Bánó már hajnalban felébredt. Az izgatottságtól nem tudott aludni. Kiment a konyhába, meggyújtotta a tüzet, vizet tett fel melegedni. A gondolatai azonban messze jártak, alig figyelt oda arra, amit csinált. Az ablak talpán ott voltak egy csuporban letakarva a borotválkozó eszközei, mellé állítva egy kis tükör.
A kora reggeli nap ferde sugarai bevilágítottak az apró szemű ablakon, s a fény ráhullott a kékre meszelt falon függő képre – a Megfeszített meggyötört arcára. Bánó odakapta a szemét, s gyorsan keresztet vetett.
- Uram Jézus segíts meg! – mormolta halkan.
A fiatalember ezennel neki kezdett borotválkozni. Jól akart kinézni, hisz nagy nap várt rá, de idegességében háromszor is elvágta magát.
Sziszegve lápiszozta a sebeit, amikor kijött az édesanyja a konyhába.
- Ilyen korán elmész, fiam?
- El. Kihozná a fehér ingemet?
- Hozom, hozom. Nem lesz ennek jó vége, gyermekem!
- Bízza csak rám, édesanyám!
Mosakodás után rakoncátlan göndör fürtjeit vizes fésűvel rendbe tette és kifordult az ajtón, miután édesanyja arcára cuppanós csókot nyomott.
Az asszony fejcsóválva nézett utána, amíg a sarkon el nem tűnt karcsú alakja.
Bánó a kedveséhez, Esztikéhez igyekezett, aki megígérte neki, ma bemutatja a szüleinek.
Egy éve ismerkedtek meg a Bánó érettségi bankettjén. Esztike, mint szervező volt jelen. Utána találkozgattak, és lassanként nagyon összemelegedtek. Szép szerelem lett belőle. De csak titokban mertek találkozni, mert féltek, hogy Esztike szülei rossz néven vennék Bánó származását.
A kislány ellenben meggyőzte a szüleit, hogy annak ellenére, hogy a fiú cigány, fogadják legalább egy látogatásra, és csak azután döntsenek, ha már látták és beszéltek vele.
Most jött el az alkalom!
- Isten hozott! – nyújtott kezet Esztike édesapja.
- Gyertek beljebb! – hívta őket az édesanyja
Elfogódottan lépett be a házba Bánó és szerényen megdicsérte a csinos portát, ami láthatóan jól is esett a gazdának.
- Hallottam szép eredménnyel tetted le az érettségi vizsgát – kezdte a beszélgetést apa -. Mihez kezdesz most? Tovább akarsz tanulni?
- Kereskedelmi pályára gondoltam. A kereskedelmi főiskolára jelentkeztem.
Így folyt nagy megértésben a beszélgetés a két férfi között. Az eredménye az lett, amit álmaiban sem mert elgondolni.
- Bármikor szívesen látunk a háznál – mondta búcsúzóban Esztike édesapja.
Szép napok virradtak rájuk, nem kellett többet bujkálni.
Egyszer aztán mégis megtörtént a baj. Lali, a Bánó öccse, tizenegy éves kiskamasz, este elkottyantotta otthon a vacsora asztalnál:
- Bánónak magyar lány a szeretője.
Abban a szempillanatban már megbánta, olyan szemeket meresztett rá mindenki. A nyelvét szerette volna leharapni ijedtében. De a szó elhangzott.
- Ez igaz? – kérdezte vészjósló hangon az apjuk.
- Igaz! – válaszolta Bánó dacosan.
- Fiam, tudod jól, mi nem keveredünk! Ehhez tartsd magad!
Bánó lesütött szemmel hallgatott, csak néha pillantott szomorúan az öccsére, Lalira.
A vacsora tovább, feszült csöndben telt. Utána apa szó nélkül kiment a házból. Kis idő múlva anya is kiment a konyhába, háziasszonyi teendőit végezni.
- Bocsáss meg! – kérte Lali a fivérét.
- Nincs semmi baj.
- Nem gondoltam, hogy apa ilyen haragos lesz.
- Mondtam, nincs semmi baj! Majd megbékél. Legalább is remélem.
De nem békélt meg. Hiába jöttek el hozzá Esztike szülei, kitartott amellett, hogy ne járjanak együtt, hogy Bánó ne udvaroljon magyar lánynak.
Ettől kezdve csak titokban találkoztak. Mert találkoztak!
- Én már nem bírom ezt a bujkálást! – panaszkodott Esztike -. Valamit ki kell találnunk.
- De mit?
- Menjünk el innen. Szökjünk meg!
- De hova?
- Menjünk ki a bányavidékre. Tegnap jött haza a szomszéd onnan. Már tíz éve kint dolgozik, csak az évi szabadsága alkalmával jön haza. Kikérdeztem, és elmondta, hogy náluk mindig szükség van munkáskézre. Bárkit szívesen fogadnak. Ha van személyi igazolványod, nem kérdezik, ki vagy: román, magyar, cigány, vagy akárki, legyen bár városi, falusi, kulák, vagy szegényparaszt. Kezedbe adják a szerszámot, és már másnap mehetsz dolgozni. Szállásról is gondoskodnak, meg ebédről a kantinban. Nekem is lenne hol dolgoznom: a konyhán, vagy az étkezdében.
- Jól hangzik.
- Akkor megyünk?
- Még megpróbálok otthon valamit. Hátha rá tudom apámat venni, hogy fogadjon el téged!
Este meg is kísérelte, de látva apja komor tekintetét, már előre tudta, nem sok eredményt várhat a beszélgetéstől.
- Amit megmondta, megmondtam! – volt az apa dühös véleménye.
- Akkor én elmegyek a háztól!
- Mit beszélsz? Tudod te hova mész? Be a szobádba!
Apa is belépett Bánó után és behúzta az ajtót.
- Na, ide figyelj! Most magunk vagyunk. Nem veszekszem veled, nem szidlak, csak szépen elmondom, hogy mit tegyél, hogy mit tegyünk. És ahhoz tartod magad! – csattant fel végül a hangja.
Bánó figyelmes tekintettel fordult az apja felé.
- Holnap reggel szépen felöltözünk mind a ketten. És hogy végképp kiverd a fejedből a magyar lányt...
- De...
- Semmi de! - szigorodott meg az öreg hangja -. Átmegyünk Balázs Ádámhoz és megkérem neked Rozál kezét. Csitt! Ne szólj közbe! Ő a hozzád való lány és én ezt így akarom. Most kimegyek, és te itt maradsz gondolkozni azon, amit mondtam. Reggelre várom az egyetértésedet. Megértettél?
Kifele menet az ajtót kívülről bereteszelte...
Ebben a pillanatban, mintegy válaszul megzendült az ég, és megeredtek az ég csatornái. Hirtelen kitört a nyári zivatar.
Bánó megbabonázva hallgatta a dörgést és az eső kopogását a háztetőn és az ablakon, melyet még a szél is rázott. Aztán gondolt egyet, és néhány holmiját bepakolta a válltáskájába, személyi iratait, kevéske pénzét zsebre tette, magára vett egy viharkabátot, fejébe nyomta a kalapját és az ablakon át kilépett az esőbe. Maga után ügyesen betette az ablakszárnyakat és még a deszkatáblákat is óvatosan behajtotta.
Leugorva a párkányról a nedves füvön elcsúszott, de hamar felpattant és éjfél után valamivel, sántikálva ugyan, de meg érkezett Esztike szülői házához.
A kislány előbb megijedt, hogy vajon ki zörgethet ilyen késői órában az ablakán, de hamar megnyugodott, hallva-látva, miről van szó. Gyorsan ő is összeszedte kis motyóját, meg amit szükségesnek gondolt, és kilépett az éjszakába.
Az első üdvözlő értesítést reggel adták postára, amíg átszállásra vártak Balázsfalván, az állomáson. Írták, hogy jól vannak, és majd még jelentkeznek, ha az életük egyenesbe jön.
A vártnál is szívesebben fogadták a bányavárosban a munkára jelentkező emberpárt.
- Látom, mindketten érettségiztetek, de meg kell mondanom, hogy csak fizikai munkát kaphattok – jelentette ki a káderes.
- Vállaljuk! – válaszolták kórusban.
- Derék! Nem vagytok házasok, ugye?
- Még nem – motyogta Bánó.
- Nos, te lányom kapsz egy ágyat a női szállóban, te pedig fiam a fiúknál.
- Nem vitatjuk a törvény – mondta öntudatosan Esztike.
- Ügyes leány! Tessék, itt van egy heti ebédjegy. Vasárnapra is szól. A többi étkezés a ti dolgotok. Ha végezetek a helyfoglalással, gyertek vissza a beosztásért.
…
A második értesítést három év múlva küldték, mikor már Bánó főiskolai hallgató volt a Bányászati Főiskola levelezési tagozatán. A bánya küldte iskolában munkája, szorgalma elismerése képen. Ebben írták meg, hogy a bánya főmérnöke volt az esküvői tanú és rendes bányászlakást kaptak, s jól elvannak. Válasz nem érkezett a levelükre.
A harmadikat akkor írták haza, mikor megszületett a kicsi Bánó.
Erre már gyors jött a válasz apától:
- Anyáddal vasárnap érkezünk, Esztike szülei is jönnek!
