Húsvét hetében, az ünnep előtt néhány nappal a Parajdra döcögve igyekvő személyvonatra Bonyhán felszállt egy pásztorkinézetű férfiember. Vállán tömött átalvető lógott, balkezében egy csihánzsák, s abban nagyobbacska állat fészkelődött, ahogy azt a sarokban az ülés alá elhelyezte. Az ember subájából átható birka szag áradt, s ez pánikszerű menekülésre késztette a kényes orrú utasokat, akik nagy részét Szovátára tartó fürdővendégek tették ki. Úti céljuk szerint az ünnepeket ott óhajtották eltölteni kellemes környezetben, kényelemben, s még a gyógyvíz áldásaiban is részesülni kívántak,és kipihenni a pénz utáni hajsza fáradalmait. Emberünk elhelyezkedett a kiürült kupé sarkában, átalvetőjét letette, s még a kozsokját is lekanyarította a válláról. Ahogy elégedette szétnézett az üres fülkében, megpillantotta a szemközti sarokban üldögélő egyetlen itt maradt utast. A prémgalléros kabátba öltözött úrforma ember barátságosan bólintott neki köszönésképpen.
Kis idő múlva meg is szólította a pásztort.
- Meddig utazik?
- Én csak hazáig – válaszolta az egykedvűen.
Egy darabig csendben emésztették mindketten az elhangzottakat. Kint szép verőfény vidította a szemet, s a vasúttal együtt futó országúton sovány lovacskák húztak keservesen egy megrakott szekeret. Az akácfákon tanyázó varjak még a szárnyukat sem rebbentették meg a mozdony dohogására, csak ültek tovább lustán az ágakon. Szentlászlón alig egy percig állt a vonat, de annál nagyobb csikorgással, nyikorgással fékezett. Néhány fiatal szállt fel csupán, de csak éppen bekukkantottak a fülkébe, mentek arrább. Így továbbra is ketten maradtak. A prémgalléros úgy látszik nem szerette a csendet, mert ismét megszólalt.
- Bárány van a zsákban? – kérdezte felcsillanó érdeklődéssel.
- Az! Az bizony – mormogta a bajusza alatt a pásztor.
- Hány kilós lehet? – folytatta az ember.
A másik megemelte kissé a csihánzsákot, s úgy mondta „huszonöt”, s azzal elfordult az ablak felé, mintha ki tudja, milyen különös látnivaló lenne ott kint a fák, s bokrok között. Az ember ott a szembeni sarokban izgatottan mozgolódott, de belefojtotta a szót a pásztor visszautasító mozdulata. Így hallgattak, míg a vonat újra fékezni nem kezdett a már ismerős csikorgással, nyikorgással. Ekkor két bőszoknyás asszonyság szállt fel, s jött be a kupéba. Ez az állomás biztos Kóródszentmárton lehetett, mert kicsivel tovább állt, mint az előbbi megállók alkalmával, bár a falu nem látszott, mivelhogy az állomás messzebbre esett.
- Mi van a zsákodban Gyorgye? – kérdezte az egyik asszony.
Ismerhették egymást a pásztorral, aki a hozzáintézet szóra elfordult az ablaktól, s mintha egy csöpp kis mosoly bujkált volna a szája szögletében.
- Állat – mondta, s felhúzta a szemöldökét mintegy jelezve, hogy ne kérdezősködjenek feleslegesen.
Nem is szóltak többet, hanem elhelyezkedtek az ülésen, kosaraikat a lábuk elé téve, s jó egyetértésben szundikálni kezdtek, vagy legalább is úgy tettek. Egyikük azért odasandított a prémgalléros emberre, majd a pásztorra, de az tüntetően újra az ablak felé fordult.
- Eladó a bárány? – folytatta az úrforma ember a kérdezősködést.
- Milyen bárány? – kérdezte vissza a pásztor.
- Ami a zsákban van.
- Ez? – emelte meg a zsákot.
- Az, az! – erősítette meg az ember.
- Kettőszáz lej – jött a rövid válasz.
- Adok érte százötvenet – alkudozott emberünk.
- Legyen százhetven – egyezkedett a pásztor.
- Megadom! – és nyúlt máris a pénztárcája után.
A pásztorember fölállt, hátára kanyarította nagy kényelmesen a subáját, eligazgatta, felszedte az átalvetőt is, majd a csihánzsák került sorra. Azt is felnyalábolta az állattal együtt. Közben a vonat közeledett már Kelemntelke megállójához a megszokott csikorgás, nyikorgás közepette.
- Legyen hát – szólott a zsákot nyújtva.
A pénzt átvette, s már lépett is ki az ajtón.
A vonat alig állt meg, szállott is le, és indult a kijárat felé. Az állomásfőnök szalutált, a mozdony sípolt egyet, a vonat pedig hirtelen rándulással megindult.
Prémgalléros ember nagy boldogan kibontotta a zsákot, de abból bárány helyett egy juhászkutya ugrott ki egyenesen neki a még félig nyitott ajtónak, s ugrott le ügyesen a töltésre.
Gyorgye pásztornak lám, így hozott szerencsét a „húsvéti nyuszi”!
