2013. november 10., vasárnap

Kéktúra 1



       Sziasztok!    

   Három barátommal (Gyuszi, Misi, Peti) elhatároztuk, hogy teljesítjük az Országos kéktúra teljes szakaszát (1144 km), nem tűztünk ki időt hozzá, de kb 10 évre saccoljuk.
Az első szakaszt még nem tudtam teljesíteni (Hollóháza-Sátoraljaújhely), de bepótolom, - határoztam el - van rá 10 évem.
   Most hétvégén November 1. - 3. között viszont már részt vehettem a barátokkal a Putnok-Bélapát túrán. Isteni időt fogtunk ki, igaz kicsit ködös volt, de nem fáztunk és  melegünk sem volt kivéve a nagyobb emelkedőkön ahol vetkőznünk kellett már-már!
    Putnokon tettük le az autót egy helyi panziónál, pont szerencsénk volt, mert az udvaron tevékenykedett a ház asszonya és megkérdeztük, mi lenne, ha egy kis bankó ellenében otthagynánk az autót a zárt udvaron. Természetesen készséggel állt a rendelkezésünkre és Vitéz illetve Bodri csaholva jelezték, hogy kivennék a részük az autó felvigyázásából.
   Elindultunk reggel 10 óra tájékán a nagy túrára, felpakolva étellel-itallal és az elengedhetetlen forralt bor társaságága kíséretében. Első utunk a Vasút állomáshoz vezetett, ahol megkaptam a vasutas kisasszonytól Kék túra könyvecskémbe az első pecsétet, nagyon örültem neki - így elindult az utam a híres kéktúrán. Persze meglátogattuk a helyi közösségi központot is, ahol elköltöttük reggeli kávénkat és elintéztük kisebb nagyobb dolgainkat.

   Lassan útnak indultunk, mert várt még ránk 23 km az első napon. Lankás tájon indult a túra majd betérve az erdőbe kissé emelkedve törtünk előre.
   Csodaszép volt az őszi táj, amin vezetett az út. Upponyban álltunk meg elfogyasztani az ebédünket és felmelegedésünk érdekében kortyintgattunk egy kis nemes tüzes vizet. Itt személyesen pecsételtem be életem első kéktúra pecsétjét, látszik a képeken, hogy fülig érő szájjal tettem meg!
   A Lázbérci víztározó mentén haladtunk tovább, ami lenyűgöző volt és otthon éreztem magam, mert a környezet hasonlított az otthoni tájra. A Bözödi víztárózó jutott eszembe, ahova még anno gyerekkoromban szekérrel vitt drága jó apám magával nyaranként a rendelőjébe. Milyen jókat játszottam az udvaron, ugráltam füvet vágtam, betyárkodtam mint egy igazi kis székely legény :)

   Itt a víztározónál megpihentünk kicsit és gyönyörködtünk a tájban ami elénk tárult. Közben a csomagunk egyre könnyebb lett persze, ahogy fogyott belőle az innivaló és ennivaló.
Majd folytattunk utunkat Dédestapolcsányon keresztül, ahol sétálva elértünk egy Trianoni emlékművet. Itt megálltunk pár percre és meggyújthattam a gyertyámat kedves nagyszüleim emlékére, akik Erdély szívében nyugszanak Székelyudvarhelyen és Erdőszentgyörgyön.
   A következő cél Mályinka volt ahol szintén kaphattunk egy pecsétet igazolva, hogy valóban ott jártunk. Már 3 óra is elmúlt mire elindultunk a nap utolsó szakaszán, itt már komolyabb emelkedőre számíthattunk, hogy megközelítsük az "Odvaskő Hotelt", ami nem más, mint egy sziklába vájt barlangszállás, nagy hatalmas vasajtóval. Még nem volt ilyen élményben részem, valamivel 8 fok felett lehetett a barlangban, de úgy döntöttünk nem gyújtunk be, mert a kályha nem volt épp használható állapotba. Gyertyát gyújtottunk és jókat sztorizgattunk a régi időkről.
     
 Nyolc, fél kilenc lehetett, amikor elszundítottunk, és már reggel is volt, 5-kor csörgött az óra és várva-várt ránk még egy jó adag túra. Erre a napra 17-18km volt kitűzve, de jóval nagyobb szintemelkedéssel, kb 400m. Hatalmas köd fogadott reggel minket, így nem láttuk a napkeltét, de nekivágtunk meghódítani Bánkúti csúcsot (930m).
   Az erdő tele s tele kidőlt fákkal, amik nehezítették a terepet, de könnyedén átjutottunk – kapaszkodva, mászva - ezen a szakaszon és éhesen, szomjasan, mert már elfogyott a vizünk és tartalékolni kellett. Megérkeztünk a Bánkuti pecsételő helyhez és az ottani Büféhez. Itt megpihentünk kicsit várva, hogy kinyissák a vendéglátó egységet.
   Nem ecsetelném, hogy milyen oroszlánszaggal tértünk be, mivel nem volt alkalmunk sem fürödni, sem mosdani és persze az emelkedőn jól megizzadtunk, no de ilyen egy 3 napos vadkempinggel egybekötött túra. :)
   Kedvesen felajánlották, hogy a kandalló mellett reggelizhetünk, ha fogyasztunk valamit. Így kirendeltük először egy teát és neki foghattunk reggelizni. Ilyen jól még soha sem esett a forró tea! Majd jól bereggelizve és megszárítva a ruhákat kirendeltünk egy rund erősebb italt és egy sörrel lekísértük. Jól belakmározva és feltöltve a vizes flaskáinkat folytattuk utunkat.
   Út közben megálltunk annál a bükk fánál ahol anno sátoroztunk Gyuszi barátom legénybúcsúját ünnepelve, ott volt a fába vésve a tett (LB). Meg is beszéltük, hogy mivel közel van Bánkúthoz közösen a fiainkkal eljöhetnénk egy apa-fia sátorozásra, mert persze Gyuszinak is és Misinek is fia van és egy korosztály a kis Bencével. Felkaptattunk Tar-köre ahol sajnos nem tudtuk megnézni a kilátás, mert még mindig köd volt.
   Őserdőn keresztül haladtunk tovább,ahol át kellett mászni egy rozoga kerítésen, pontosabban fából készített lépcsőn (jelzett útvonal mentén), hogy folytathassuk utunkat. Azért őserdő, mert nem engedélyezik a fák kivágását egy lezárt területen megőrizve az eredeti állapotot a Bükkben. De kegyes volt azért hozzánk a Túrázók Védőszentje (Szent Kristóf) és egy kicsit feljebb emelte a ködöt, hogy láthassuk a Vörös-kő által nyújtott csodálatos látványt, kilátást a sziklákról.
   Lassan a 2. nap végéhez értünk elérve a következő "hotelt", a Cserepes kő barlangszállást. Egy család pont a bejárat előtt táborozott és le, ránk hagyták a tüzet, amit a vacsorájukhoz raktak. Szerencsére nem voltak mások a barlangban így könnyen elfértünk. Még szürkület volt, ezért gyorsan elmentünk fát gyűjteni, hogy be tudjunk gyújtani a kályhába. Na, itt már egy rendesen szigetelt, jó minőségű öntött vaskályha fogadott, sikerült is felfűteni vagy 25-27 fokra hirtelen a barlangot, ami nem is volt gond, mert reggelig jó meleget adott.
   Este kijöttem telefonálni és már sötét volt, gondoltam levilágítok az útra, amin jöttünk, és nini, ott egy szempár, pont engem néz. Karak lehetett őkelme, mert öreg rókának tűnt. Várta, hogy hagyjunk neki egy kis ennivalót, persze raktunk is ki neki egy kis maradékot, amit el is csent pár percen belül, amíg bent volt mindenki. Hallgatunk egy kis régi zenét és újra beszélgettünk egy jó ízűt. Megmelegítettük a konzerv vacsoránkat, ami nagyon jól esett így a nap végére. 

   Reggel 5 órakor csodálatos látvány fogadott, elkaptuk a napkeltét és már nem volt köd sem, aranyló sárgán tündökölt az ég alja majd színét változtatva szép lassan feljött a nap.

   Egy két kép kattintása után újra nekivágtunk, most már folyamatosan lefelé haladva az utolsó állomására ennek a szakasznak, ami nem volt más, mint Bélapátfalva, Itt megvártuk a buszt, ami átzötyögött velünk Putnokra, - ott már várt ránk az udvaron a kis bordó
Citroën. Összesen 53 kilométer tettünk meg a kettő és fél nap alatt 3200m emelkedés és süllyedéssel, aminek a legmagasabb pontja 944m volt a legalacsonyabb pedig 153m. Kellemesen elfáradtunk, de sok élménnyel jöttünk haza.
   Már nagyon várom a következő szakasz élményeit!

 
Db, 2013. november 8.
    ifj. Bige Szabolcs

2013. november 4., hétfő

Bözödi boszorkány





   Mikor odakerültem a környékre még számosan laktak a dombok között meghúzódó tanyákon, és még voltak tanyasi iskolák. Sőt tanító is, aki ott lakott a „szolgálati lakásban”. Azért ne tessenek azt gondolni, hogy ez a lakás valami összkomfortos luxuslakás volt. Szó sincs róla! Egy jótét lélek tanyasi gazda házában lakott a tanító úr – az első házban. Így nevezték a tisztaszobát. Rendes körülmények között ezt nem használták, ott állt berendezve, hetente kitakarítva, s legfeljebb azért mentek be, hogy a szekrényből, vagy ládafiából kivegyenek valamit. Ha esetleg rangos vendég jött, annak itt vetettek ágyat, s ha a családban halál eset történt ebben a szobában ravatalozták fel.
Maga az iskola az átalakított nyári konyhában működött.
Az egykori tanító Szőcs úr volt. Büszke volt rá, hogy a faluban csak három úr van: a tiszteletes úr, a doktor úr és Szőcs úr. Mikor az iskola Lóc-on gyermek létszámhiány miatt megszűnt, a tanító úr átkerült a község központi iskolájába, Bözödre. Bözöd faluban erősen őző nyelvjárással beszélnek még ma is. „Mögyök a högyön, hogy hamarabb lögyön” (megyek a hegyen, hogy hamarabb legyen). Mondják, a falu neve is onnan származik, hogy midőn honfoglaló őseink erre helyre értek, és a hegytetőről meglátták a szép völgyet, a csobogó patak partján elterülő dús legelővel, így kiáltottak fel: „bö ződ!” (be zöld!)
Szőcs úr ide került tanítónak ebbe szép székely faluba. Zsuzskó néninél lakott, aki köztudottan boszorkány volt: egy akkora békát tartott az ágya alatt, mint egy férfikalap. A tanító úr saját szemével látta, amikor benyitott Zsuzskó nénihez, aki éppen etette a beste férget.
Más bizonyítékokra is fényderült Zsuzskó nén’ boszorkány mivoltát illetőleg. Azt mesélték, hogy amikor fiának sürgősen szüksége volt pénzre, hajnalban a nap aranyát egy nagy üsttel felfogta, aztán úgy öntötte bele egy csihánzsákba, mintha csak törökbúza lenne. Ezt is látta a tanító úr, pedig azon a napon még egy kortyot sem ivott – korán volt még hozzá.
Egyik alkalommal pedig a szomszéd embertől kért kölcsön este egy jó summa pénz Zsuzskó nén’. Csak reggelig kéri, mondta, mert akkor pontosan meg adja. Úgy is tett, ahogy ígérte: reggel korán már vitte kölcsönt vissza friss, ropogós bankókban!
Volt úgy is, hogy a keresztúri vásárról hazafelé tartó szekeresek utolérték, s mondták, üljön föl, hazaviszik.
”Nem ülök fel fiam, mert sietek!” – válaszolta.
„Bolond vénasszony!” - gondolta a fogatos.
Később, mikor érnének be a faluba, meglepődve látják ám, hogy Zsuzskó nén’ jön velük szembe. Igaza lehet a tanító úrnak, az ördöggel cimborál, igazi boszorkány.
„Boszorkányok márpedig nincsenek.” - mondá bölcs királyunk.
Csak ravasz falusi asszonyok, akik a misztikum ködével védték családjuk vagyonát, mint Zsuzskó néni, aki maga terjesztette a híreket boszorkány mivoltáról, és így adott „elfogadható” magyarázatot kereskedő fia anyagi gyarapodásának.

2013. október 23., szerda

Határon innen – határon túl





A négy polgárit* elvégezve Vera beállt a pult mögé nagybátya, Tibor üzletében. A rövidáru részleg lett az övé, s Tibor maradt a méterárunál. Az nem adta volna át senkinek semmi pénzért sem.
„A méterárunál lehet legkönnyebben elveszíteni a vevő bizalmát” – mondogatta gyakran –, „milliméterre pontosnak kell lenni, és pontosnak! Nem mehet félre a vágás, mert akkor mérheted újra. Tudomány, sőt művészet a jó kereskedő munkája.”
Itt dolgozott több-kevesebb lelkesedéssel Vera, amíg közbe nem jött a mindent megváltoztató szerelem.
Ez pedig a következőképpen esett.
Egyik álmos délután szeleburdi mozdulattal leverte a cérnás dobozt, s a sok spulni szertegurult a padlón. Bosszankodva szedegette össze, s alig figyelt fel arra, hogy valaki a segítségére sietett. Csak amikor visszatette az asztalra a doboz, nézett fel, s szeme belecsodálkozott egy tengermély kék szempárba.
- Köszönöm! – rebegte.
- Nincs mit! – válaszolta a kékszemű, s azzal ki is fordult az üzletből.
Vera napokig a szőke, kék szemű fiúról álmodott, s várta, leste a feltűnését, de nem jelentkezett, s egy idő múlva kihunyt a lánk, még mielőtt felloboghatott volna. a megyei székhelyen rendezendő nagyvásárra való készülődés aztán végképp kisepert minden más gondolatot, vágyat. Sátor helyet bérelt Tibor, és olcsó, könnyű, tarka kelmékkel kívánta elkáprázatni a vásár közönségét. A sátor sarkában Vera is kapott egy polcot a szalagok, kendők, s csecsebecsék részére. A háromnapos vásár a vége felé közeledett, mikor „végre megtaláltam” kiáltással a sátorhoz perdült egy fiatalember.
- Óhajt valamit? – fordult oda Vera.
- Nem ismer meg, kislány?
- Nem! És most mondja, mivel szolgálhatok?
- Nézzen már rám! Együtt szedtük össze a cérna spulnikat!
Vera hirtelen mindenre emlékezett – a tengermély szemekre, a szőke fürtökre, a kisfiús mosolyra és az álmokra. Haja tövéig belepirult.
- Mit … mit keres itt? - dadogta.
- Hogy én? Én itt lakoma városban, itt is dolgozom – magyarázkodott a fiatalember.
- Hogy én milyen udvariatlan vagyok! – kiáltott fel hirtelen – Csak dumálok itt és még be sem mutatkoztam! Szathmári Kovács Antal nagyreményű ügyvédbojtár, szolgálatára! – csapta össze a bokáját.
- Barta Veronika, rövidáru kereskedősegéd! – pukedlizett mosolyogva.
Mindketten jót kacagtak a furcsa bemutatkozáson, s ezzel meg is indult a viccelődés, csevegés. Miközben Vera kiszolgálta a vevőket Antal kissé félrehúzódva várta, hogy folytathassák a beszélgetést, egymás megismerését.
A vásár utolsó napja volt, s így későig nyitva tartottak minden percet kihasználva, a késői vevőkre vártak. Lámpagyújtás után is még tömeg hullámzott téren és a sátrak között. A sátrat nem akarták addig bezárni, ameddig bár egy vásárlóra is remény lehet. Hogy végül is véget ért a nap, a fiatalember maradt segíteni, lezárni ponyvával a sátrat.
Reggel korán álltak neki összepakolni, de bármilyen korán is kezdtek, Antal már ott volt – várt rájuk a lezárt sátor előtt.                                                                                                                                             
- Te meg mit keresel itt? – tegezte le meglepetésében Vera.
- Segíteni jöttem!
- Azt, fiam, szívesen vesszük! – szólalt meg Tibor.
  Miután felraktak mindent a társzekérre, ami majd hazaviszi a felszerelést, s az árut, Tibor megköszönte a fiatalember segítségét.
- Kedvelem a szorgalmas, segítőkész fiatalokat. Mivel foglalkozol, mikor nem a vásárban tekeregsz?
- Jogakadémiát végeztem, s most gyakornok vagyok.
- Derék dolog, hogy a jurátus úr nem átallja megragadni a munkát.
- Így tanultam édesapámtól!
- Kit tisztelhetünk a kedves papában? – kellemkedett Tibor.
- A városi árvaszék elnöke.
- Tiszteltetem. Barta Tibor vagyok, méter és rövidáru kereskedő, Veronika nagybátyja.
Így kezdődött és úgy folytatódott, hogy Anti gyakori vevő lett a Tibor boltjában. Tibornak nem is volt kifogása ellen, ha a vásárlásnak álcázott találkozás, nem ment az üzlet rovására. Annyit azért megjegyzett, hogy illene a Vera szüleit meglátogatni.
- Tegyétek hivatalossá, nyilvánossá a találkozásaitokat, Sándor bátyám áldásával. A mi családunkban nem szokás diófa alatt kötni házasságot, nem szokás bagóhiten élni!
A fiatalok megszívlelték a jó tanácsot, és ettől kezdve minden ment a megszokott mederben. Antal, hogy letöltötte a gyakorlati éveit, a járásbírósághoz kapott fogalmazói kinevezést, miután levizsgázott annak rendje s módja szerint román nyelvből és fel is esküdött a királyra. Elvégre a bíróságon csak megbízható ember dolgozhat! Szép fizetés és karrier várt rá.
Erre már meg lehetett nősülni!
Vera az esküvő után kilépett az üzletből. Férje nem engedte tovább dolgozni.
- Egy bírósági fogalmazó el tudja tartani a feleségét. Családom szégyene lenne, ha nem így lenne!
Megvettek – a szülök segítségével – egy tágas lakást a Rimanóczy utcában. Antal sokat dolgozott, külön feladatokat vállalt, hogy hivatali előrejutását biztosítsa.
Lugosra helyezték a harmincas évek végén Endrét a Városi Bírósághoz. Levizsgázott annak rendje s módja szerint román nyelvből és fel is esküdött a királyra. Elvégre a bíróságon nem dolgozhatott akárki megbízhatatlan ember! Jó állásnak látszott, jól is fizették, ő pedig jól dolgozott. Úgy számította, hogy a Rimanóczy utcai lakást eladja, és itt vesz egy családi házat, s akkor lehozza ifjú feleségét is. Nem rég tartották a lakodalmukat szerény körülmények között – szüleik nem dúskáltak az anyagiakban. Alighogy megnősült, megkapta az állást, aminek feltétele volt a rendezett családi állapot. Felesége, Vera egyelőre még ott maradt Váradon. A házvásárlás ügye mind húzódott, míg végül a két várost elválasztotta a negyvenben kialakított határ. Negyvenben a második bécsi döntés visszaadta Észak Erdélyt. Így adódott, hogy Endre román hivatalnok maradt, Vera pedig áldott állapotban Váradon rekedt.
Megoldhatatlannak tűnő helyzet.
Egyik nap Endre azt írta, küld hozzá valakit, egy ügyvéd kollégáját, és kéri Verát, mindenben kövesse barátja tanácsát. Hagyjon ott csapot, papot, kalapot s jöjjön. A lakást majd eladják a váradi rokonok.
Megérkezett a barát, aki csak franciául tudott. Szerencsére Vera nem jött zavarba, ha nem is anyanyelvi szinten, de elég jól megtanulta a nyelvet iskolás korában. Akkoriban divatban volt leányoknak is nyelveket tanulni, különösen franciát. Az olyan előkelőnek hatott a „társaságban”.
- Maga lesz a titkárnőm! Kinevezem! – mondta a francia.
- Igenis! – felelte jól nevelten Vera.
- Reggel indulunk a határra ellenőrizni, betartják-e a konvenciót?
Mivel a határ mindkét oldalán tevékenykedtek, nem tűnt fel senkinek, hogy Vera a túloldalon lemaradt egy megbízható falusi családnál. A francia, a nemzetközi ellenőr pedig megelégedve a „napidíjjal”, visszament a bizottsághoz jelenteni, hogy minden rendben van a határon.

--
*A 20-ik század első felében a négy osztályos polgáriskola azzal a célkitűzéssel alakult, hogy vallásos, erkölcsös és nemzeti szellemű, gyakorlati irányú általános műveltséget adjon és a gyakorlati életre neveljen


2013. október 18., péntek

Kövér idő






Gyerekkorom kedves, jó barátja volt Danika Jani. Ott laktak a város szélén egy kis házban, de mellette megtalálható volt a vidéki, paraszti élet minden kelléke. Csűr, istálló, kút, ólak, galambdúc, méhes; nagy kert is tartozott hozzá. Akkora, hogy egy részébe búzát vetettek, más részébe tengerit, s még konyhakertnek is maradt jókora darab. Igazából nem is kert volt, hanem szántó, de mivel kőfallal körülkerítette a tulajdonos, a váradi káptalan, hát mindenki „kertnek” nevezte. Mellette terült el a temető, szintén egyházi tulajdon, s barátom édesapja Danika Anti bácsi töltötte be a temetőgondnoki tisztet. Ennek fejében lakhatott a házban, s művelhette felesben a „kertet”. A temetői munka egész napos elfoglaltságot jelentett, amit csak akkor hagyott félbe, mikor a szántót kellett rendezni. Minden áldott nap végig ment a sírok közötti keskeny ösvényeken a talicskájával, összeszedte a szemetet, az elszáradt virágokat és egyik-másik növényt meg is öntözte a vizeskannájából. 
- Anti bácsi – kérdeztem értetlenkedve -, miért öntözi meg egyik virágot, másikat meg nem?
- Szegődés szerint van ez, Aladár fiam! – válaszolta számomra érthetetlenül.
Hátra maradtam, s Jani barátomat kérdeztem, miről is van szó?
- Hát, nem érted? Egyesek megszegődték az öntözést, s ezért fizetnek is valamit.
Danika Jani egy évvel nagyobb volt nálam, s erős izmos gyerek. Sokat dolgozott az apja mellett, ettől izmosodott, erősödött meg. Sokat kóboroltunk, tekeregtünk a városban, megtanított sok hasznos dologra. Például, hogy hogyan fogjam a megrakott kosarat, hogy lehet halat fogni meggörbített gombostűvel, meg rákot büdös májjal. Tarlón mezítláb járni is megtanított, ami igazi tudomány! Első két nap, estére csupa seb lett a talpam, Jani meg csak kacagott, de a harmadik napra megtanultam a tarlón járás módját.
Ez a tarló valami csodálatos dolog. A nyári hőségben szinte izzani látszanak a szalmatorzsák, mintha arannyal hintették volna be a mezőt. A levegő reszketni látszott, s kövér fekete tücskök ugrándoztak mindenfelé, vagy ültek menekülésre készen a lyukaik előtt. Igénytelen, apró, fehér virágú növények bújnak elő a torzsák közül, s ha hajnali záporok öntözik a földet, erőre kaptak. Ahogy ismétlődtek a nyári esők, úgy erősödtek meg és szaporodtak el ezek az árvacsalánhoz hasonló tarlóvirágnak nevezett növények.
- Kövér idő! – jegyezte meg Anti bácsi, amikor rendszeressé váltak az éjszakai, hajnali esők, s utána derült ég és nappali napsütés.
- Ezt most mire mondta, Anti bácsi?
- Na, gyere csak ide, Aladár fiam!
Mindig Aladárnak szólított, s mikor szólottam, hogy engem nem is így hívnak, azt válaszolt, hogy azért szólít Aladárnak, mert olyan Aladár vagyok!
Hívására oda mentem hozzá, de bizony kicsit félve, mert a méheshez invitált.
- Ne félj tőlük, csak ne állj az útjukba, s ne hadonássz! Akkor nem bántanak.
Tisztes távolságban álltam meg, s figyeltem a bácsi mit magyaráz.
- Nézd meg, milyen jó hordás van! . kiáltott fel lelkesen – Nézd, milyen szorgalmasak! Nem volt kétséges, hogy szorgalmasak, hiszen egyfolytában repdestek. Ide-oda! Igaz, én ebben a repdesésben semmi rendszert nem találtam, de hogy sokan nyüzsögtek, azt láttam. Látva értetlenkedésemet, tovább magyarázgatott.
- A kaptár nyílását figyeld! – szólott.
Néztem, figyeltem, meresztettem a szemem, aztán megláttam, hogy egyes méhek kifele igyekszenek, mások meg befele, s a levegőben is csak látszólagos az összevisszaság, mert ott is vannak érkezők, meg távozók.
- Nahát! – kiáltottam meglepetten.
- A tarlóvirágról gyűjtenek – adta meg a magyarázatot a barátom édesapja.
- Azokról a kis semmi virágokról? – mutattam ki a kertre.
- Azokról. Ezért nem szántom még fel a tarlót. Várhat még a tarlóhántás, amíg gyűjtenek a méhecskék. Ha így tart, néhány nap múlva pergethetünk!
 Valóban kövér idő volt, mint megtudtam később, annyi méz lett abban az évben, hogy alig tudtak neki helyet találni. Az árából pedig Danika Antal szép kis bennvalót vásárolt a közeli faluban. Ma is abban lakik a család…