Egy kívülről jelentéktelennek
látszó, de tágas házban lakott Báránka
Péter. Kívülről kékre festették, bent élénk mintásra, és ügyesen kényelmesre
rendezték be. A szobák és a konyha egy központi nagy helyiség köré épültek, ez
volt az ebédlő-nappali, ahol az élet zajlott. Itt fogadta Péter a látogatóit,
ismerőseit. Három kamasz fia és a húszas éveinek közepén járó veje éppen
megérkeztek, és a rozoga terepjáróval beálltak az udvarra.
- Megjöttünk, apám! – lépett
be a házba Tibor, a vő.
A férfi után besorjáztak a
többiek is, s ahogy követték, látszott, Tiborban a főnököt tisztelik.
- Lássam, mit hoztatok? –
indult ki az udvarra Péter.
A rozoga terepjárót jól
megpakolták mindenféle hasznos és haszontalan dologgal. A szeméttelepen
guberálták. A három fiú dolgozott, válogatott, és mindent összeszedet, amit
valamiképp esetleg használni, értékesíteni lehet. Tibor csak állt az autó
mellett, nem vett részt a munkában, de vigyázott, senki ne zavarja meg őket.
Sokszor került sor kemény beavatkozásra, mert mások is pályáztak a guberáló
helyekre, de Tibor mindig tudta, miként tartsa távol a „betolakodókat”…
- Jó napot!– lépett be a
házba Gyárfás - Van itthon valaki?
- Jót neked is! – érkezett az
udvar felől Péter – Jókor jössz!
- Van valamid a számomra?
- Nézd csak meg ezt a
tányért! – mutatott egy nem éppen tiszta, festett dísztányért.
Gyárfás kézbe vette,
forgatta, hümmögött, s közben a szeme megakadt egy kicsike, feketére oxidálódott
kancsón a tálaló tetején, de nem szólott semmit.
- Van itt más is! – vett elő
a házigazda egy szinte kétaraszos átmérőjű, ütött kopott réztányért. Egy
rozsdás, cirkalmas vaskampóhoz volt rögzítve két karikával.
Gyárfás elmosolyodott.
- Fúj a szél, táncol a
tányér… - kezdte.
- Mi baj? – értetlenkedett
Péter.
- Semmi, semmi, csak eszembe
jutott egy régi vers.
- Ne nézd, hogy ilyen
girbegörbe! Segítek rajta rögvest!
Ezzel az aszal mellé hengerített
egy nagy rönköt a sarokból, pokrócot terített rá és ütemes, kimért
mozdulatokkal kezdte ütögetni egy gumikalapáccsal.
- Zsuzsikám! – kiáltott ki a
konyhába két ütés között – Hozzál már nekünk, lelkem, két jó feketét!
- Hozom, édesapám! –
hallatszott a válasz leánya, Zsuzsika részéről.
Mire az asztalra került a
gőzölgő feketekávé, a réztányér is visszanyerte rendes formáját.
- Mennyi?
- A festett porcelán tányér
500, s ez a réz 1500.
- Legyen összesen 1500, és
ráadásnak azt az ócska kancsót a tálaló tetejéről.
- Mást mondok, 1800 a három!
- Ezerhatszáz, vagy el is
mentem!
- Ennyiért, akár ha ingyen
adnám! – siránkozott a házigazda – Tudod, mennyi munka van azzal, ameddig be lehet
egyáltalán a házba hozni az árut? Egyszer fel kell kutatni, akkor kiválogatni.
Egy kupacra megy a vas, másikra a színesfém, aztán a dísztárgyakat alaposan meg
kell mosni, mert sokszor olyan piszkosak, szagosak, hogy még Tibor is csak
gumikesztyűben nyúl hozzájuk!
- A viszontlátásra, barátom!
– állt fel Gyárfás.
- Itt van, vigyed 1700-ért!
Otthon Gyárfás alaposan
megtakarította a festett tányért, s előtűnt rajta nagy örömére a hollandtáj,
szélmalmokkal. Utána a réztányért vette kézbe, s törte a fejét, hová is
tehetné? Ha a házon kívülre szereli fel, még azt hihetnék, borbélyműhelyt nyitott,
de bent igen nagy helyet foglalna el. Félre tette hát, s a kicsiny kancsónak
szentelte magát. Hosszasan dörzsölte, kenegette mindenféle pucoló szerrel, de
végül mégiscsak letakarodott róla az oxid réteg, s előtűnt a maga valóságos szépségével,
egy finom ötvösmunkával díszített ezüst edényke, egy ezüstkancsó.
- Nem is volt olyan rossz ez
a mai vásár – motyogta maga elé.
- Ezt a cégért meg beviszem a
múzeumba! – ragadta meg a réztányért cirkalmas vaskampójával egyetemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése