A
húsvéti ünnepe, a feltámadás öröme indította útnak Lőrincet. A völgy kitárulkozott
előtte, ahogy a tetőről lenézett. Ott terpeszkedett házaival, udvaraival,
kertjeivel a falu is, tobzódva a tavaszi fényben. A férfi gyönyörködve nézte.
Hónapok óta készült erre a hazalátogatásra. Otthonától a sors messzire vetette,
s a nagyváros beszippantotta. Nem volt oka panaszra, hiszen dolgozhatott, pénzt
kereshetett, emberek vették körül, de mégis egyedül érezte magát, s idegennek.
Ezért örvendett a szíve ennyire a hazai táj láttán. Mélyeket lélegzett,
beszívta a bódító tavaszi illatokat, s megindult lefele a hegyről, a falu felé.
Ez a lelkes hangulat nem is hagyta el,
ameddig az első házakig nem ért. Díszesebb portára emlékezett, s mit talált nem
ismerte meg.
„Vajon
jó helyre jöttem?” – tanácstalankodott.
Csak nézte a poros utcát, a házakat, s úgy
tűnt, mintha a falak összementek volna, mintha süppedtek volna bele a földbe, a
kerítések is alacsonyabbak, az ablakok pedig kisebbek lettek. Még a gyalog kapu
is alig akkorának látszott, mintha gyermekek számára emelték volna, felnőtt
ember csak meggörnyedve léphetett be rajta.
„Amott
van az iskola!” – eszmél fel a Lőrinc.
„Megnézem,
ki most a tanító?” – vette az irányt az iskola felé.
Az iskolaépület is bizony csalódást okozott
megrokkant voltával, a hulló vakolattal, a repedezett ablakkereteivel. A fiatal
tanító ellenben rácáfolt a környezet által sugallt szomorú hangulatra.
Mosolygós, vidám ember fogadta a bekopogó vendéget.
„Kerüljön
beljebb, kedves!” – fogadta Lőrincet a tanító – „Minden embernek, aki betér
hozzánk, minden látogatónak, örvednek, s ezt őszintén mondom!”
„Mégis
minek örvendezik ennyire?” – kötözködött Lőrinc.
„Kicsinység,
de nekem sokat ér!”
„Mi
lehet az?”
„Csak
annyi, hogy egy emberi lélek kíváncsi rám, és arra veszi magát, hogy
meglátogasson, s meghallgasson.”
„És
mi mondani valója lenne egy ilyen emberi lélek számára?”
„Hát,
hogy örvendezzünk együtt a szép tavasz napnak.”
„S
még?”
„A
fénynek, mely beragyogja a lelkünket, mert kicsiny emberpalántákat
nevelhetünk.”
„Szép
dolog!”
„Az
a szép, hogy jönnek buzgón, s a tavalyihoz képest többen.”
„Mifélék
az újak?” – nőtt meg a kíváncsiság Lőrincben.
„Könnyen
örvendő, s könnyen búnak ereszkedő városi népek.”
„Itt
meg mit keresnek?”
„Megszöktek
a városi nyüzsgés elől. Művész lelkek: az ember olyan íróféle, s a felesége
festő. Engemet is le akar festeni.”
„Hagyja?”
„Mondtam,
fesse a gyermekeket. Ők az érdekesek, a fontosak.”
Ezzel
ment is tovább Lőrinc, végig a kanyargós úton, venné számba a pusztuló, s az
újra kivirágzó portákat. A vidám tanító szavai kísérték: „a gyermekek, ők a
fontosak!”
