Mit hoznak a hónapok?

Januárral kezdődik
egy újabb esztendő,
február azt jelzi,
mit hoz a jövendő?
Márciussal jön a tavaszt,
április megvicceli májust,
elhitetni vele:
hogy szerelem nem kell!
Júniusban jön a meleg,
strandra megy a tömeg,
júliusban kánikula:
az kell aratásra!
Augusztusban készülünk
a betakarításra,
szeptemberben eljön
az ősz: mennek iskolába.
Októberben leszáll a dér,
megőszül a határ,
novemberben nő a hideg,
és  nem tudja:
mikor lesz meleg?
Decemberben ünnepeljük:
Jézus megszületett.

Egyszer: csak szeretni

                          Háromszor szülni: áhítat.

                          Kétszer szülni: bámulat.

                          Egyszer szülni, csak szeretni…

                          Háromszor szólni: szidalom.

                          Kétszer szólni: bizalom.

                          Egyszer szólni, csak szeretni…

                          Háromszor vágni: praktikum.

                          Kétszer vágni: tragikum.

                          Egyszer vágni, csak szeretni…

                          Háromszor várni: pazarlás.

                          Kétszer várni: gyanakvás.

                          Egyszer várni, csak szeretni…

                          Háromszor hálni: csalódás.

                          Kétszer hálni: megcsalás.

                          Egyszer hálni, csak szeretni…

                          Háromszor hinni: tévedés.

                          Kétszer hinni: ébredés.

                          Egyszer hinni, csak szeretni…

                          (Pápa, 2015 májusa)

A versről

Weöres Sándor: Vázlat az új líráról

„A versben fő a tartalom." De akkor

mért vers? Hiszen prózában egyszerűbb

akármi tartalmat rögzíteni,

élményt vagy eszmét pontosan közölni.

Azért van vers, hogy iskolásgyerek

a rímbe-font tant könnyebben magolja?

hogy mellénygombon fogjon és okítson

okos dologra, mit meg kell jegyezni?

Az ilyen költészettől elfutok

zenébe, csöndbe, hogy bolond maradjak.

„A versben fő a forma." Tiszta zengés,

tökéletes rend: dermesztő unalmas.

Kis Jánost, Szász Károlyt olvasni bírod?

Arany nem írt olyan hibátlanul,

Petőfiről nem is beszélve, mint ők,

hitbuzgalomról, langyos évszakokról,

tisztes szerelmi erkölcsről, hazáról,

madárdallal behintve mindenütt.

Metrum, hangsúly, rím, mind helyén való;

átlátszó forma és olvashatatlan.

Se tartalom, se forma — Hát mi kell?

A jó vers élőlény, akár az alma,

ha ránézek, csillogva visszanéz,

mást mond az éhesnek s a jóllakottnak,

és más a fán, a tálon és a szájban,

végső tartalma vagy formája nincs is,

csak él és éltet. Vajon mit jelent,

nem tudja és nem kérdi. Egy s ezer

jelentés ott s akkor fakad belőle,

mikor nézik, tapintják, ízlelik.

***

Kiegészítésül egy szerénytelen, saját (külön bejáratú) definíciós próbálkozás:

A vers(szerű szöveg, úgy is mint 'Dichtung') számomra a szerző sűrített pszichéje.

Ebben az értelmezésben a befogadás is az olvasó pszichéje által történik, és ha annak aktusa valóban végbemegy, eredménye az, hogy a befogadó (képletesen) a maga pszichéjét sűríti bele a befogadott szövegbe, mivel abban önmagát, a saját tudati, érzelmi, sőt, tudatalatti „világát” a köznapi (normál) tudatszinthez képest sokkal intenzívebben, vagyis ebben az értelemben „sűrítve” éli meg.

A befogadás aktusában szerintem szerző és befogadó adott szövegbe sűrített pszichéjének „közös metszete” születik meg legalább néhány percre — már ha a kettőnek az adott hangoltság-állapotban, helyen és időben egyáltalán van (lehet) közös metszete.

Ha nincs, akkor véleményem szerint a befogadás (legalább is akkor és ott) ellehetetlenül, nem történhet meg.

***

Egy irodalmi portálon (továbbra is szerénytelen) definíciós kísérletemre a minap az alábbi ellenvetés érkezett:

„A leírtakkal a verseknek egy vagy néhány fajtájára vonatkozóan egyetértek, de tudomásom van más, szintén versként elfogadott szövegfajtákról (elbeszélő költemény, népballada, paródia, parafrázis,...) amelyekre nehéz volna ráhúzni. Az oldalon más helyen is találkozom olyan megközelítéssel, amely vers alatt kizárólag a lírai verset érti; nem örülök a hasonló korlátozásnak. A meglátásod többi részével egyet tudok érteni.”

Az észrevételre a következőket válaszoltam:

„Pedig a gordiuszi csomó bizony a »líra« szóval oldható meg, pontosabban vágható át.

Az elbeszélő költemény valóban kivétel, de az nem is lírai műfaj (részletesebben lásd alant). 

A népballadáknál (általában a balladáknál) kevés sűrítettebb szöveget tudok elképzelni (még ha ott a »Dichtung« oka inkább talán drámai, mint lírai, viszont annál inkább: pszichés), és fogalmam sincs miért lógna ki pl. a parafrázis, ahol az átfogalmazó par excellence a maga pszichéjét sűríti az eredeti szerző fordulataiba, vagy a paródia, amelynél pl. Karinthy nem mást karikíroz (a kiemelés okán ugyancsak erős sűrítéssel élve), mint az áldozatul kiszemelt szerzők verseikben tetten érhető költői lelkületét (pszichéjét). 

Bevallom, sőt megerősítem: számomra az elbeszélő költemény minden formai szabály(ozottság)a ellenére tartalmát tekintve inkább »testvére« a novellának, mesének, regénynek (stb.), mint a lírai versnek, ahogyan a fogalmi leírásai is kiemelik epikai tartalmát: »verses epikai műfaj, verses elbeszélés, költői elbeszélés, költői beszély«.   

E meghatározásokban a »verses«, »költői« jelzők az elbeszélésnek, mint jelzett főnévnek egy sajátos formai jellemzőjét juttatják kifejezésre, ám ez az utóbbiak epikai tartalmán jottányit sem változtat . 

Számomra pedig éppen a tartalom a meghatározó elem, amikor versről esik szó — ide értve a szinte minden formai szabály(ozottságo)t nélkülöző szabadverset is. 

Tudom, hogy vannak, akik a formai oldal felől közelítve utóbbit legfeljebb költeményként tudják elfogadni, sőt, prózaversekről értekeznek (ami szerintem fából vaskarika), de ezeket a(z adott esetben mégoly kanonizált) véleményeket távolról sem osztom.”

Padlizsán másképp

 - Padlizsánpörkölt

Szép az idő, ünnep van, majális, együtt a család. Jani mindjárt rá is zendít a régi dalra, „szép az idő, száz evező…”( https://www.youtube.com/watch?v=Tpxh0hjhE9w ) De itt nincs se Duna, se más víz, inkább menjünk ki a kertbe, süssünk, főzzünk!

Meg is vannak az igények.

Egyik malacpörköltet akar készíteni, a másik flekkent sütni, a harmadik saslikot kíván.

De mit tegyünk mi, akik nem akarunk húst enni?

Déneske kitalálta, készítsünk mi is pörköltet, de ne húsból, hanem padlizsánból. Osztatlan lelkesedés fogadta az ötletét. No, de hogy is csináljuk? – tevődött fel mindjárt a kérdés.

Íme, a válasz:

Vegyünk 3-4 közepes, ép padlizsánt, mossuk meg, szárát vágjuk le egy olyan két centis résszel együtt. Ezután vágjuk fel – ha lehet fakéssel vagy műanyaggal – 4-5 centis kockákra héjastól, enyhén sózzuk meg és tegyük félre. Egy fej vereshagymát apróra vágva kevés olajon, vagy vajon megfonnyasztunk, megszórjuk piros paprikával és hozzáadjuk a karikára vágott húsos paprikát, 2 darabot. Összekeverjük, beletesszük az előkészített padlizsánt. Ezt is összekeverjük. Jöhet a feldarabolt, hámozott paradicsom – ebből is 2-3 darab. Megborsozzuk, beletördelünk 1-2 babérlevelet, és saját levében körülbelül negyedórát főzzük. A főzés végén egy kanál tejfölt kavarunk hozzá és a tűzről levesszük. Galuskával (ez az igazi)vagy sós főtt krumplival tálaljuk. Hígpuliszkával is felséges! Van, aki negyedekre vágott főtt tojást ad hozzá (illik is hiszen most volt Húsvét!)

Bográcsban is elkészíthető, ami egy külön kaland!

 - Parmigiana eredeti recept alapján 

Szükséges anyagok: padlizsán (melanzana), reszelt parmezán sajt (Parmigiano Reggiano), tojás, paradicsompaszta, sonka (prosciutto, Mozzarella, bazsalikom, esetleg reszelt kecskesajt (Pecorino) – ha valaki igényli.  A padlizsánokat fél centi vastag szeletekre vágjuk,

panírozva bő olajban kisütjük. Tűzálló tálba rétegezünk padlizsán szeleteket

apróra vágott, vagy darált sonkát, Mozzarella sajtot, reszelt parmezánt (és Pecorinot), leöntjük paradicsompasztával, kicsire tépdesett bazsalikom levéllel. Tetejére padlizsán kerüljön, amit bőven meghintünk a reszelt sajttal. 180 fokos sütőben 30 percig sütjük, majd hagyjuk phenni 2 órát. ekkor tálaljuk!

A dicséretet szíves szóval köszönjük meg…

Izzani látszott a tavasz égbolt

  Különös fény vonta be reggel a falut. Mintha a házakból jött volna a fény. Vagy fentről? A tavaszi ég izzani látszott, s rongyos szélű felhők úsztak tova rajta. A nap közülük kikandikált és ezüstös csillogással vonta be szélüket. Csend volt a falu felett. Elmélázva, szinte félálomban bandukoltam a reggeli fényben, s néztem az égre törő tornyot, mely jelezni látszott valami ígéretes, jó hír érkezését.

  A megkonduló harang szava egyszerre megtörte a csendet.

  Megelevenedett a falu. Ünneplőbe öltözött emberek özönlöttek ki a kapukon a harangszóra. Férfiak és nők, öregek és fiatalok, meg gyerekek. A gyerekek közül néhány legénykén posztóharisnya feszült, s ügyes kicsi lajbi, lábukon csizma. A leányocskák között voltak székelyruhába öltözöttek – csíkos szövésű lerakott szoknyában, ugyan ilyen karcsú mellénykében, s hozzá kötényke. Az idősebb emberek közt is látok egy-két harisnyás férfiembert, s az asszonyok sötét öltözéke is mintha fényben játszana ezen a tavaszi reggelen.

  A templom előtt legtöbben megállnak egy kis tereferére, amíg várják a papot. Mikor harmadikat harangoznak, meg is jelenik a tiszteletes úr fekete reverendájában, méltóságosan lépegetve. De a komolyságot hiába erőlteti, mert ebben a fényben csak vidámnak szabad lennie az ember fiának. Az emberek szépen félrehúzódva utat engednek neki, s illő „békesség Istennel” szóval köszöntik, melyre ő is hasonlóval válaszol.

  A pap után a hívők bevonulnak mind a templomba. Külön kapun a férfiak, külön kapun a nők. A helyüket is így, külön-külön foglalják el: a szószéktől jobbra az asszonyok, balra férfiak. A halkan zsibongó gyermeksereg pedig a karzaton. Csak a székelyruhába öltözött legénykék, s leányocskák ülnek az első padokra a szószékkel szemben, ahol máris megjelenik a tiszteletes úr zsoltáros könyvvel a kezében.

  A pap végig tekint a hívein. Sokan eljöttek, megtelt a kicsiny templom. De sokan hiányoznak is. Szomorúság szállta meg a szívét, mikor arra gondolt, hányat kísért végső útjára, s milyen keveset keresztelt. Az ablakon beszökő napsugár azonban nem engedte sokáig búslakodni. Észre vette, ahogy szemeit legeltette a híveken, előbb az asszonyok sorai között (huncut ez a pap, előbb az asszonyokra figyelmez), majd a férfiak között is azokat, akiket rég látott, mert sorsuk idegenbe vetette őket. Most eljöttek az ünnepre feltöltekezni bizodalommal, reménységgel, hittel - feloldódni a szülőföld semmivel sem pótolható szeretetében.

  Áhítatos alázat töltötte el a pap szívét is, hisz ha fogyatkozva is, de a gyökerekből mégis új élet, új remény serked.

  Csend ülte meg a templomot, várakozással teli csend, még a gyermekek pusmogása is elhalt, s a pap rátalálta a hangra és érces zengő hangon megszólalt:

- Krisztus feltámadott!