Meghívó

Egyenlet Mindenszentekre

  Ritka szerencse az én koromban
  még élő szülőknek gyermekeként
  tehetni, ami szép kötelesség,
  így nem maradhatnak nélkülem ők.

  Már negyven éve egy házasságban
  – áldhatlak ezért is Téged és őt –,
  állít hát önzésem új korlátot:
  párom ne hagyjon engem egyedül.

  E két feltétellel kötném kezed,
  hogy egyenletem megoldjad, Uram —
  közelíthet Mindenszentek, dolgom
  csak ennyi a magam múlásával.

Számba vett pillanatok

Egy pernyi boldogság egekbe röpít,
ketten járjuk ezt a forró táncot,
háromszor, ha szívünk bírja, de
négy kávé után túlpörög az agyuk,
ötleteink immár vízióvá válnak.

Hathatós támasz nélkül bolyongtunk,
hét határon át kerestük egymást, míg
nyolcadjára  célba értünk mi ketten.
Kilencszer rebegtük el hálaimánkat
tízen túli, csodálatos szerelmünkért.

Sírvers

Halott levelek
fejfáira
miféle sírvers
illik?

Míg zölden
lógtunk,
belesimulva
a tömegbe,
remekül éltünk
megannyian.

Most, hogy
egyedi, tarka
gúnyát öltünk,
örömünk végetért.

Levettettünk
a porba,
ahonnan nincs
más út, mint
a komposzt,
hiába mutatott
más írányt
a kompassz.

Levél ami voltál,
nem levél ami vagy.

Forráskutató

Este az oktatás végén a mester a következő szavakkal fejezte be a napot:

Gyerekkoromban forráskutató akartam lenni. Nagyon izgatott, hogy vajon a patakok, erek, csermelyek honnan erednek, hogy kerülnek a felszínre. 

És mi van ott a föld alatt, ahonnan jönnek.

Hogy hogyan kell forrást kutatni, azt nem tudtam, de úgy gondoltam, majd ha felnőtt leszek, kitalálom, mert a felnőttek olyan ügyesek, mindent kitalálnak.

Mikor majd a munkából megjövök, így képzeltem el, egy szépasszony vár rám, olyan szép, mint édesanyám. Levetem magamról a „dolgozó” ruhámat, úszom egyet az udvari medencében, és leülök a teraszon vacsorázni. A gyermekeim – azt hiszem három, vagy négy – odajönnek, és én elmesélem, milyen érdekes, izgalmas dolgokat vittem véghez egész nap.

Most „érett fejjel”, úgy gondolom, hogy a forráskutatás sokunknak vágya. Ha nem éppen a csermelyek, patakok eredetét keressük is. Az emberi tettek, sorsok alakulásának eredetét megérteni, felkutatni izgalmas (és hasznos) feladat.

Legyetek forráskutatók, hogy legyen mit elmondani majd gyermekeiteknek, ha este mellétek ülnek a teraszon.

Őszi anzix (Tankák)

Festmény: "Ősz..." 30x40 cm - Kuklis Kata

Ősz-mester pompás

ízeivel megigéz.

Lelkünkbe pingál.

Köddel szórt színeivel

kedves emléket idéz.

*

Hiába rikolt

a bagoly bölcs dolgokat

a balga nyájnak.

Intelme helyett egy nyúl

hőstetteit hallgatják.

*

A vöröslő ősz

nem pusztán az elmúlást

hirdetheti.

Gesztenyénk repedt burka

új életet tár elénk.

*

A ködös reggel

lenyeli a színeket.

Rejtőzik az ősz.

Vörös, sárga, zöld, mind rút

nyálba fúlt. Sivár világ.

*

Mámorító az

őszi estet megfestő nap 

vibráló fénye.

A táj aludni készül, 

új tavaszról álmodik.

Kortalanul

Vadgesztenye burok 

koppant le a padra,

az ott ülő csibész 

nem jött ám zavarba.

Zsebre dugott kézzel, 

flegmán rúgta odább,

s cifrán káromkodva 

kiitta a borát.

Kegyes ma az élet, 

csak kevés bort adott,

kétszer ennyi kéne, 

hogy ne fájjon a sors.

Tótágast állnak már 

szájában a szavak,

csetlik botlik nyelve, 

az arca kortalan.

Hetven is lehetne, 

ezer ránc van arcán,

pedig még csak negyven 

e kiégett vagány.

Végtelen utakon

Kedves Kóbor Lovagok és a Többiek!

Örömmel tudatom, hogy végre megjelent újabb könyvem az underground kiadó gondozásában.

Címe: Végtelen utakon.

Rendeld meg, kérlek!

Íme, a link, ahol megrendelhető: http://undergroundbolt.hu/vegtelen-utakon

Köszönöm: Szabolcs

Acta est fabula

Utam lassan elfogy talpam alatt,

tovább küzdeni erőm sem maradt.

Lelkem még szárnyal, de testem megtört.

Elmém gennyedő sebeket szerzett 

e meddő harcban, mit jobb sorsomért

nap mint nap hiába folytattam.

Pihenni kell. Hosszú, méla álmot

igézek magamra, de nem kaptam még

meg a hőn áhított feloldozást.

Márványba öntött versvirágaim

valódi könnytől sem hajtanak ki,

de elhervadni sem fognak soha.

Pár év, pár hó vagy pár hét egyre megy,

Kidőlt tölgy nem számol már perceket.

Tanka

Kuckó falára

a vibráló esti nap

komponált zenét.

Az árnyékok és fények

táncolják el derűsen.

Fotó: Félhelyes Erzsébet - Kuckó

6.0: Nyomorúság

6.0: Nyomorúság: "Én Esterházy Péternek csodákkal határos gyógyulást kívánok. A szeretet gyógyít, Péter, suttogom ismeretlenül..."

 Az idő


Eső szitál, levelet sodor a szél,
lassan, keringve sáros földet ér.
Gerincét súlyos léptek roppantják.

Gyorsan halad az idő, lapozza
a hónapok naptárát, szeme
meg-megáll, messze nézeget.

Október vége felé gyertyát gyújt,
látni akarja a kopár fák bánatát,
könyet törölne, de nem lehet.

Novemberben halomba söpri
a hullott levelet, krizantémok
keserű illatával tölti a levegőt.

Telet vár, havat, lábnyomokat
számlál sokat, ezer felé téveszt.
Reményt keres, utat mutatna.

Keze tétován reszket, talán a hideg?
Szeme embereket simogat - dél, nyugat...
Fejét lehajtja, valamit mondana -

... nehéz minden szó.

Ruszli csupán

Ványadt szöcske huppant
ölembe. térdemnél megült.
Megbámult sárga villamost
és piros trolit,
meg a másik padon
ücsörgő sápadt prolit,
ki némán időzött,
egy sörrel öblítve
a hétvégi munka porát.

Korábban jobb jövőt
remélt, de néki sem jutott.
Belesavanyodott a mába,
mint ecetes hagymába
holmi apró halak,
melyek finomak ugyan,
de jövő számukra
nem volt más,
mint a dunsztosüveg.

Az ivás magasabb sebességi fokozatán

A húsdaráló hétköznapok után, végre egy kis kikapcsolódás. Igazán szerette a motorját, úgy ült rajta mint lovára termett, középkori lovag. A közeli dombvidéken, ismert terepen bár, de újra, meg újra megcsodált mindent. Szerette azt a nagy, kéthengeres dübörgőt és eresztette a betonkemény földúton, ahogy csak bírta. Még dudorászott is magában, a Csomagol együttes kedvenc slágerét. “Senki füle nem lesz szép iá, iá ó, ha felturbózza az eszét iá, iá ó”. Már-már bődületnek érezte magát, de ilyen jellegű, saját címkézést örömmel elfogadott. Mástól, másnak, másra summásan bődült volna hasonló szavakért.
Alig pár barifelhő tarkította a kékséges eget, amikor a tetőről, észrevette a felsorakozott római légiót, tényleg olyanok voltak, mint a filmekben... Először azt hitte káprázik a szeme, de miután megállt és jól szemügyre vette őket, rá kellett döbbennie, hogy nem. Fegyelmezetten álltak, az íjászok elől térdeltek és összehangolt mozdulattal lőtték felé a nyilakat. Úgy látszik, még lőtávolon kívül volt, mert azok mind a domboldalba fúródtak. Mély völgy alján folydogált az a barnás vizű patak, és jól kivehetően lepték el a túloldat. Ijesztően sokan voltak! Majd, egyforma méretű kardjaikkal elkezdték csépelni a pajzsokat, amitől a már inába szállott bátorsága köddé vált.
Még volt annyi ideje, hogy az önindító megnyomása után, szinte helyben megfordulva, rögtön a legnagyobb sebességbe kapcsoljon és kilőtt. Közben kétszer még hátranézett - mert kisebb kétely futott át a fejében, hogy hátha mégis képzelődött -, de tényleg ott voltak.
Aztán előreszegezte a fejét és életében nem motorozott még olyan rettenetes talajon. Hőmérsékletében is ugyanaz a nyár volt, de a szekérút eltűnt és amikor meglátta a felé közeledő lovasságot, már ordítani sem bírt.
De szépen hangzott az a lágy, motorhengerekre szerzett zenedarab, amit az elején beleordított ebbe a változó világba. Ezek cselhez folyamodtak - gondolta -, balra kapta a kormányt, s tekerte a gázt.
Bár ismerte a környéket, de amikor meglátta a dombvidékbe sehogyan sem illő szakadék meredek sziklafalát, már visítva is alig tudott fékezni. Úgy állt meg a szélén, ahogyan csak a kaszkadőrök teszik, az első kerékagy közepe épp a peremen volt. Azt sem tudta, hogy előre, lefelé, vagy milyen irányba nézzen. Csípőből remegett mindkét lába és émelygett egész testében, sosem bírta a magasságot. Így direktben, belemotorozhatóan végképp nem.
Összeszorította szemeit, lábának végveszélyre tartalékolt erejével hátrébb lökte azt a motort, ami csoda, hogy nem dőlt el. Megfordult. A lódobogás egyre közeledett. Fogalma sem volt, mitől fél jobban, a római légiótól, a lovasságtól, vagy talán a szakadéktól.
Ám a lovasság is lőtávolba került. Szerencsére ezeknek nem voltak nyilaik és akkor már észrevette, hogy az egyenruhájuk erősen különbözik, ugyanis nem volt nekik. Fegyverzetük eléggé vegyes, a sarlóra emlékeztető ellenség vakarótól, a kétélű szekercéig, buzogánnyal, lándzsával együtt minden.
Indított és enyhén jobbra húzva, megpróbált kiszabadulni a csapdából.
A rómaiak teljes erővel püfölték pajzsaikat, láthatóan közeledtek és teli torokból kiabálták latinul, “ellenség, ellenség, ellenség”. Közben valami mást is beleordítottak a lovasok fülébe, akik - már letisztázódott a motorosunkban - nem rómaiak voltak, tehát ők lehettek az ellenség. Nagyon figyelt. Érdekes, egészen másképpen harsogták a latin szövegeket, mint a legolaszabb hangsúlyú latintanár. Talán az “r” betűket leszámítva, a nehézkesen ejtő amerikai papok kiejtéséhez állt a legközelebb.
A lovasság megállt, az íjászok átlőttek fejük felett és az első sorokban elkezdődött az elesés. A lovak egy darabig nem álltak meg, míg nem az elől haladó, legkoszosabb vezér felemelt tenyere, azonnali stopot eredményezett. Füléhez tette a kezét és figyelt. Latinul ugyanis, bár a kor, amibe hősünk cseppent, görög világnyelvű volt, mindenki jól tette, ha tudott egy kicsit, végül is majdnem mindig velük kellett háborúzni.
Egy-egy szót elkapott ugyan, de nem tudta összeállítani a szöveget, csak sejtette. Amikor mind a két csapat, irányt változtatva kezdte üldözni, már rájött, hogy az "ellenség, ellenség", amit már közös kórusban, két szólamra kiabáltak, neki szól. “Cö, cö, cö", lehet akármilyen útviszony, ez a drága kis jószág minden lovat és kocogó, baromi nagy pajzsú római katonát ver", gondolta.
Igaz, néha tengelyig süppedt a sárba, máskor egészen szikes, fűtlen részeken zúdult át, majd derekáig gazban. Sajnos nem volt magasabb sebességi fokozat, pedig használta volna... Ekkor villant át rajta hirtelen a burokcsomósodás. A lovakból nem fogy ki a benzin... Érthetetlen, hogyan került hirtelen egy akkora vízmosás az útjába. Tudják, olyan mélységes mély, aminek az alján, megszakadásokkal, itt-ott kisujjnyi víz csordogál.
Beletaposott a fékbe és markolta a kormány két fogantyúját, kuplungot féket együtt. Bár ne tette volna, mert az ilyen modortalanságtól berezonált, össze-visszarángatózó motor, szabad röptében kizuhant alóla. Igaz ez szerencsét is jelentett, mert több méterrel odébb csapódott a túlsó löszfalba, így a nagy durranásnak csak a szele suhintotta meg.

- Hé Demeter, mássz le a szekrényről, ez konyha! Már megszoktam, hogy éjjel álmodban harsogsz, de ne mászkálj, aludni akarok!
Demeter meglepődött a nevén, leszállt, visszacammogott és azonnal elaludt. Csak amikor a szemét döfködő napsugarak már elviselhetetlenek voltak, akkor ébredt meg.
- Lujza!
- Mi van Pistám, mióta lettem Lujza?
- Pihentetően zümmögőset álmodtam...
- Tudom, végigordítoztad az éjszakát, csupa latin szövegekkel.
- Igen, de te ledemetereztél!
- Ahogy most te lelujzázol, Pistukám.
- Jól van na, Juliska, másszunk ki a sátorból, itt a reggeli locsi-pocsi ideje.
Tényleg kimásztak, Juliska elordította magát.
- A domboldalon rohamra készen áll a szovjet hadsereg, bár szinte semmit nem látok belőlük, de sisakjukról pontosan kiveszem a jókora csillagokat.
- Na lássuk, kik ellen háborúznak? Aha! Nem tudom pontosan eldönteni, de mozsárágyúk egyértelmű hangját hallom. Ehhez értek, gyerekkoromban volt mozsarunk! Mehetünk fürdeni, aztán csináljuk meg a reggelit, ez nem érint minket, mert nincs náluk kotta.
- Aha! - tátotta, tán még most is nyitottra száját Juliska – Különben mi lenne ha, aki nem bírja, az nem inna?
- Látod, azt jól tennék, mert sok ilyen vadembert ismerek.