Vajhon hogyan került Afrikába, és épp ahhoz a törzshöz, na ezen sokat
lehetne morfondírozni. Ő sem emlékszik csak arra, amint a kis -
valamivel köldökénél magasabbra érő - leányzó, széles mosollyal fogadta a
hatalmas fehér, talán inkább rettenetesen sápadt óriást.
Visszamosolygott és köszöntés helyett orcájába csípett. Ekkor kezdődött a
fogadási ceremónia. Körbetáncolták, avval az összetéveszthetetlen,
jellegzetes ungabunga rurális változatával, majd előzékeny kezek egy
egészen csinos, testre szabott, a mahagóninál is keményebb fa belsejébe
vájt csőágyikóba fektették.
Feje alá, a legpihepuhább takaróval
vetekedő párnát helyeztek. Megfoghatatlan, hogy honnan szerezték, de ez
most nem számít. Ágyikóját belülről is kibélelték, de nem holmi mezei
matracok pimpós változatával. Nagyon megtetszett neki!
"Felfoghatatlan,
hogy ezek a természeti emberek milyen rendesek, csak tudnám, hogy
kerültek ide? Egyetlen kivonást vonok le a levonásomból! Miért kell
nekem mindig ilyen bonyolultan fogalmazni, mikor magamban beszélek? Arra
következtetek, talán megszeretnek, megkedveltek."
Még aznap este,
egymást váltva kezdték el, olyan jó öblös, törzsi méretű fakanalakkal
tömni. Rendkívül finom íze volt a kosztnak.
Arra nem volt kíváncsi,
hogy miből készült, mert talán elmegy az étvágya. Senkit sem akart
megbántani, különösen ezeket a gyönyörű színekbe öltözött, kreol
embereket.
A lányok elmondhatatlanul becsesen néztek ki,
tulajdonképpen egész testüket, mindössze gyöngyfonatok sokasága fedte. A
fedés szó is túlzás, mindent jól lehetett látni elől, hátul, na meg hát
mindenhol... És azok a nagy, fehér fogú, mindent beterítő mosolyok!
Gyönyörűek voltak.
A férfiak kicsit ugribugribb, morci harcosoknak
próbálták beállítani magukat, de le sem moshatták volna magukról a
jóindulatot, úgy rákenték egész testükre. Őket kevés, ágyékkötőnyi
öltöny fedte és játékos kedvükben szúrdancsokkal döfködték a levegőt.
Nyilaztak is. Néha ők is megközelítették ágyikóját, és mord harci
ábrázattal rontottak egy picit a leánylátványon.
Körben
szénaboglyához hasonló formájú, bekúszós házikók voltak mindenütt, és az
eget talán egész életében nem fürkészhette annyit, mint azokban a
napokban. Közelről kémlelte a skorpiókat, mindenféle ízeltlábú,
csodaszép teremtményeket, melyek végtelen örömére nagy kék szemeikkel -
persze nem voltak nekik -, kacsintgattak rá. Az egyik majdnem bemászott
az orrlyukába. Prüszkölt és tüsszögött, de csupa örömmel töltődött fel.
Nem tévé előtt természetfilmezik, hanem egyenesben. Igaz, hogy egy hét
után már nagyon kellemetlen volt a mozdulatlanság, ki kellett
nyújtóznia.
Talpát csak kicsit karcolta meg az odahelyezett penge.
Ejnye, ejnye rosszcsont népek, azért a vendégszeretetnek is vannak
határai! Majd hátradöntötte egy icipicit a fejét és nem skalpolódott
meg! Csak lehirtelenborotválódott a feje teteje. "Aha, tehát erről is
védelmezve vagyok!"
Belül, a csúcsprofesszionizmus fekete afrikai
kreolságával állították be a pengéket, hármat egymás után. Úgy, hogy a
leghortyogóbb álmában sem érintse a kezdetekben. Ám egy hét alatt annyit
hízott, hogy felfogta hasának epilálódását, keveset mozgott.
Félszemmel
balra, a völgyben valószínűtlenül szerpentin formájú folyó
kacskaringózott. Az is szép volt, de ő inkább mégis az eget bámulta.
Éjszaka, két álom között, mindig találkozott valami új, kedves, apróbb
vagy nagyobb termetű négylábú állatkával is, amelyek feltétlenül
ismerkedni szerettek volna.
Akkor lépett hozzá a piros hátú, vörös
festékkel cinkelt, talán igazgató, király, vagy főnök. Vajon hogy
nevezhetik? És olyasmit mutatott, mint ő a csirkevágáskor. "Szóval
változtatni fognak a menün. Kár, mert ez nagyon finom és annyit adnak
belőle, hogy lassan kihízom az ágyamat. Vajon miből van ez, miféle fa?
Látom, hogy kőkemény."
De nem csirkét kapott, majd következő napon
is, nyakalj mozdulattal, tenyér éllel, csirkevágást jelzett a pirosra
festett, lekopaszított igazgató.
- Sprechen sie deutsch?
- Ja!
Az baj, gondolta magában, mert ő nem tudott németül.
- Parlez vous francais?
- Oui!
- Ez sem nagyon jó, mert én franciául sem tudok.
- Parlo italiano?
- Si!
- Na ez már nagyobb gond, mert azt viszont csak-csak hebegem egy kicsit. Próbálkozzunk.
- Gavaris pa ruszki?
- Da!
-
Ezt sosem néztem volna ki belőled apuskám! Peched van, ezt sem
beszélem... Csak tudnám, vajon miért nem tanítják nálunk a törzsi
nyelvet? Hiszen világszerte, Közép- és Dél-Amerikában, Afrikában,
Ausztráliában, Új Zélandon és Óceániában ezt beszélik. Tehát törzsiül is
kellene egy picit tanítani... Na mindegy, majd csak elleszünk.
Zsibbadok, meg kellene mozdulnom! Ez a pacák látja, hogy mozdulni akarok
és örül neki... Még egyszer csirkekaját mutat. Humoros, állandóan
átver! Hé öreg! Ki akarok mászni, egy hónapja lakom a csőben, végig
lakomáztattatok. Annyit aludtam, gyönyörködtem és lazultam, mint egész
életemben soha. Nagy fiú vagy!
És rámosolygott, a talán válláig érő
Pampák Bikácskájára. Ezt a nevet ő ragasztotta rá közben, muszáj volt
mindenkinek valamilyen elnevezést adni, mert meg akarta jutalmazni az őt
legjobban táplálókat.
Ekkor elég komolyan belekarmolt a középső penge.
- Te bamba Pampa, vegyetek már ki! – és rákacsintott egy nagyot.
Az,
megfejthetetlen okokból elkezdett önmaga körül táncolni. Nehéz leírni,
meg sem próbálom. Taposta a szavanna gyönyörű, porhanyós tarlóját -
érdekes, itt mindig kaszálnak, nem úgy mint náluk - és igen begurult
arccal nyöszörgött valamit.
Közben négy asszony érkezett, egy-egy
hordóval fejükön. Na, majd én megtanítom őket, gondolta. Amott a folyó,
ott lent a völgyben ahová egyszerűen le kell költözni. Így, per sacc,
nyolc, tíz kilométer - oda-vissza tizenhat - és naponta, ha ezt jól
látom négyszer-ötször megteszik. Ami sok, az sokk!
Ekkor megállt a
tánc. A bepirosított hátú, aki nem a naptól sült le, ráfordította
szúrós, Rúzsa Sándoros tekintetét és azt mondta.
- Nyihaku!
- Jól van na kisapám, nem kell úgy kiabálni!
És
farkasszemet nézett vele. Így, félrefordított fejjel, negyedórán át
tanulmányozhatta szeme fehérjét nyugalomba dőlt zavartalansággal.
Érdekes arca van ennek a pasasnak, egyszer majd lefestem, gondolta.
Ekkor az tenyerével hátraintett, két körmét összepattintotta és a bő
beszéd csirkevágó formáját még egyszer bemutatta a többieknek, majd egy
nagyot legyintett.
- Nyihahu – mondta nekik igen kemény, lemondó hangon.
"Vajon mi lehet ezekkel, megbántottam őket? Na majd meglátjuk."
Előbb a lábától, majd a fejétől távolították el a pengéket, aztán kiszedegették a fatörzs belsejébe ágyazottakat.
Már
valóban segítségre szorult a rengeteg túlsúly és mozgáshiány miatt,
ezért nem önerőből mászott ki, kihúzták. Fél napi mozgásrehabilitáció
után, a szúrós szemű kivette fülének ékességét, és egy mozdulattal rakta
emberünk bal fülcimpájának tetejére. Horog formájú meggörbített
tartóját átrántotta rajta.
- Ejnye, ejnye rosszcsont vagdalkozók, szurkálni is tudtok?
Aztán
a kezébe adott egy lándzsát. Letekerte a nyaka körül azt a
nyaksálfélét, és kapott egy gyönyörű ágyékkötőt. Nem tudta miért
hajbókolnak előtte, míg nem a kezdetek csini csaja felé nem sétált
ugyanolyan mosollyal, mint mindig, éjjel, nappal.
Visszamosolygott, s
gondolta itt nem lehet nem arcba csípni. Meg is tette! Gyönyörű volt a
lány, átkötött masnijú fejéről a homlokára is gyöngyfüzérek lógtak.
Képzeljék, visszacsípte neki! Emberünknek nagyon rossz nyelvérzéke volt,
csak három évvel később, harmadik gyermeke születése után jött rá, hogy
rettenthetetlen bátorságának jutalmául, akkor őt ott örök törzsfőnökké
koronázták, azzal a kitétellel, hogy mindenki a rabszolgája és annyi
feleséget választ, amennyit akar.
Ehhez képest egészen szerényen,
mindössze azt az egyet zsebelte be, de ne nem bánta meg. Az viszont
szívfájdítóan rosszul esett, amikor derengve felfogni vélte, hogy
szeretetgesztusát külön a legaljasabbaknak szánt kivégzési módszerrel
akarták honorálni.
Hát így történt. Azóta ezt a törzset ugyanott
találhatják. Nem a folyó mentén, mert néha iszonyatosan kiáradt és
különös ismertetőjele, hogy főnökük a mai napig nem beszéli népének
nyelvét.
2013. május 18., szombat
2013. május 10., péntek
Május ünnepe olasz módra (Calendimaggio)
A városba vezető lépcsők aljában
óvodáskorú fiúcskák püfölik nagy odaadással és figyelemmel a nyakukba akasztott
dobokat. Kell is hozzá figyelem, nehogy a peremen koppanjon a dobverő. Ünnepi előadásra
készülnek.
A tavasz beköszöntét ünneplik
május első napjaiban Itália szerte, és különösen itt Umbriában, Assisiben. Ez
az ünnep, egy élő tradíció - a dal, a tánc, az öröm ünnepe. Ezen napok alatt
szokás felkeresni az ismerősöket, rokonokat, amikor is „engesztelő” ajándékot
illik adni, verset mondani, vidám dalokat énekelni. Hogy kellő díszt és
tiszteletet adjanak az eseménynek zászlókkal, virágokkal, faágakkal díszítik a
házakat, erkélyeket. Az „engesztelő ajándékok” abból az ősi keresztény
szokásból ered, hogy annak idején adománygyűjtő szerzetesek jártak házról házra
bűnbánatot hirdetve.
A „májusi dalok” már elseje
előestéjén felhangzanak. Gyakori a gitár-, vagy hegedűkíséret, valamint az
ütőhangszerek használata. Bizony elég hangosak! De hát itt a tavasz, megújult a
természet, örüljünk, vigadjunk, áldozzunk a bor és a szerelem isteneinek! Ez dalaik
ősi témája.
Annyira ősi gyökerű ez az
ünnep, hogy már a kelták, etruszkok, ligurok idejében is megtartották.
Ez a május elseje előestéjén
történő éneklés egy kicsit emlékeztet engem arra a székelyudvarhelyi szokásra,
hogy a májusfaállítás után megjelennek - úgy éjféltájon – a zenészek, és víg
májusi napokat kívánva húzták a nótát a ház népe és vendégei örömére.
Térjünk azonban vissza az
itáliai ünnepre. A városban minden napra jutott valamilyen előadás,
gyermekeknek körhinta, sátorokat állítottak édességeknek, csemegének.
Csúcspontja pedig az utolsó délutánra esett, amikor a vendégek, gyerekek,
felnőttek üdvrivalgása közben felvonult a két városrész jelmezbe öltözött
polgársága.
Már napokkal az ünnep előtt a
város határában, az olajfa ligetekben gyakorolnak a muzsikusok, s olyan
hangerővel, hogy zeng bele a környék. Több korosztály is szerepel az
óvodásoktól a tizenévesekig. Technikában bár van közöttük különbség, de
hangerőben nem sok. Ők a dobosok. Nekik majd a felvonulók kíséretében lesz
szerepük. A többi hangszerek szerényebb hangja ebben a nagy dobolásban alig
érvényesül. Igaz, hogy a gitár és hegedű a dalok előadásában jut szerephez, s
nem annyira a menet kíséretében.
A dalok Szent Ferenc
idejében, a korabeli krónikák tanulsága szerint francia eredetűek és hangzásúak
voltak. A fiatalok csoportokba verődve járták a város kerületeit, táncoltak és
énekszóval éltették a tavaszt, a természet újraéledését, a vidámságot, a
szerelmet. Sokszor pajzán-gunyorosak voltak a dalok, de senkit nem
botránkoztattak meg. Maga Szent Ferenc is kitűnt fiatal korában, ezekben a
táncokban, dalokban.
Assisiben az ünnepi játékok megidézik
a város történelmét, mikor a város befolyásos családjai véres háborút vívtak
egymás ellen, s a várost is kettészakították – az alsóvárosra (parte de sotto) és felsővárosra (parte de sopra). A májusi ünnepek azonban
annak idején alkalmat adtak a város polgárainak, hogy félretegyék az
ellenségeskedést és együtt vigadjanak. Az éjféli Ave Maria elhangzása után
kitódultak az utcára és a terekre, meghallgatni az énekeseket. Az énekesek a
házaktól, ahol daloltak természetbeni ajándékot kaptak: tojást, bort,
süteményeket és más élelmet, mint máskor a kolduló barátok.
Az ünnepi játékok sok
látványossággal szolgálnak: célba lövés nyílpuskával, fakutya verseny,
kötélhúzás, kórusverseny és rengeteg más mulattató műsor. Végül az ünnepség a
győztes kihirdetésével zárul. Az idén az alsóváros nyerte el a pályadíjat, egy
gazdagon díszített selyemzászlót, melyen a Szűzanya arcképe látható. Most egy
évig ők birtokolják, s jövőre majd azok kapják, akik megnyerik a versenyeket.
Ezek alatt a napok alatt a
várost elözönlik a látogatók, a turisták és a zarándokok. Nem csak világiak,
hanem különböző rendházakhoz tartozók is. Na, igen a zarándokok… Egész évben
jönnek nem csak most az ünnepek alatt, és Szent Ferenc iránti tiszteletből
legtöbbjük mezítláb, saruban jár télen, nyáron. Egyszerű két bőrpántos lábbeliről
van szó, ami persze divatba jött, mint mindennapi viselet is. Potom 10 000
forintnak megfelelő áron kínálják a boltok.
Ahogy nézelődöm a tömegben,
meglátom a templom fala mellett Szent Ferenc egyik elkötelezett, megszállott
követőjét. Szerényen álldogál az őt körülvevő kíváncsiak gyűrűjében saru nélkül,
mezítláb. Testét csak egy szürkésbarna köpenyféle fedi, derekán kötéllel. Derűs
arccal magyarázza fogadalmát, az evangéliumi életet. Nem akartam megbámulni, de
alakja így is rögzült bennem, különösen vöröses lilára elszíneződött lábfeje,
melyen még a téli fagyok alatt „beszerzett” fekélyek is látszottak.
- Télen is mezítláb jár? –
kérdezi döbbenten egy valaki a körben állók közül.
A kérdezett nem válaszol,
csak csendesen elmosolyodik és bólint.
Nekünk mai embereknek
felfoghatatlan magatartás!
Assisi 2013. 05. 05
2013. május 6., hétfő
Seres László: Ha hallgatnátok
Ha hallgatnátok szívetek szavára
gyümölcsöt teremne, dús ízeket,
nem csak faalját. Mennyei csend szállna
a földre éhség jajszava helyett
s a falatok, mit megritkít az ínség
számolatlan mind úgy gazdagodna,
kiszáradt gyomrok végső reményeként,
mintha a szív terített asztal volna.
Ha hallgatnátok szívetek szavára,
tőle kimondva se kellene félni.
A sóhajtás ágyúdörgéssé válna
s már fél füllel is elég lenne élni.
Vándornak jó társa a bot
Diplomaosztó után az iskola kapuja előtt
Jolánt egy jóképű, vállas fiatalember várta nagy csokor rózsával a kezében.
-
Danika! – kiáltott fel meglepetten Jolán – Micsoda meglepetés! Jöjjön, mutassam
be a kolléganőimnek. Érdemes velük jóban lenni, mert mind diplomás ápolónők.
- Nagy
Dániel vagyok – hajolt meg udvariasan a lányok felé -. Jolánka, sok sikert
kívánok a szép hivatásához! – tette még hozzá átnyújtva a csokrot.
-
Köszönöm, kedves, de most mennem kell, úgyhogy búcsúzom.
-
Jolánka! Ebéd után szeretném meghívni egy feketére és némi süteményre. Ne
utasítson vissza, kérem!
Szóval így kezdődött. Akkor ismerkedtek meg,
mikor a Dániel édesanyját kórházban ápolták valamilyen gyomor bántalom miatt és
Jolán éppen ott gyakornokoskodott, mint kezdő ápolónő. Dánielnek tetszett a
talpraesett nővérke, és Jolánnak is megakadt a szeme a deli legényen.
Minden ment tovább a megszokott módon:
találkák, séták, mozi, cukrászda és egyre szenvedélyesebb szavak, ölelések,
csókok. Ápolónő diplomával a kezében Jolán jelentkezett a megyei kórház
igazgatóságán, és fel is vették az elfekvő betegek osztályára. Nem a
legelőkelőbb osztály, de a rátermettséget és a szakma alázatát itt lehet
legjobban gyakorolni.
- Én
is kaptam egy jó állást – kezdte Dániel.
-
Örülök neki!
-
Örülhetsz is! Burkolónak vette fel az építkezési vállalathoz. Biztos kereset,
és egy hónap próbaidő után véglegesítenek. És akkor összeházasodhatunk!
- Te
most megkérted a kezem?
-
Bizony, bizony. De mondom így is: Jolánka akarsz-e a feleségem lenni?
-
Igeeen!
*
Elemér
a csoportvezető barátságosan hátba vágta Dánielt:
- Na,
komám, letelt a próbaidő és rendesen viselkedtél, jól dolgoztál. Szólok a
górénak, hogy véglegesíthet. Ja, és itt van a pénzed. Számold meg!
- Hű,
ez jó pénz! Erre meg is nősülhetek, megvehetem a karikagyűrűket. Előbb azonban
gyere, igyunk meg valamit. Ünnepeljük meg az első fizumat!
- Menjünk!
Tudok itt a közelbe egy jó kis krimcsit. Oda járunk a haverokkal.
Koccintottak, s megitták a maguk féldecijét,
és mindketten mentek dolguk után. Dániel az ékszerészhez, Elemér pedig
újdonsült feleségéhez.
- Elemér,
ne siess! – kiáltott a társa után, mikor az éppen elindult az utcán.
- Mi a
baj?
-
Nincs semmi baj, csak meg akarlak valamire kérni.
- Ki
vele!
-
Legyél a házassági tanúm!
-
Nocsak!
- Tíz
nap múlva. Jó?
-
Kedves tőled. Elfogadom.
Szerény
körülmények között történt meg az esküvő. Eleméren és feleségén kívül csak az
örömszülők és Jolán néhány kollégája volt jelen. Utána az ifjú pár meghívta a
vendégeket egy ebédre, s egy pohár pezsgőre. Utána mindenki ment dolgára. A
fiatalok egyelőre Dániel szüleihez költöztek. Nem volt könnyű saját lakáshoz
jutni. Félév múlva aztán a vállalat, ahol a fiú dolgozott felajánlott egy
barakk-lakást a város szélén. Két szoba összkomfort, de fából épült. Télen alig
lehet kifűteni. Mégis elfogadták. Az ezermester Dánielnek nem okozott gondot
kellően szigetelni a deszkafalakat, s vastag szőnyegekkel borították a padlót.
Jöhetett a tél és az első baba.
*
Dániellel madarat lehetett volna fogatni,
mikor megfogant a harmadik gyerekük. Az első kettő leány, akkor ez most biztos
fiú lesz – mondogatták egymásnak, és persze a munkatársaknak. A lányok szépen
növögettek, nyiladozott az értelmük. Egyik – Anna - öt, a kisebbik – Márta - két
éves volt. Jolán rettentő büszkén viselte a terhét. A fiút (!). Azt látni
kellett, hogy miként vonul végig a kórház folyosóján, a kolleganők bámuló
tekintete előtt!
-
Nézzétek, milyen büszke a lelkem! – szólt a főnővér évelődve.
-
Gondolod, van mire? – vágott vissza Jolán.
- Csak
egy kicsit irigyellek!
- Na,
lányok, leszállnátok rólam?
- Menj
csak dolgozni, de ha kell valami, szólj! – zárta le az eszmecserét a főnővér.
Váratlanul jött a tragédia. Öthónaposon elhalt
a magzat. A kényszerszülés is nagyon megviselte a fiatalasszonyt, de főleg
lelkileg roppantak össze mind a ketten.
A
leányok csak kérdezték „mi a baj, miért vagytok szomorúak?”
Ez a szomorúság mélyebb volt, minthogy el
lehessen magyarázni a kicsi gyermekeknek. Még maguk között sem voltak képesek
beszélni a veszteségről. Dániel úgy érezte, becsapták, hogy sors ellene
fordult, és hiába mondogatta magában, hogy előre kell nézni, hogy ott vannak e
leányok, akiket nevelni kell, akiknek apa kell, nem tudott megnyugodni. A
munkába temetkezett. Az utóbbi időben nevezték ki csoportvezetőnek, több lett a
fizetése és a felelőssége. Reggel korán
ment el és este későn jött
haza, fáradtan morcosan. Evett, elszívott egy cigarettát, s lefeküdt. Nem szólt
senkihez. Pedig a felesége is nehezen tudott napirendre térni a megrázkódtatás
után, s neki is szüksége lett volna valakire, aki nyugtatja, vigasztalja.
Jolán
hosszas időre betegállományban maradt otthon, de ez csak rontott a
lelkiállapotán. Így volt ideje tépelődni, bánkódni. Mi történt tulajdonképpen?
Miért halt meg a baba? Hogy lehetett volna megakadályozni? Ki a hibás? Hibás-e
valaki egyáltalán? Millió és millió kérdés zsongott, zümmögött az agyában. Nem
volt tőlük nyugta se éjjel,
se nappal. És az sem volt, kihez forduljon. Elment az orvosához, kérdezze meg,
tudják-e mi volt az oka?
- Lehet
valamilyen vírusfertőzésben szenvedett egyikük a fogamzás pillanatában.
Már
csak ez hiányzott! A gyötrő kérdések helyébe most az önvád lépett. Hajnalig
gondolkozott, próbálta felidézni azokat a perceket. Vajon a láztól, az
influenzától borította el akkor a hőség, és nem a fellángoló szerelemtől?
Felrázta hirtelen az urát.
- Danikám,
drágám, figyelj rám! Úgy érzem, rögtön megbolondulok! Gondolkozz te is, mi
volt, hogy történt minden? Betegek voltunk? Influenzásak, lázasak? Hogy
emlékszel?
- Nem
tudom! Már semmit sem tudok! Egész nap csak jövök-megyek, gépiesen végzem a
munkámat, de egy percre sem feledkezem meg az elveszett kicsi életről. Miért
történt ez velünk? Mit hibáztunk? S most ez az újabb vád! – és zokogva borult a
felesége ölébe.
A
gyerekek is felébredtek. Anna meg is kérdezte
- Miért keltetek fel ilyen korán? Apa beteg?
- Miért keltetek fel ilyen korán? Apa beteg?
- Nem
beteg, kicsim, csak ma sok dolga van, és korán megy dolgozni.
-
Akkor este hamarabb jön
haza?
-
Igen, kicsim. Ma hamarabb jövök haza. De most menj szépen vissza az ágyadba.
A
leányka bólintott, puszit adott mindkettőjüknek és engedelmesen visszament az
ágyába.
-
Igaza van ennek a gyereknek – szólott a férfi -. Későn jövök haza, sokat
dolgozom, hogy eltereljem a gondolataimat, közben elhanyagollak benneteket. Menjünk
ki a konyhába beszélgetni, úgy nem zavarjuk az alvókat.
A beszélgetés ugyan lecsillapította kissé a
kedélyeket, de a nap mégsem hozott megnyugvást. Jolán délelőtt elment a
kezelőorvosához, tudna-e valami újabbat mondani. Nem volt semmi köszönet abban,
amit mondott.
- Megkaptam
a legújabb eredményeket – kezdte.
-
Mondja, mondja!
- A
terhessége egy ritka vércsoport összeférhetetlenség miatt következett be. Már
az is csoda, hogy két gyereke születhetett.
- Jaj,
Istenem! – döbbent meg az asszony – És ez mit jelent?
- A
professzor úrral is konzultáltam és neki ez a véleménye. Önöknek nem lehet
együtt több gyerekük!
*
A
Dunántúli faluban a fogadó törzsvendégei közzé sorolta magát Dániel. Minden nap
koraeste megjelent, elfoglalta törzshelyét az ablak előtt, és csendesen, tűnődő
arccal várta társait egy gőzölgő fekete mellett, melybe néhány csepp konyakot
cseppentett a háromcentes poharából. Közel tíz éve ez volt a szokásos rend.
Társai hamarosan megérkeztek, és ők is elhelyezkedtek az asztal mellett. A
molnár, az állatorvos kocsisa, aki már jól beletanult gazdája mesterségébe, s
hívták is sokszor a gazdák, ha a doktor nem ért rá, valamint a
tűzoltóparancsnok. Maga Dániel karbantartó mindenesként dolgozott az általános
iskolában. Ő kezelte a kazánt, seperte télen a havat az udvaron, javította a
zárakat, amit gyakran tönkretettek a gyerekek az örökös csapkodással.
A
kocsmának megvolt a maga életritmusa. Napközben csak néhány léhűtő ődöngött a
pult körül. Estefelé azonban megindult a forgalom. Jöttek a rendszeres, vagy
kevésbé rendszeres vendégek. Megtelt a helyiség cigarettafüsttel és zsongással.
A fiatalabbak inkább a pultot vették körül, a komótosabbak az asztalokat ülték
körül. Hangoskodásra ritkán került sor, az is többnyire záróra körül, mikor a
még inni vágyó részegeket már nem szolgálták ki és a pincérek – kettő volt – meg
a takarítóasszony a székeket felfordítva az asztallapjára helyezték. Kivételt
csak a déli órák alkottak. Déli egy óra előtt megterítettek szépen tiszta
abrosszal, tányérokkal, evőeszközökkel. Mikor az óra mánusa az egy órát jelezte
a csapos csendesen odaszólt a fogyasztóknak:
-
Uraim, három óráig nem szolgálunk ki szeszes italt. Kérem, fejezzék be a
fogyasztást.
- Mi
van? Mi van? – értetlenkedtek néhányan.
-
Jönnek a gyerekek.
Iskolaétkeztetést,
vállat az élelmes tulajdonos. Három turnusban jöttek a gyerekek tanáraik
kíséretében. Ezen kívül ebben órában fix menüt is szolgáltak az előfizetőknek. Utána
elcsendesedett a fogadó, s majd megélénkült, mikor az ingázókat meghozta helyi
járat. Este pedig jöttek a
törzsvendégek…
Ez a mostani este mégsem volt a megszokott. A vendégek éppen úgy ölték
körül asztalaikat, mint minden este,
a bárszékeken is éppen úgy ültek a maguktól eltelt fiatalok, mint máskor, s a
cigarettafüst is éppen olyan sűrűn kavargott a levegőben.
Dániel
azonban a szokásos fekete mellé konyak helyett erős törkölyt rendelt. Nagy
pohárral. Asztaltársai nem is hagyták szó nélkül.
- Holnap
jön az unokám – hangzott a magyarázat -, magamhoz veszem. Most halt meg az
anyja és még csak nyolc éves.
Másnap a délutáni busznál várta Dániel az
unokáját, Dezsőt. A sofőr segítette le a gyermeket a magas lépcsőn, s
szedegette ki a csomagtartóból a táskákat, bőröndöt. Soha nem látták mostanáig
egymást a nagyapa és unokája, mégis mind a ketten habozás nélkül indultak
egymás felé. Férfiasan kezet fogtak, majd szorosan megölelték egymást. A gyerek
szeme szomorúan tapadt a nagyapjára, aki meghatottan simogatta a szőke
fejecskét, s odakiáltott egy „köszönöm”- öt a gépkocsivezetőnek.
A
csomagokat felrakták a férfi kerékpárjára és szótlanul megindultak a házak
között. A gyermek is hallgatott, s Dániel sem szólt, egyetlen szót sem. Nem is
volt értelme, hiszen Anna mindent megírt. Mindent attól a naptól kezdve, mikor
Dániel megunva a felesége örökös vádaskodásait, elmenekült ebbe a dunántúli
faluba, ahol katonacimborája volt a tűzoltóparancsnok. Megírta, mennyire
haragudtak rá annak ellenére, hogy anyagilag gondoskodott a családról, mert kilépett
az életükből. Hogy anyjuk bánatában beleszeretett egyik munkatársába a
kórházból. A műtősfiúba, az hozzá is költözött, s alig egy év múlva
megszületett közös gyermekük, egy leány –Rita -, aki most készül az érettségire.
Hogy ő, Anna az édesanyja nyomait követve, ápolónőnek tanult, de húga, Márta
nem szeretett tanulni, csak a fiúkkal szórakozni. Megírta, hogy mikor Anna
férjhez ment, Márta a lakodalom után elment egy fiúhoz, akit csak akkor ismert
meg, s később azt mondta, nem tudta elviselni, hogy a nővére a nászéjszakát
tölti – ő is ágyba akart bújni egy férfivel ugyan akkor! Kilenc hónap múlva majdnem ugyan azon a napon
szültek: Anna egy leányt, Grétit és Márta egy fiút, Dezsőt.
Megírta még, hogy a Dezső apja elmenekült az
országból is, mikor megtudta a kaland következményeit, és hogy Márta az italnak
és a drogoknak adta a fejét. Úgy is halt meg, hogy túladagolta magát. Ő, Anna
jól van, férje műszerész a szerszámgép gyárban, elég szép fizetést kap, és tető
alatt van már a házuk, tavasszal költözhetnek, és szívesen látnák apát náluk
bármikor.
*
- Nos,
fiatalúr, hogy telt az első nap az iskolában? – kérdezte Dániel az unokáját.
- A
tanító néni bemutatott, és azt mondta, családi okokból költöztem a nagyapához.
Mi az a családi ok? Valami csúnya dolog? Kellett volna miatta verekednem?
-
Miért te szoktál verekedni?
- Ezt
kérdezte az a sárga hajú gyermek is, akivel együtt jöttünk haza, mert itt lakik
a közelben. Megmondtam neki is, hogy csak akkor verekszem, ha bántanak.
- De
ugye nem bántott senki? A családi ok pedig, nem bántó szó, csak egy olyan
megjegyzés, ami megmagyarázza, miért vagy itt velem.
Egy hét múlva Dániel újra szóbahozta a
verekedést, de a gyermek a hét alatt sem talált okot rá.
- Ezek
a gyerekek nem bántanak, nem csúfolnak, mint az otthoniak – magyarázta Dezső.
-
Mivel bántottak, csúfoltak az otthoniak?
- Azt
mondták, mindig részeg az anyám, pedig nem is igaz, csak beteg! Igaz, nagyapa?
Beteg volt! Beteg volt, azért halt meg!
-
Igen, kicsim. Nagyon beteg volt…
„Vándornak
jó társa a bot, nézd, add ide azt ott,
az legyen ott az enyém, mert jobb szeretem, ha göcsörtös.”
(Radnóti)
2013. május 4., szombat
Gyémántnál keményebb, leheletnél lágyabb
felületét sem tudod megkarcolni
kérdéseiddel. Nincs algoritmusa,
az érvelése nem modellezhető.
Részleteiben szublimálhatatlan,
csak egészben lehet tied s egészen — ha
fenntartások nélkül átadod magad.
Mestermű, amely téged teremt újra.
Semmit sem kell tenned. Csupán lélegezz.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)




