Vizek futása

jégbe fagyott levél az arcod
mikor tavasszal elkapkodja a patak
már nem futok utána a parton

felejtésből ácsolok hidakat
hogy visszatérhessek oda
ahol ha a vizek futása megáll
a jég
levél
patak
még nem történetünk részei
s mikor indul a vizek futása
következmények nélkül nézhetem
miként rügyeznek a fák

a Kockás füzet repeszei 2

hegedűhang cérnaszálán

dörzspapír-ruhában

királylány egyensúlyozik

szája szélén hegesztett szavak

fogai albínó denevérek

ÉS

az alkonyat leple alatt

hadak indulnak pilléket kaszabolni

pókhálórácsokat feszegetnek

és megostromolják e spirális éjt

*

ezer utat szórtak elém

válogattam jó nem jó hosszú rögös

az igazság az hogy lusta voltam

és mostanra már nem maradt egy sem

csupán a gyermekkor hintázik a szivárványon

s egy légtornász mindig átleng a versen

*

Tegnap árnyékot kerestem

de elvakított az égi fény

ezért nem találtam árnyékot
így a ragyogásnak sem tudtam

örülni

*

zavar a kert az össze-vissza

heverő bokrok és virágok

a néhány ötletszerűen elhajított fa

a méhek röptében sincsenek szabályok

már nem egy kollektív terv része a sorsod

most egyedül neked kell megtervezned

mit csinálj merre menj és megtanítani röpülni

kalitkához szokott lelkedet

*

múlt és jövő ívén a Hídon állva

szárnyat bont az este és ellebeg

ösztönöm emlékezik a halálra

a lét szervezi önvédelmemet

*

itt fogna egyetlen szó szigete is

de mindenütt hullámzó némaság

a tekintetek kiszáradt kutak

és minden érintés dörzspapír

mégis akár a kagyló

nyílok és csukódom

talán gyöngytől izgatva

talán hiányától izgatottan

A Kockás füzet repeszei 1

egy szeretkezés hídjáról

sorsomba dobott csecsemő vagyok

és megfulladtam volna ha a hétköznapi

evolúció nem szocializál nekem kopoltyút

hogy párbeszédet kezdeményezzek

a naptár rácsai mögé zárt többi elítélttel

*

számban összefut a táj

érzem fogaimra kulcsolódik

a horizont fogszabályzója

s ezért amíg nem érek nyílt vizekre

szó sem lehet nevetésről

majd ott ahol senki sem lát

fölvonok minden vitorlát

és az első belélegzett sirály után

pólóm alatt pihésedni kezd

a méla lapocka

*

megyek a feketébe

s néha hiába lépek

metsző vakufénybe

szemközt sötét kapu

TITOK

társaim lidérces fények

fotonsatuba szorított emlékek

ami volt

boltívek között röpköd

szárnyuk széle

sorsom szobrát faragja

hányszor fordultam volna vissza

vagy kötöztem volna magam

árbocrúd-pillanatra

hogy esélyem legyen

a megismerésre

hiába

futószalag szállít

mélyből a magasba

vagy magasból a mélybe

*

néha

zöldre festem az eget

az almát lilára

szivárvány félkarikára

aranyzsinegekkel

deszkát kötözök

és azon hintázom

nincs előttem és mögöttem

csak molekulaszitákon

átszűrt vegytiszta Tér

melybe az Idő méze csorog

és megtörténik a remény

egy sohasem-lesz izzón

mégis földereng

s mikor a hamis foncsorok is

leválnak ünneplőbe öltözik

a csend

Harmadnapon

Szél fújja a Koponyák hegyét.
Eltűnt egy porba gurult dobókocka nyoma,
megette a lándzsát is a rozsda.
Festett, ébenfekete az ég,
mint bimbóból virág, úgy nyílt ki a vég,
mely kezdet és örök.
Lélekkel, nem tüskével koronázott.
Beteljesedett!
Egy anya holt fiát öleli,
ömlik az eső és elemek ránganak.
Nagy sóhaj után bezárult a sír,
s tán a szikla is tudta,
csak test volt odabenn,
a lélek alá, s fel szálla harmadnapig.
Ki nem kérte a megváltást, az is megkapta.
A hegy búbján még ott áll keresztfa.

E verssel kívánok Mindenkinek szeretetteljes, áldott, békés Húsvétot!!

Várkonyi Judit:

Húsvéti vers

Szórtál szeretetet, hirdettél igét,

csodákat tettél, ez mégsem volt  elég.

Fiad küldted, hogy bűneink megváltsad,

gaztetteinkért Golgotádat jártad.

Végigszenvedted Jézus kínhalálát,

keresztre feszítés kálváriáját.

Majd feltámadását engedélyezted,

s Mennybéli égbe Magad mellé vetted.

Ünnepli a világ Húsvét varázsát,

a szív és a lélek fennmaradását.

A bárányod lettem, hatalmas Isten,

semmilyen gonosz nem tántorít innen.