A négy polgárit* elvégezve Vera beállt a pult mögé
nagybátya, Tibor üzletében. A rövidáru részleg lett az övé, s Tibor maradt a
méterárunál. Az nem adta volna át senkinek semmi pénzért sem.
„A méterárunál lehet legkönnyebben elveszíteni a vevő
bizalmát” – mondogatta gyakran –, „milliméterre
pontosnak kell lenni, és pontosnak! Nem mehet félre a vágás, mert akkor
mérheted újra. Tudomány, sőt művészet a jó kereskedő munkája.”
Itt dolgozott
több-kevesebb lelkesedéssel Vera, amíg közbe nem jött a mindent megváltoztató
szerelem.
Ez pedig a
következőképpen esett.
Egyik álmos délután
szeleburdi mozdulattal leverte a cérnás dobozt, s a sok spulni szertegurult a
padlón. Bosszankodva szedegette össze, s alig figyelt fel arra, hogy valaki a
segítségére sietett. Csak amikor visszatette az asztalra a doboz, nézett fel, s
szeme belecsodálkozott egy tengermély kék szempárba.
- Köszönöm! –
rebegte.
- Nincs mit! –
válaszolta a kékszemű, s azzal ki is fordult az üzletből.
Vera napokig a
szőke, kék szemű fiúról álmodott, s várta, leste a feltűnését, de nem
jelentkezett, s egy idő múlva kihunyt a lánk, még mielőtt felloboghatott volna.
a megyei székhelyen rendezendő nagyvásárra való készülődés aztán végképp
kisepert minden más gondolatot, vágyat. Sátor helyet bérelt Tibor, és olcsó,
könnyű, tarka kelmékkel kívánta elkáprázatni a vásár közönségét. A sátor
sarkában Vera is kapott egy polcot a szalagok, kendők, s csecsebecsék részére.
A háromnapos vásár a vége felé közeledett, mikor „végre megtaláltam” kiáltással
a sátorhoz perdült egy fiatalember.
- Óhajt valamit? –
fordult oda Vera.
- Nem ismer meg,
kislány?
- Nem! És most
mondja, mivel szolgálhatok?
- Nézzen már rám!
Együtt szedtük össze a cérna spulnikat!
Vera hirtelen
mindenre emlékezett – a tengermély szemekre, a szőke fürtökre, a kisfiús
mosolyra és az álmokra. Haja tövéig belepirult.
- Mit … mit keres
itt? - dadogta.
- Hogy én? Én itt
lakoma városban, itt is dolgozom – magyarázkodott a fiatalember.
- Hogy én milyen
udvariatlan vagyok! – kiáltott fel hirtelen – Csak dumálok itt és még be sem
mutatkoztam! Szathmári Kovács Antal nagyreményű ügyvédbojtár, szolgálatára! –
csapta össze a bokáját.
- Barta Veronika,
rövidáru kereskedősegéd! – pukedlizett mosolyogva.
Mindketten jót
kacagtak a furcsa bemutatkozáson, s ezzel meg is indult a viccelődés, csevegés.
Miközben Vera kiszolgálta a vevőket Antal kissé félrehúzódva várta, hogy
folytathassák a beszélgetést, egymás megismerését.
A vásár utolsó napja
volt, s így későig nyitva tartottak minden percet kihasználva, a késői vevőkre
vártak. Lámpagyújtás után is még tömeg hullámzott téren és a sátrak között. A
sátrat nem akarták addig bezárni, ameddig bár egy vásárlóra is remény lehet.
Hogy végül is véget ért a nap, a fiatalember maradt segíteni, lezárni ponyvával
a sátrat.
Reggel korán álltak
neki összepakolni, de bármilyen korán is kezdtek, Antal már ott volt – várt
rájuk a lezárt sátor előtt.
- Te meg mit keresel
itt? – tegezte le meglepetésében Vera.
- Segíteni jöttem!
- Azt, fiam,
szívesen vesszük! – szólalt meg Tibor.
Miután felraktak mindent a társzekérre, ami
majd hazaviszi a felszerelést, s az árut, Tibor megköszönte a fiatalember
segítségét.
- Kedvelem a
szorgalmas, segítőkész fiatalokat. Mivel foglalkozol, mikor nem a vásárban
tekeregsz?
- Jogakadémiát
végeztem, s most gyakornok vagyok.
- Derék dolog, hogy
a jurátus úr nem átallja megragadni a munkát.
- Így tanultam
édesapámtól!
- Kit tisztelhetünk
a kedves papában? – kellemkedett Tibor.
- A városi árvaszék
elnöke.
- Tiszteltetem.
Barta Tibor vagyok, méter és rövidáru kereskedő, Veronika nagybátyja.
Így kezdődött és úgy
folytatódott, hogy Anti gyakori vevő lett a Tibor boltjában. Tibornak nem is
volt kifogása ellen, ha a vásárlásnak álcázott találkozás, nem ment az üzlet
rovására. Annyit azért megjegyzett, hogy illene a Vera szüleit meglátogatni.
- Tegyétek
hivatalossá, nyilvánossá a találkozásaitokat, Sándor bátyám áldásával. A mi
családunkban nem szokás diófa alatt kötni házasságot, nem szokás bagóhiten
élni!
A fiatalok
megszívlelték a jó tanácsot, és ettől kezdve minden ment a megszokott mederben.
Antal, hogy letöltötte a gyakorlati éveit, a járásbírósághoz kapott fogalmazói
kinevezést, miután levizsgázott annak rendje s módja szerint román
nyelvből és fel is esküdött a királyra.
Elvégre a bíróságon csak megbízható ember dolgozhat! Szép fizetés és karrier
várt rá.
Erre már meg
lehetett nősülni!
Vera az esküvő után
kilépett az üzletből. Férje nem engedte tovább dolgozni.
- Egy bírósági
fogalmazó el tudja tartani a feleségét. Családom szégyene lenne, ha nem így
lenne!
Megvettek – a szülök
segítségével – egy tágas lakást a Rimanóczy utcában. Antal sokat dolgozott,
külön feladatokat vállalt, hogy hivatali előrejutását biztosítsa.
Lugosra helyezték a harmincas évek végén Endrét a Városi
Bírósághoz. Levizsgázott annak rendje s módja szerint román nyelvből és fel is
esküdött a királyra. Elvégre a bíróságon nem dolgozhatott akárki megbízhatatlan
ember! Jó állásnak látszott, jól is fizették, ő pedig jól dolgozott. Úgy számította,
hogy a Rimanóczy utcai lakást eladja, és itt vesz egy családi házat, s akkor
lehozza ifjú feleségét is. Nem rég tartották a lakodalmukat szerény körülmények
között – szüleik nem dúskáltak az anyagiakban. Alighogy megnősült, megkapta az
állást, aminek feltétele volt a rendezett családi állapot. Felesége, Vera
egyelőre még ott maradt Váradon. A házvásárlás ügye mind húzódott, míg végül a
két várost elválasztotta a negyvenben kialakított határ. Negyvenben a második
bécsi döntés visszaadta Észak Erdélyt. Így adódott, hogy Endre román hivatalnok
maradt, Vera pedig áldott állapotban Váradon rekedt.
Megoldhatatlannak tűnő helyzet.
Egyik nap Endre azt írta, küld hozzá valakit, egy ügyvéd
kollégáját, és kéri Verát, mindenben kövesse barátja tanácsát. Hagyjon ott
csapot, papot, kalapot s jöjjön. A lakást majd eladják a váradi rokonok.
Megérkezett a barát, aki csak franciául tudott. Szerencsére Vera
nem jött zavarba, ha nem is anyanyelvi szinten, de elég jól megtanulta a
nyelvet iskolás korában. Akkoriban divatban volt leányoknak is nyelveket
tanulni, különösen franciát. Az olyan előkelőnek hatott a „társaságban”.
- Maga lesz a titkárnőm! Kinevezem! – mondta a francia.
- Igenis! – felelte jól nevelten Vera.
- Reggel indulunk a határra ellenőrizni, betartják-e a
konvenciót?
Mivel a határ mindkét oldalán tevékenykedtek, nem tűnt fel
senkinek, hogy Vera a túloldalon lemaradt egy megbízható falusi családnál. A
francia, a nemzetközi ellenőr pedig megelégedve a „napidíjjal”, visszament a
bizottsághoz jelenteni, hogy minden rendben van a határon.
--
*A 20-ik század első felében a négy osztályos
polgáriskola azzal a célkitűzéssel alakult, hogy vallásos, erkölcsös és
nemzeti szellemű, gyakorlati irányú általános műveltséget adjon és a gyakorlati
életre neveljen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése