Ahogy kezdett formát ölteni a rakás, Miki segítség helyett odaugrott, és szétrugdosta, amit az anyja már felépített. Réka újra kezdte, de ennek is az lett a sorsa, mint az előbbinek. Miki szétrugdosta. És ez így ment tovább sorra. Réka építette, Miki lerontotta!

 Az asszony bírta, ameddig bírta, de a végén úgy elkeseredett, hogy le kellett ülnie a padra. Kesztyűjével leseperte a havat, és leült. Nem volt képes tovább folytatni a hiábavaló munkát.

- Megpróbáltam mindent – mondta magában -. Türelmes vagyok, megteszem, akármire kér, szeretni akarom, de nem hagyja. Szegénykém nem tehet róla, ki tudja, miket állt ki a nevelőszülőknél. Most, hogy megtaláltam, meg kell adnom neki mindent. Hiszen én vagyok az anyja!

 Végül zokogásban tört ki. Két kesztyűs kezét az arcára szorítva zokogott. A gyerek döbbenten nézte.

- Anya! Ezért sírsz, mert rossz vagyok és el fog vinni a mumus?

- Nincs semmiféle mumus, drágám, és különben is anya nem engedi, hogy bárki is bántson.

- Ida mama se?

- Nem, nem! – kiáltotta szenvedélyesen – De hát, Ida mama bántott?

 Miki odalépett hozzá, megfogta a kezét, és húzni kezdte, válasz nélkül hagyva a kérdést, mely ott maradt a levegőben lebegve.

- Gyere, építs nekem hóembert. Másikat! Szépet, nagyot!

- Segítesz te is? Nem rontod le?

- Igen, igen, igen! Nem rontom, nem rontom! Csak ne sírj! Ha sírsz, én is sírok.

- Akkor ne sírjunk, hanem folytassuk a munkát!

 Már a fejét is kialakították a hóembernek, mikor egy árnyék vetült a szorgoskodókra, és megszólalt egy férfihang:

- Ez meg jó lesz az orrának! – nyújtott egy hüvelyknyi ágdarabot feléjük a férfi.

 Réka felkapta a fejét, és úgy érezte, menten lerogyik, úgy elgyengült a férfi láttán. Marcell volt, akit három hosszú éve nem látott.

- Te itt? – szaladt ki a száján a kérdés.

- Értetek jöttem! – válaszolta, és elhelyezte a hóember fején a fadarabot, majd keresett két lehullott bogyót szemnek, s egy ívben hajlott ágat vigyorgó szájnak.

- Tetszik? – kérdezte a gyereket.

 Miki kinyújtotta a karját a férfi felé.

- Vegyél fel, pusziljalak meg.

 Réka mosolyogva nézte őket. Marcell hogy megkapta a puszit, továbbra is a karjaiban tartotta a kisfiút.

- Anya, anya! – szólalt meg kérő hangon Miki – Hívhatom a bácsit apunak?

- Hát persze! – hangzott a válasz.

- Annál is inkább, mert valóban ő az apád – tette még hozzá halkan Réka.