Még szoknom kell

   Ki is lett volna képes a helyemben,
   folyamatosan adásra kapcsolva
   észlelni: jelei foghatatlanok.
   Idő kellett hozzá, hogy belássam, már
   régen vételre kellett volna állni.
   Az igazi meglepetés ekkor ért.
   A jelfolyam félreérthetetlenül
   téged közvetített, csakhogy belülről.
   Még szoknom kell folytonos jelenléted.

Giatrosz Agrotikosz: Kaland az Istros deltájában

  Makhaón, az orvos mesélte, hazatérése után, midőn az Apollón szentély előtti árnyas ligetben megpihentünk. Héliosz aranyszekere már ereszkedni kezdett a láthatár felé, Aiolosz kellemes lágy szellőt küldött a tenger felől, és balzsamos illattal telt meg a levegő.

 Már nem is tudtam a napokat számolni olyan sokat mentünk, csak eveztünk. Ám egyik nap megváltozott a tenger vize. Nem volt már többé sötétben játszó kék, fehér tarajú hullámokkal. Simább lett és a színe szürke, zavaros.

 - Nagy folyam közelében vagyunk – szólt a kapitány.

 - Mi lehet? - érdeklődtem.

 - Az Istros. Másról nem hallottam, hogy lenne ezen a vidéken. Azt mesélte a többi hajós, hogy olyan hatalmas, hogy soha senki nem hajózott még végig rajta. Egy esztendő elteltével sem érnél a végére!

  Hosszan elnyúló szigetsor választott el a szárazföldtől. Azok mentén óvakodtunk előre félve a víz alatti szikláktól, zátonyoktól – de nem voltak. Hamarosan el értük a torkolatot és jó mélyen behatoltunk a lassan hömpölygő folyóágba. Jobb oldalon mocsaras nádrengeteg látszott tele rikoltozó madarakkal. A balon szilárdnak látszó homokdomboktól tarkálló föld terült el. Életnek, a madárrajokat kivéve, nyoma se…

   Feltámadt a szél és félelmesen kezdett zúgni a nádas. Gyorsan kikötöttünk a baloldali homokos parton. A dűnék között védett tábort alakítottunk ki. Köveket, uszadék fákat raktak az emberek körbe, hogy a szárazföld felől is védve legyünk. Közben eleredt az eső is, a levegő jól lehűlt. Köpenyeinkbe burkolózva virrasztottunk reggelig. Reggelre kelve a szél is, és az eső is alább hagyott. Az örökké kíváncsi görög természet felülkerekedett bennünk, vagy az istenek sugallták, felkerekedtünk megnézni, mi van a folyón feljebb. Nem esett nehezére az evezés a legényeknek, mert csak lassan hömpölygött a folyó a tenger felé, Poszeidón akarata szerint.

  Nem kellett sokat haladni felfelé, mikor hirtelen hatalmas víztükör jelent meg előttünk. Mintha újra a tengert látnánk. Csak a színe volt más, meg a hullámok is hiányoztak.

 - Ez az igazi Istros! – kiáltott fel a kormányos.

 - Amin eddig haladtunk csak egy ága a folyamóriás deltájának – jött meg a hangja a kapitánynak is.

  Bámulattal csodáltuk a nagy vizet, mely méltóságteljes lassúsággal folyt. Hátán vízi madarak sokasága úszkált, halászott, kergetőzött. Egyszerre riadtan röppentek fel, de nem tőlünk ijedtek meg, hanem a vízből csapott ki egy akkora nagy hal, amilyent még tengeren sem gyakran láttunk, és egy madarat elragadva a mélybe bukott.

 - Ez maga Triton volt Poszeidón fia! – rémüldözött az egyik harcos, aki még mostanáig keveset járta a tengereket.

  - Inkább egy jókora ragadozó hal lehet – nyugtatta a kedélyeket a hajóskapitány -. Akár ki is foghatnánk.

  Beesteledett mire a folyam túlsó partjára értünk. Itt kötöttünk ki és amint már szokásunkká lett megerősített táborhelyet készítettünk magunknak. Iphianassza és társai ügyes íjászoknak bizonyultak, jó néhány vízi szárnyas lenyilazásával frissítették a már rég megunt szárított élelmiszereinket. A halászathoz értő görögjeink is sikerrel próbálkoztak a halban gazdag folyóban. A nagy halat azonban nem sikerült kifogni. Nem jött a partközelbe, inkább a nádas közelében vadászott tőlünk biztos távolságban. A tűz fölött sülő halak és szárnyasok húsának illata töltötte be a partot, és a szürkületben vidám hangulat uralkodott el az embereken.

  Reggelre ébredve emberi lábnyomokat találtunk a tábor körül. A figyelmesebb megfigyelők pedig a közeli erdőszélen mozgolódó alakokat véltek felfedezni. Öt fegyveres harcos, Proklész vezetésével elindult megnézni, kik azok. Ahogy közeledtek a búvóhelyükhöz az idegenek gyorsan elillantak, csak az avar zörgött egy darabig még, ahogy távolodtak. A kis csapat az erdőszélen tanácstalanul megállt. Nem volt tanácsos az ismeretlen erdőbe behatolni.

  Éppen visszafordultak, amikor a fák közül nyílzápor zúdult rájuk. Védekező állást felvéve igyekeztek lőtávolon kívül kerülni, de egyik társuk súlyos sebet kapott. Ketten felemelték és gyorsan a hajóra siettek vele.

  Megvizsgáltam a sebesültet, bizony csúnya sérülés érte a nyakán, ami bőven vérzett. Elláttam, bekötöztem a mesterség szabályai szerint, majd könyörgő fohász küldtem a Gyógyító Apollón, és az istenné emelt Aszklépiosz felé, segítségükért esedezve, de nem segített semmi. A Napisten szekerének eltűnésével egy időben a harcos társunk lelke is leszállt Hadész birodalmába.

  Amilyen gyorsan csak lehetett elhagytuk a barátságtalan partot. A hozzánk közelebb levő baloldali deltaágon igyekeztünk vissza a tengerre a folyás irányában hajózva. Rövidebbnek tűnt végül, mint amin felhajóztunk, a sodrás is segített, így alig napnyugta után elértük a nyílt vizet. Tanulva az előbbi csetepatéból, kettőzött óvatossággal rendeztük be éjjeli szállásainkat anélkül, hogy sülő húsok szagával magunkra irányítanánk a part közelében tartózkodó barbárok figyelmét.

- Látod, barátom Agrotikosz, még egy esti lakoma illata is hozhat bajt a figyelmetlen ember fejére! – fejezte be történetét Makhaón az orvos, szokásához híven egy tanulsággal.

várakozásom

azzal a hangaszállal
egy dallá vált versből
az emlékezetből föl-
szalagozva és ha egyszer
egészen mellettem majd
akkor is csak téged csak rád
meg persze arra hogy most már

várakozásod

Tanító úr és leánya

  Villogó szemű szakállas fiatalember baktatott az úton, ahogy kikanyarodtam homokfutómmal a rendelő kapuján. Sohasem láttam errefelé, de valahogyan mégis ismerősnek tetszettek a vonásai. Nem sokat törtem ezen a fejem, hanem mellé érve megkérdeztem hová igyekszik hátizsákosan, hiszen itt közel-távol nincs kirándulóhely, se vendégfogadó, a következő falu is jó nyolc kilométernyire található.

  Mondta a falu nevét, hogy hova. Az én utam is éppen oda vezetett, így hát felajánlottam a mellettem levő helyet a kordén. Szívesen elfogadta, különösen, amikor megtudta, milyen messze kell mennie. Gyalogosan bizony két óra az a nyolc kilométer.

  Bemutatkoztunk egymásnak, miután helyet készítettem számára, s a lovacska is szaporán nekiindult a poros útnak. Ahogy a nevét meghallottam, rögtön rájöttem, honnan olyan ismerősök a vonásai. Ugyanígy hívták egyik tanáromat, aki a fertőzőbetegségek klinikáján volt tanársegéd és baráti viszony fűzött hozzá.  Említettem is neki gyorsan, s ő felvilágosított, miszerint a nagybátyáról beszélünk.

  Beszélgetve hamar telt az idő, s már a falu határában jártunk, ahová mindketten igyekeztünk, mikor rákérdeztem pontosabban látogatása céljára.

  - A tanító úrhoz igyekszem – válaszolta érdeklődésemre.

  - Jól ismerem Ádámot. Baráti viszonyban vagyok vele.

  - Ennek örülök, legalább majd bemutatsz neki, tudni illik, én magam nem ismerem.

  - Akkor meg miért keresed?

  - Nem egyszerű a dolog. Ő az apósom…

  Erre nem szóltam semmit, csak emésztettem a hallottakat. A kocsi zörögve haladt a köves úton, s egy darabig egyikünk sem szólalt meg. Újdonsült barátomban azonban nem állt meg sokáig a szó, s folytatta mondókáját.

 - Mondom, nem egyszerű a dolog. A feleségemet, a főiskolán ismertem meg. Eleinte nem érdekelt a családja, csak amikor megkértem a kezét, és igent mondott, szólt, hogy jó lenne, ha bemutatkoznék az anyukájának.

  Elmondta, amíg bukdácsoltunk a kátyús, rossz úton, hogy a lány együtt élt az anyukájával, akit addig a napig, amíg el nem ment a bemutatkozással egybekötött leánykérőbe, nem is találkozott. Akkor nem jutott rá idő, hogy a többi családtag iránt is érdeklődjön: apa, testvérek, stb. Már az esküvőt is kitűzték, mikor rákérdezett: „és apád?” Zavar hallgatás volt a válasz. Végül is csak kimondta, hogy nem ismerte, hogy otthon nem volt szabad róla beszélni. Barátom nem is feszegette a dolgot látva, a lánynak mennyire kellemetlen a téma. Azért mégis furdalta a kíváncsiság az oldalát, mi lehet a dolog mögött, mi lehet az igazság. Az asszonyka is látta, semmiképpen nem kerülheti el a magyarázatot, elmesélte, amit sikerült megtudnia ismerősöktől, rokonoktól.  

  Éva és Ádám főiskolás korukban ismerkedtek meg, de nem tartott sokáig az idill, mert jöttek a vizsgák, a kihelyezés. Éva, mivel kitűnővel diplomázott, a városban maradt, visszahívták a főiskolába gyakornoknak. Ádám kikerült falura – jó messze a várostól – tanítónak. Mikor hírét vette, hogy a lány babát vár, pénzt küldött az abortuszra.

- Tartsd meg a pénzed, vagy költsed patikára! – válaszolta Éva joggal megsértődve, és soha többet nem állt szóba Ádámmal.

  Mikor eljött az ideje megszülte gyermekét - egy kislányt.

  Később évek múltán Ádám hiába kereste a találkozást gyermeke anyjával, de mindig merev elutasításra talált. Ügyvéden keresztül küldte a gyermektartást, amit a fizetéséből levonattatott és átutaltatott havi rendszerességgel.

  Évekig búsult, amiért ilyen lehetetlenül viselkedett, és elidegenítette magától a szeretett nőt és hiába lett apa, nem láthatja gyermekét, akiről sokáig azt sem tudta leány-e, vagy fiú. Azzal próbálta magát igazolni saját maga előtt, hogy nem volt se anyagilag, se lelkileg kész a házasságra, a gyermeknevelésre. Gondjairól, vívódásairól senkinek sem beszélt, barátságokat, ismeretségeket nem kötött, a faluban különcnek, magának való embernek tartották. Idővel a szomszéd falu frissen végzett tanítónőjével összebarátkozott. Talált a szó. Neki sem mesélt azonban mélyen eltemetett titkáról.

  Mégis mind gyakrabban időzött a szomszéd faluban, s az emberek meg is kérdezték szokásukhoz híven, őszintén, kendőzetlenül, hogy „Tanító úr, talán nősülni készül?”

- Miből gondolja, János bácsi? – kérdezett vissza meglepődve.

- Látom ám, hogy vizitába jár Amál tanító nénihez!

- Én? – rökönyödött meg, de aztán megvonta a vállát, s odább lépett.

  Azért a gondolat nem hagyta nyugodni, s egyre többet gondolt rá, hogy nem is beszélt olyan nagy butaságot János bácsi.

- Végül is… - gondolta, s nyakkendőt kötött.

  A tanügynél kegyesen fogadták a hírt, hogy a két magányos tanerő összekötötte az életét. A főtanfelügyelő is aláírta Amál tanítónő áthelyezési kérését, és így áthelyezték az ifjú férj iskolájába, persze miután "otthonról jőve" többször is felkereste a kedves főtanfelügyelőt. Így ettől fogva két tanító oktatta a gyerekeket a szülők nagy megelégedésére. Mesterségüket, a gyerekek nevelését, tanítását, jól értették, s a falu is megbecsülte őket. Már nem tartották többé különc embernek Ádámot.

  Idővel gyerekeik születtek, két fiú.

  Most mikor feléjük tartottunk, a nagyobbik már betöltötte a tizennyolcat, s készült bevonulni katonának, a kisebbik érettségi előtt állt.

  Mi lesz itt, ha én bemutatom nekik a sógort? Gondolom, fogalmuk sincs a nővérük létezéséről.  Ránéztem a barátomra, de semmi izgalom nem tükröződött az arcán. Úgy látszik, ezt a témát jól megrágta már magában és felkészült jóra-rosszra.               

  - Vágjunk hát bele! – bíztattam magam, s bekopogtattam a tanítói lak udvari ajtaján.

   Délután, mikor végeztem a dolgaimmal, visszakanyarodtam Ádámékhoz. Kopogtattam és a harsány szabadra óvatosan benyitottam. A férfiak – Ádám, a két fiú és újdonsült barátom – az asztal körül ültek, előttük borospoharak, s kedélyesen társalogtak. Amál asszony pedig a főzőkályha körül ügyködött. Készítette a vacsorát.

  Békés családi idill!

 Már kezdett lehaladni a nap, mikor indultunk vissza. A barátom csöndben emésztette az eseményeket, csak nézett maga elé sokáig.

- Remek ember az apósom! – jelentette ki váratlanul.

- Nocsak…

- Meg a sógórkák is! Amál asszony meg mit szóljon? Elfogadta a helyzetet. Megnőtt váratlanul a család. Azért ő is kedves volt – meghívott jövő vasárnapra, mutassam be a feleségemet. Nagy szó, ember! Megmondom őszintén neked, nagyon tartottam ettől a találkozástól.

  Ez utolsó megjegyzéssel magam is nagyon egyet értettem.

  

Ma sorsoltunk

- Szívélyes üdvözletem kedves uraim! Nem tudják, mikor kezdődik a műsor?

Csenevész társával körülnéztek. Igen furcsa -székeken bambuló ábrázattal-, elszőkült cifraságú, piros rózsákból, halvány sárgába bicsaklott emberkék ücsörögtek

szerteszét, több mint angyali nyugalomban. Csak egy, a bal sarokban, adott valami életjelszerűt. Két székre intett.

- Foglaljanak helyet és várakozzanak! Én már nyolcadik napja ülök itt, nem lehet kiszámítani, mikor kezdődik egy-egy előadás és azt sem, hogy egy, kettő, három, vagy öt jelentkezőt rendelnek éppen be. Annyi biztos, hogy valamiért, mindig engem szoktak megkérni a felkísérők -tudja olyan piros egyenruhás krapekok-, hogy lennék olyan kedves megőrizni az utókornak az értéktárgyakat. Itt van mellettem ez a marha nagy bőrönd, telis-teli vacakságokkal. Ki hoz ide magával értéket? Maguknál például van pénz?

A ferde nyakú csak annyi válaszolt:

- Ugyan kérem, éppen pénzért jöttünk, mint ahogy maga is! Elég furcsán beszél, itt a többiek meg ülve alszanak. A kollégával éppen átverekedtük magunkat a felvétel labirintusán, arról nem volt szó, hogy meghatározatlan idejű a műsor. Nekem 5000 eurót fizettek.

- Jól kitoltak magával is. Maga kis ember mennyit kapott?

- Én 8000 eurót, abból biztosan sikerül megnövesztetnem magam!

- Pancserek, ezek az üldögélők is mind! Tudják az a baj, hogy nem olvasták el az apró betűs részeket a szerződésben.

- Én semmit nem olvastam el. Negyvenhat kötetnyi anyagot raktak elém azzal, hogy három perc alatt nézzem át. Még a címeiket sem tudtam.

- Ne szomorkodjon! Én kiköveteltem, hogy elolvashassak mindent. Egy hetembe telt, reggeltől estig olvastam. Az apró betűs részeknek így is, csak egy kis töredékét tudtam elolvasni. Miután az ötödik napon rájöttem, hogy az oldalak alja nem mocskos, mikroszkópot vittem magammal és további egy egész napomba került, amíg

rájöttem, hogy thai nyelvű a szöveg. Beszereztem egy szótárt, de semmi mást nem tudtam kihámozni, csak hogy a résztvevők 5 000 000 eurós sikerdíja garantált, hacsak másként meg nem egyeznek. Magukkal, pancserekkel, másként egyeztek meg. Én az 5 000 000 eurómat bekasszíroztam, valahol éppen kamatozik. Tudják, az a jó, hogy nyitva van az ajtó, le lehet sétálni a zárt folyosón. Két ajtó van, egy ahol bejövünk és egy, ami az előadás felé vezet. Ablak sehol, ez engem egy kicsit megvisel. Azt hiszem azért vagyok éberebb. A többiek nyugodtak, üldögélnek, üldögélnek éjjel nappal. Nagyon jó a kaja, tele van nyugtatóval. Hát tudják, nem lehet pontosan tudni, mire számíthatunk. Valahogy nem elsődleges szándékuk, hogy ide, az én sarkamba például, reflektorokkal szórják be a -széthasogatott hajszálú- információkat. A csapból is természetesen nyugtatós víz folyik, de nem kell meginni, kapunk üdítőt, az is tele van nyugtatóval. Jó, hogy nyitva az ajtó, szerintem sétáljanak egy nagyot, én is azt csinálom. A többiek üldögélnek, éjszaka kicsit lelóg a fejük, nagyon ritkán felállnak, két-három percig ide-oda járkálnak, aztán visszaülnek. Szeretem a nyugalmat, nem zavar a bágyadtságuk.

- Mondja maga nem fél?

Szólalt meg a ferde nyakú, aki az előadás után, visongva telt el, sejtjeibe szivacsosodott rémülettel.

- Ugyan már, mitől félnék? Ha jól dereng, az első fél napban féltem, aztán ebéd után már soha többet. Mit vesz a sikerdíjból?

- Én egy kisebb házat akarok venni, csak valahogy innen ki kéne jutni. Kisöreg, növekedni vágyó, gyere menjünk, járjunk egyet ezen a koszos folyosón!

Kiléptek az igen hosszú, keskeny, zavaróan szürke, fénytelen folyosóra és végigballagtak.

- Hallod haver, meg ne próbáljunk se enni, se inni, különben úgy járunk, mint ezek, ki tudja mit csinálnak velünk. Gyanús itt nekem minden, valahogy ki kellene jutni, úgy szeretném látni a napvilágot!

- Tudod ferde nyakú, olyan a szívem, mintha keresztbe és hosszába is összeláncolták volna. Nem csak azt a nyavalyás pénzt, de akármimet odaadnám, hogy innen kijussak.

Közben kinyílt az ajtó hátul és piros egyenruhások, a "hulló falevél, hulló falevél" dúdolása közben, érdekesen sokat és semmit sejtető mosollyal arcukra kenődve, békésen, de mégis ijesztően masíroztak előre.

- Nyomás vissza a terembe, ha úgy tetszik kalitkába!

- Szép jó napot emberek! Meghoztuk az ebédet, mindenkinek kiváló étvágyat kívánunk. Itt vannak az üdítők is. Ma sorsoltunk. Maga, meg maga játszanak.-

böktek a ferde nyakúra, meg a kis emberre.

- Ne tessék haragudni, kérem szépen, tisztelettel, már nem szeretnék játszani!

- Én sem!

Kurjantott a kis ember, derűs bájra vetkőzött arccal. Fixírozó szemeit rájuk ragasztva, a fő főnök, vezető ceremóniamester, egyszerűen kibökte.

- Aláírták a szerződést,azt visszacsinálni nem lehet!

- Bocsánatot kérek - szólt a ferde nyakú -, hol a stáb?

- Mi vagyunk a stáb!

- Nem látok kamerát.

- Minek kellene kamera? Egy vagon pénzt kasszírozott így is, mit akar belőle csinálni?

- Még nem tudom. Vagy házat veszek, vagy kiegyenesíttetem a nyakamat, de ha elfogadják, maguknak adom, csak nyissák ki a kifelé vezető ajtót.

- Nem lehet! Különben is ebéd után lesz! Természetesen nem gátoljuk magukat semmiben, egyenek nyugodtan, táplálkozzanak és készüljenek a viadalra!

- De miféle viadalra?

- Nehéz, hosszan tartó és keserves. - vigyorodott el a főhoppmester - Majd adják le a cuccaikat a sarokban álló, időnként ülő, máskor sétáló úriembernek. Megőrzi az utókor számára, vagy nyerés esetén visszaszolgáltatja. Sarkos!

- Igen kérem!

- Megértette mi a teendő?

- Igen, természetesen, itt a bőrönd, ha nincs elegendő hely, adjanak még egyet, rakom beléjük a sok marhaságot.

- Haver, kis ember, figyelj már ide! - szólt a ferde nyakú.

- Nem tudok, az egész terem zöldesen foszforeszkál.

- Én is nehezen koncentrálok, hidd el. Valamitől tele van itt minden mamutfenyővel. Ennek ellenére, ne nyúlj az ennivalóhoz!

- Eszembe sincs!

- Figyeljen, magáé a ceremóniamester, meg a két balszélső, az enyém meg a többi. Meg kell támadnunk őket!

- Ne ábrándozzanak - szólt közbe a sarokban ülő, állomásozó üldögélő, akinek helyesen üllő, másoló álldogáló is lehetett volna a neve - azt mesélik, volt aki visszajött, inkább erre alapozzanak!

- Miért ne? - kérdezte ferde nyakú, egyre szorultabb kecstelenséggel.

- Tudja, géppisztolyokkal szoktak jönni, valamiért számolnak a hasonló viselkedéssel. Jó étvágyat!

- Maga megeszi, amit kapott?

- Naná, hogy megeszem! Éhes vagyok.

- Mi még most inkább nem ennénk.

Az üldögélő aluszékonyak is, olyan evés-ivás félét rendeztek, majd eljött a kimenés ideje. Végigkísérték őket a folyosón, ami valamitől vastag ködbe burkolózott hirtelen, majd kinyitották az ajtót. Fél méter vastag páncélajtó nyílt nyikorogva és egy keszonszerű, köztes valamibe tuszkolták be őket, ahol visító kétségbeeséssel, falakat karmolva kísérőiknek estek, majd térdre rogyva, rimánkodón kérték, hogy nyissák meg a visszavezető ajtót előre, csak ne hátra.

- Kedves emberek, legyenek szívesek talpra fáradni, előre kell menni, mindig előre! Nem tudom mondták-e, ez egy magán live show, itt sokat fizetnek a látnivalókért,

nagyon szeretik az ilyen rettegetteket nézni, azt különösen, hogy mit művelnek velük.

Az asztal alatt állomásozó, szorult helyzetében nyivákoló macska, fénytörésre zárult, fülsértő hangja, lágy muzsika volt kettőjük szopránváltásának. Az egyik őr hátraosont, vissza az ajtón, bement a terembe és beszólt.

- Fiúk, remek volt a teljesítmény! Te ott a sarokban, Gábor, külön béremelést kapsz. Meg kell adni az üldögélés bambultságát, nálatok jobban senki nem tudta volna alakítani. Kitüntetünk benneteket, a helyzetjelentő sejtelmes rejtekszervezet, vizsgálódíjának tudományos fokozatú, aranykeresztjével.

Visszament. Addigra, bár hónaljból fogták a két hőst, hogy egyáltalán lábon maradhassanak, kedélyesen mosolyogva, a ceremóniamester-riporter hátraszólt.

- Mindenki mosolyogjon, ez nagyon fontos! Előre megyek, bejelentem magukat.

Kilépett az ajtón és a kísérők egyike elkezdett visszaszámolni.

- Három, kettő, egy, zéró...Ajtó nyílik, maguk mennek!

És kituszkolták őket a keszonból.

- Segítség, segítség, gyilkosok!

Ordítás után az utcán találták magukat, megannyi fotóriporterrel szemben és a járókelők csak tapsoltak, mígnem zokogásuk hüppögéssé csendesült és felfogták, hogy itt valami nagyon nagy, teknősbéka trükk sávozódott végig, s ím sem küzdeni, sem meghalni nem kell. Remegésből nyugalomba, majd mosolyba

emelkedve, hajlongtak és más sem járt a fejükben, hogy keservesen szerezték bár a pénzt, de végre kiegyenesítik a nyakukat, vagy házat vesznek, illetve úgy megnövesztik magukat, ahogy senki más. Végül is, jó mulatság volt és ez a lényeg!

- Na, kisöreg, jól be voltál gyulladva mi? Szégyellhetem magam miattad.

- Csak ne vágj úgy fel nyakas! A sarokban ülő által széthintett frász meggyökerezését, te segítetted legjobban elő. Azért tudod mit? Még egy ilyen live showra nem nevezek be. Nem vagyok én gyáva ember, de eleget kerestem így, nagy hirtelenjében, meg a csillagok állása se nekem kedvez, zsinórban, fél Hold mellett.