Diplomaosztó után az iskola kapuja előtt
Jolánt egy jóképű, vállas fiatalember várta nagy csokor rózsával a kezében.
-
Danika! – kiáltott fel meglepetten Jolán – Micsoda meglepetés! Jöjjön, mutassam
be a kolléganőimnek. Érdemes velük jóban lenni, mert mind diplomás ápolónők.
- Nagy
Dániel vagyok – hajolt meg udvariasan a lányok felé -. Jolánka, sok sikert
kívánok a szép hivatásához! – tette még hozzá átnyújtva a csokrot.
-
Köszönöm, kedves, de most mennem kell, úgyhogy búcsúzom.
-
Jolánka! Ebéd után szeretném meghívni egy feketére és némi süteményre. Ne
utasítson vissza, kérem!
Szóval így kezdődött. Akkor ismerkedtek meg,
mikor a Dániel édesanyját kórházban ápolták valamilyen gyomor bántalom miatt és
Jolán éppen ott gyakornokoskodott, mint kezdő ápolónő. Dánielnek tetszett a
talpraesett nővérke, és Jolánnak is megakadt a szeme a deli legényen.
Minden ment tovább a megszokott módon:
találkák, séták, mozi, cukrászda és egyre szenvedélyesebb szavak, ölelések,
csókok. Ápolónő diplomával a kezében Jolán jelentkezett a megyei kórház
igazgatóságán, és fel is vették az elfekvő betegek osztályára. Nem a
legelőkelőbb osztály, de a rátermettséget és a szakma alázatát itt lehet
legjobban gyakorolni.
- Én
is kaptam egy jó állást – kezdte Dániel.
-
Örülök neki!
-
Örülhetsz is! Burkolónak vette fel az építkezési vállalathoz. Biztos kereset,
és egy hónap próbaidő után véglegesítenek. És akkor összeházasodhatunk!
- Te
most megkérted a kezem?
-
Bizony, bizony. De mondom így is: Jolánka akarsz-e a feleségem lenni?
-
Igeeen!
*
Elemér
a csoportvezető barátságosan hátba vágta Dánielt:
- Na,
komám, letelt a próbaidő és rendesen viselkedtél, jól dolgoztál. Szólok a
górénak, hogy véglegesíthet. Ja, és itt van a pénzed. Számold meg!
- Hű,
ez jó pénz! Erre meg is nősülhetek, megvehetem a karikagyűrűket. Előbb azonban
gyere, igyunk meg valamit. Ünnepeljük meg az első fizumat!
- Menjünk!
Tudok itt a közelbe egy jó kis krimcsit. Oda járunk a haverokkal.
Koccintottak, s megitták a maguk féldecijét,
és mindketten mentek dolguk után. Dániel az ékszerészhez, Elemér pedig
újdonsült feleségéhez.
- Elemér,
ne siess! – kiáltott a társa után, mikor az éppen elindult az utcán.
- Mi a
baj?
-
Nincs semmi baj, csak meg akarlak valamire kérni.
- Ki
vele!
-
Legyél a házassági tanúm!
-
Nocsak!
- Tíz
nap múlva. Jó?
-
Kedves tőled. Elfogadom.
Szerény
körülmények között történt meg az esküvő. Eleméren és feleségén kívül csak az
örömszülők és Jolán néhány kollégája volt jelen. Utána az ifjú pár meghívta a
vendégeket egy ebédre, s egy pohár pezsgőre. Utána mindenki ment dolgára. A
fiatalok egyelőre Dániel szüleihez költöztek. Nem volt könnyű saját lakáshoz
jutni. Félév múlva aztán a vállalat, ahol a fiú dolgozott felajánlott egy
barakk-lakást a város szélén. Két szoba összkomfort, de fából épült. Télen alig
lehet kifűteni. Mégis elfogadták. Az ezermester Dánielnek nem okozott gondot
kellően szigetelni a deszkafalakat, s vastag szőnyegekkel borították a padlót.
Jöhetett a tél és az első baba.
*
Dániellel madarat lehetett volna fogatni,
mikor megfogant a harmadik gyerekük. Az első kettő leány, akkor ez most biztos
fiú lesz – mondogatták egymásnak, és persze a munkatársaknak. A lányok szépen
növögettek, nyiladozott az értelmük. Egyik – Anna - öt, a kisebbik – Márta - két
éves volt. Jolán rettentő büszkén viselte a terhét. A fiút (!). Azt látni
kellett, hogy miként vonul végig a kórház folyosóján, a kolleganők bámuló
tekintete előtt!
-
Nézzétek, milyen büszke a lelkem! – szólt a főnővér évelődve.
-
Gondolod, van mire? – vágott vissza Jolán.
- Csak
egy kicsit irigyellek!
- Na,
lányok, leszállnátok rólam?
- Menj
csak dolgozni, de ha kell valami, szólj! – zárta le az eszmecserét a főnővér.
Váratlanul jött a tragédia. Öthónaposon elhalt
a magzat. A kényszerszülés is nagyon megviselte a fiatalasszonyt, de főleg
lelkileg roppantak össze mind a ketten.
A
leányok csak kérdezték „mi a baj, miért vagytok szomorúak?”
Ez a szomorúság mélyebb volt, minthogy el
lehessen magyarázni a kicsi gyermekeknek. Még maguk között sem voltak képesek
beszélni a veszteségről. Dániel úgy érezte, becsapták, hogy sors ellene
fordult, és hiába mondogatta magában, hogy előre kell nézni, hogy ott vannak e
leányok, akiket nevelni kell, akiknek apa kell, nem tudott megnyugodni. A
munkába temetkezett. Az utóbbi időben nevezték ki csoportvezetőnek, több lett a
fizetése és a felelőssége. Reggel korán
ment el és este későn jött
haza, fáradtan morcosan. Evett, elszívott egy cigarettát, s lefeküdt. Nem szólt
senkihez. Pedig a felesége is nehezen tudott napirendre térni a megrázkódtatás
után, s neki is szüksége lett volna valakire, aki nyugtatja, vigasztalja.
Jolán
hosszas időre betegállományban maradt otthon, de ez csak rontott a
lelkiállapotán. Így volt ideje tépelődni, bánkódni. Mi történt tulajdonképpen?
Miért halt meg a baba? Hogy lehetett volna megakadályozni? Ki a hibás? Hibás-e
valaki egyáltalán? Millió és millió kérdés zsongott, zümmögött az agyában. Nem
volt tőlük nyugta se éjjel,
se nappal. És az sem volt, kihez forduljon. Elment az orvosához, kérdezze meg,
tudják-e mi volt az oka?
- Lehet
valamilyen vírusfertőzésben szenvedett egyikük a fogamzás pillanatában.
Már
csak ez hiányzott! A gyötrő kérdések helyébe most az önvád lépett. Hajnalig
gondolkozott, próbálta felidézni azokat a perceket. Vajon a láztól, az
influenzától borította el akkor a hőség, és nem a fellángoló szerelemtől?
Felrázta hirtelen az urát.
- Danikám,
drágám, figyelj rám! Úgy érzem, rögtön megbolondulok! Gondolkozz te is, mi
volt, hogy történt minden? Betegek voltunk? Influenzásak, lázasak? Hogy
emlékszel?
- Nem
tudom! Már semmit sem tudok! Egész nap csak jövök-megyek, gépiesen végzem a
munkámat, de egy percre sem feledkezem meg az elveszett kicsi életről. Miért
történt ez velünk? Mit hibáztunk? S most ez az újabb vád! – és zokogva borult a
felesége ölébe.
A
gyerekek is felébredtek. Anna meg is kérdezte
- Miért keltetek fel ilyen korán? Apa beteg?
- Miért keltetek fel ilyen korán? Apa beteg?
- Nem
beteg, kicsim, csak ma sok dolga van, és korán megy dolgozni.
-
Akkor este hamarabb jön
haza?
-
Igen, kicsim. Ma hamarabb jövök haza. De most menj szépen vissza az ágyadba.
A
leányka bólintott, puszit adott mindkettőjüknek és engedelmesen visszament az
ágyába.
-
Igaza van ennek a gyereknek – szólott a férfi -. Későn jövök haza, sokat
dolgozom, hogy eltereljem a gondolataimat, közben elhanyagollak benneteket. Menjünk
ki a konyhába beszélgetni, úgy nem zavarjuk az alvókat.
A beszélgetés ugyan lecsillapította kissé a
kedélyeket, de a nap mégsem hozott megnyugvást. Jolán délelőtt elment a
kezelőorvosához, tudna-e valami újabbat mondani. Nem volt semmi köszönet abban,
amit mondott.
- Megkaptam
a legújabb eredményeket – kezdte.
-
Mondja, mondja!
- A
terhessége egy ritka vércsoport összeférhetetlenség miatt következett be. Már
az is csoda, hogy két gyereke születhetett.
- Jaj,
Istenem! – döbbent meg az asszony – És ez mit jelent?
- A
professzor úrral is konzultáltam és neki ez a véleménye. Önöknek nem lehet
együtt több gyerekük!
*
A
Dunántúli faluban a fogadó törzsvendégei közzé sorolta magát Dániel. Minden nap
koraeste megjelent, elfoglalta törzshelyét az ablak előtt, és csendesen, tűnődő
arccal várta társait egy gőzölgő fekete mellett, melybe néhány csepp konyakot
cseppentett a háromcentes poharából. Közel tíz éve ez volt a szokásos rend.
Társai hamarosan megérkeztek, és ők is elhelyezkedtek az asztal mellett. A
molnár, az állatorvos kocsisa, aki már jól beletanult gazdája mesterségébe, s
hívták is sokszor a gazdák, ha a doktor nem ért rá, valamint a
tűzoltóparancsnok. Maga Dániel karbantartó mindenesként dolgozott az általános
iskolában. Ő kezelte a kazánt, seperte télen a havat az udvaron, javította a
zárakat, amit gyakran tönkretettek a gyerekek az örökös csapkodással.
A
kocsmának megvolt a maga életritmusa. Napközben csak néhány léhűtő ődöngött a
pult körül. Estefelé azonban megindult a forgalom. Jöttek a rendszeres, vagy
kevésbé rendszeres vendégek. Megtelt a helyiség cigarettafüsttel és zsongással.
A fiatalabbak inkább a pultot vették körül, a komótosabbak az asztalokat ülték
körül. Hangoskodásra ritkán került sor, az is többnyire záróra körül, mikor a
még inni vágyó részegeket már nem szolgálták ki és a pincérek – kettő volt – meg
a takarítóasszony a székeket felfordítva az asztallapjára helyezték. Kivételt
csak a déli órák alkottak. Déli egy óra előtt megterítettek szépen tiszta
abrosszal, tányérokkal, evőeszközökkel. Mikor az óra mánusa az egy órát jelezte
a csapos csendesen odaszólt a fogyasztóknak:
-
Uraim, három óráig nem szolgálunk ki szeszes italt. Kérem, fejezzék be a
fogyasztást.
- Mi
van? Mi van? – értetlenkedtek néhányan.
-
Jönnek a gyerekek.
Iskolaétkeztetést,
vállat az élelmes tulajdonos. Három turnusban jöttek a gyerekek tanáraik
kíséretében. Ezen kívül ebben órában fix menüt is szolgáltak az előfizetőknek. Utána
elcsendesedett a fogadó, s majd megélénkült, mikor az ingázókat meghozta helyi
járat. Este pedig jöttek a
törzsvendégek…
Ez a mostani este mégsem volt a megszokott. A vendégek éppen úgy ölték
körül asztalaikat, mint minden este,
a bárszékeken is éppen úgy ültek a maguktól eltelt fiatalok, mint máskor, s a
cigarettafüst is éppen olyan sűrűn kavargott a levegőben.
Dániel
azonban a szokásos fekete mellé konyak helyett erős törkölyt rendelt. Nagy
pohárral. Asztaltársai nem is hagyták szó nélkül.
- Holnap
jön az unokám – hangzott a magyarázat -, magamhoz veszem. Most halt meg az
anyja és még csak nyolc éves.
Másnap a délutáni busznál várta Dániel az
unokáját, Dezsőt. A sofőr segítette le a gyermeket a magas lépcsőn, s
szedegette ki a csomagtartóból a táskákat, bőröndöt. Soha nem látták mostanáig
egymást a nagyapa és unokája, mégis mind a ketten habozás nélkül indultak
egymás felé. Férfiasan kezet fogtak, majd szorosan megölelték egymást. A gyerek
szeme szomorúan tapadt a nagyapjára, aki meghatottan simogatta a szőke
fejecskét, s odakiáltott egy „köszönöm”- öt a gépkocsivezetőnek.
A
csomagokat felrakták a férfi kerékpárjára és szótlanul megindultak a házak
között. A gyermek is hallgatott, s Dániel sem szólt, egyetlen szót sem. Nem is
volt értelme, hiszen Anna mindent megírt. Mindent attól a naptól kezdve, mikor
Dániel megunva a felesége örökös vádaskodásait, elmenekült ebbe a dunántúli
faluba, ahol katonacimborája volt a tűzoltóparancsnok. Megírta, mennyire
haragudtak rá annak ellenére, hogy anyagilag gondoskodott a családról, mert kilépett
az életükből. Hogy anyjuk bánatában beleszeretett egyik munkatársába a
kórházból. A műtősfiúba, az hozzá is költözött, s alig egy év múlva
megszületett közös gyermekük, egy leány –Rita -, aki most készül az érettségire.
Hogy ő, Anna az édesanyja nyomait követve, ápolónőnek tanult, de húga, Márta
nem szeretett tanulni, csak a fiúkkal szórakozni. Megírta, hogy mikor Anna
férjhez ment, Márta a lakodalom után elment egy fiúhoz, akit csak akkor ismert
meg, s később azt mondta, nem tudta elviselni, hogy a nővére a nászéjszakát
tölti – ő is ágyba akart bújni egy férfivel ugyan akkor! Kilenc hónap múlva majdnem ugyan azon a napon
szültek: Anna egy leányt, Grétit és Márta egy fiút, Dezsőt.
Megírta még, hogy a Dezső apja elmenekült az
országból is, mikor megtudta a kaland következményeit, és hogy Márta az italnak
és a drogoknak adta a fejét. Úgy is halt meg, hogy túladagolta magát. Ő, Anna
jól van, férje műszerész a szerszámgép gyárban, elég szép fizetést kap, és tető
alatt van már a házuk, tavasszal költözhetnek, és szívesen látnák apát náluk
bármikor.
*
- Nos,
fiatalúr, hogy telt az első nap az iskolában? – kérdezte Dániel az unokáját.
- A
tanító néni bemutatott, és azt mondta, családi okokból költöztem a nagyapához.
Mi az a családi ok? Valami csúnya dolog? Kellett volna miatta verekednem?
-
Miért te szoktál verekedni?
- Ezt
kérdezte az a sárga hajú gyermek is, akivel együtt jöttünk haza, mert itt lakik
a közelben. Megmondtam neki is, hogy csak akkor verekszem, ha bántanak.
- De
ugye nem bántott senki? A családi ok pedig, nem bántó szó, csak egy olyan
megjegyzés, ami megmagyarázza, miért vagy itt velem.
Egy hét múlva Dániel újra szóbahozta a
verekedést, de a gyermek a hét alatt sem talált okot rá.
- Ezek
a gyerekek nem bántanak, nem csúfolnak, mint az otthoniak – magyarázta Dezső.
-
Mivel bántottak, csúfoltak az otthoniak?
- Azt
mondták, mindig részeg az anyám, pedig nem is igaz, csak beteg! Igaz, nagyapa?
Beteg volt! Beteg volt, azért halt meg!
-
Igen, kicsim. Nagyon beteg volt…
„Vándornak
jó társa a bot, nézd, add ide azt ott,
az legyen ott az enyém, mert jobb szeretem, ha göcsörtös.”
(Radnóti)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése