Mottó: - Volt már déja vu érzésed?*
- Nem kérdezted már egyszer?
Legmélyebb álmomból a csergő óra hangja
ébresztett. Dühösen kiugrottam az ágyból, de amikor lenyomtam a gombját eszembe,
jutott, hogy azért húztam fel az este, mert korán akarok indulni, horgászni –
compót fogni. Azt mondják a horgásztársak, hogy a tankárokban jól lehet
kárászra meg compóra menni. Elhatároztam, magam is kipróbálom azt a helyet.
Így, hát felszedelőzködtem, nyakamba
kanyarítottam az odakészített tarisznyát, fogtam a horgászfelszerelést, és
kiléptem a hajnali hűvösbe.
Ettől fel is ébredtem teljesen, és jól
kilépve igyekeztem kifele a városból. Elég messzire kellett mennem, keleti
irányba. Ott húzódott az a nevezetes tankárok. A háború alatt ásták védekezésül
a támadó tankok ellen. Meredek oldalai voltak, körülbelül három méter mély, és
a Körös vizét is beleengedték. Olyan
szélesre készítették, hogy ne lehessen felette átmenni járművekkel, tankokkal.
Ha pedig megpróbál a martoldalon leereszkedve átmenni, az orra beleragad, nem
tud a másik oldalon felkapaszkodni. Jól ki lett találva, csak éppen a több
ezres tömegű tankok és harckocsik ellen semmit sem ért, mert ha beleszorult két-három
jármű, a negyedik felettük már tovább haladhatott. Hogy ott pusztult a
legénység az árokba szorulva, kit érdekelt? Volt utánpótlás elegendő!
Ma már persze nyoma sincs az akkori
sok szenvedésnek, nyomorúságnak – a roncsokat mind elhordták, mint ócskavasat
beolvasztották, s lett belőlük vaskályha, kerítés, és más fontos alkatrészek a
mindennapi életben. Az árok állóvizében pedig a csöndes vizeket kedvelő
halfajok szaporodtak el. Keszeg, kárász, compó, potyka, meg a mindenütt
megjelenő ragadozóhalak, mint a harcsa.
Kiérkezve a helyszínre, leereszkedtem
a vízpartra, s kerestem egy alkalmas helyet, ahol aztán letáboroztam. Fűzfa
vetett árnyékot, s egy kidőlt fatörzs kínált ülőhelyet számomra. A káka mellé
bedobtam egy sneciző horgot, kenyérgalacsinnal, s máris kapásom lett. Egy kis
keszeg ficánkolt a damil végén. Nem dobtam vissza, hanem rákötöztem egy hármas
horogra, tettem egy vékony acél előkét, és egy nagy parafa dugóval belódítottam
a víz közepére, próbáljon meg úszkálni, anélkül, hogy beleakadna a part menti
növényekbe.
Sokáig nem történt semmi. A víz
közepén alig himbálózott a nagy parafa dugó, s a káka mellé dobott kis pálha is
mozdulatlanul feküdt a felszínen. Álmosítóan döngicséltek a bogarak, s más hang
nem is hallatszott, még szellő sem rezdült.
Egy adott pillanatban azonban úgy
láttam, mintha a szembeni martoldalban megmozdult volna valami. Azt hittem, a
szemem káprázik, mikor a bokrok alatt megpillantottam egy fekvő alakot.
Katonaruha volt rajta. Biztos voltatok úgy, hogy valamit megláttok, és nem
hittetek a szemeteknek, még a fejeteket is elfordítottátok, hogy ne lássátok,
mert nem lehet igaz. Oda se néztek, hátha eltűnik.
Most én is így jártam, de hiába dörzsölgettem
a szemem, néztem jobbra-balra, pislogtam, fordítottam hátat – a katona nem tűnt
el! Sőt, felült, és rám nézett, figyelte, hogy mit szerencsétlenkedek. Még
halványan el is mosolyodott. Aztán leballagott a víz széléig, és egy pálcával
kezdte a feneket, az iszapot döfködni. Mocsárgázbuborék böffent fel a nyomán.
Hátranézett, s én is oda pillantottam: egy újabb katona jelent meg a bokrok
tövénél, s az is lejött a partszélére az iszapot döfködni. Aztán egy harmadik,
negyedik, és egyre több jött elő. Ott álltak velem átellenben, a másik parton,
és szorgalmasan döfködték az iszapot. Hang nem hallatszott, csak a mocsárgázbuborékok
böffenése.
Néztem őket, de az nem zavarta a
tevékenységüket, bár néha-néha rám pillantottak érzelemmentes, merev
tekintettel. Úgy, mint a színész, mikor a szöveg deklamálása közben kipislant a
nézőkre.
Kis idő elteltével újabb mozgás vonta
magára a figyelmemet. Fent, az árok túlsó oldalán páncélkocsik sora közeledett.
Sötétzöld színük alig ütött el a rét színétől, de azért jól láttam a
közeledőket. Sorban, egymás mellett megálltak a meredély szélénél, és a
platóról katonák ugráltak le. Mindez teljes csendben történt. Erre jól
emlékszem, mert attól féltem, hogy zajt ütnek, és elriasztják a halakat.
Fölösleges volt azonban a félelmem,
nem menekültek el a halak, hanem éppen hogy valami elkapta a csalihalamat.
Akkorát rántott a boton, hogy szinte kirepült a kezemből. Jól bevágtam, s nem
kevés kínlódással a partra húztam egy szép, másfél-kétkilós harcsát. Úgy
lenyelte a hármas horgot, hogy alig tudtam a torkából kiszabadítani. Össze is
harapdálta a kezemet. Elhelyeztem a zsákmányt a haltartóban, s megkönnyebbülten
nagyot szusszantam, majd büszkén felnéztem, lássam, mit szólnak a katonák a
teljesítményemhez.
Nem voltak sehol!
Mintha föld nyelte volna el mindet
harckocsistól, iszapdöfködő pálcástól, mindenestől együtt. Vállat vontam, s
újabb horgot készítettem elő a kisebbek közül, kenyérgalacsinosat. Bedobva a
káka mellé, fogtam is rövidesen egy közepes méretű, úgy másfél araszos nagyságú
compót, cigányhalat. Gyönyörű, óarany színű pikkelyei csak úgy csillogtak a
napfényben! Ez is a haltartóba került.
(Most, így utólag visszagondolva azon
csodálkozom, hogy akkor nem csodálkoztam! Olyan nyugodtan folytattam a
horgászást, mintha a szembeni parton nem is sorakozott volna ott az előbb egy
csomó katona meg páncélautó.)
Éppen újabb horgot dobtam be a már
megszokott helyre, amikor az én partoldalamon mozgást láttam a szemem sarkából.
A barátom, Rezső közeledett, aki ezt a helyet ajánlotta nekem. Ahogy a
közelembe ért, leült a meredély tetején, és intett, hogy maradjunk csendben, és
az úszóra figyeljek, mert kapásom van.
Igaza volt, de elszalasztottam a
halat. Erre leereszkedett hozzám, s végre üdvözöltük egymást. Mialatt újra
elkészítettem a csalit, elmeséltem, mit láttam nem rég a szembeni oldalon. Azt
mondta, biztosan álmodtam, hiszen itt messze nincs katonai alakulat, a
legközelebbi a város túlsó felén van, hogyan is jelenhettek volna meg sok
kilométernyire levő kaszárnyából!
„Felejtsd el. Csak álmodtad!” –
fejezte be a beszélgetést.
Elfogadtam a véleményét, és nem
erőltettem tovább a dolgot. Rezső is előszedte a felszerelését, és szólt, hogy
próbálkozzunk vörös gilisztával, hozott is egy dobozzal. Egy másik zsombékos
mellé telepedett le. Csendben, türelmesen horgásztunk egy darabig, s hamarosan
meg is lett az eredménye türelmünknek – egymás után szedegettük ki az apróbb
halakat, majd a barátom kiemelt egy szép nagy compót.
„Cigányhal!” – kiáltott fel boldogan.
Az én okos barátom mindjárt el is
magyarázta, hogy miért mondják a compót cigányhalnak. Azt mesélik az öregek,
hogy régen a cigánygyerekek úgy fogták a halat, hogy a rózsa visszafele görbülő
tüskéjére tűzték a gilisztát, hasra feküdtek a zsombékon, és belógatták a
csalival ellátott tövises ágat. A compó bekapta, s a purdé kirántotta. Így
fogták a halat!
Késő délutánig folytattuk, de több
komolyabb kapásunk már nem volt.
Estére érkeztem haza, lefekvés előtt
még megpucoltam a halakat, a harcsát megnyúztam, beleket, kopoltyúkat kidobtam,
besóztam, és betettem őket a jégszekrénybe. Jó hideg volt benne – tegnap hoztak
friss jeget, s a tartályt telerakták rendesen. Eléggé elfáradva bújtam a pokróc
alá, de nem tudtam aludni. A katonák jártak az eszemben. Le is vettem a polcról
a „Világháború története” című könyvet, s azt lapozgattam, amíg el nem nyomott
az álom.
Legmélyebb álmomból a csergő óra hangja
ébresztett. Dühösen kiugrottam az ágyból, de amikor lenyomtam a gombját eszembe
jutott, hogy azért húztam fel az este, mert korán akarok indulni, horgászni –
compót fogni. Azt mondják a horgásztársak, hogy a tankárokban jól lehet
kárászra, meg compóra menni…
*(„Idétlen
időkig” http://www.online-film.hu/idetlen-idokig-1993/#)
