Bemehetek hozzád? (folyt.)

Azóta, hogy azon a nyári kora estén Irma karonfogva Dezsőt, elhagyta Katica házát, eltelt néhány esztendő. Katicabogár is kamaszlánnyá érett, és már nem szerette, ha így nevezik. Inkább Karinának szólíttatta magát.

- Százszor megmondtam már, nem vagyok a katicabogarad! – mordult rá Irmára, akit semmi pénzért nem volt hajlandó mamának szólítani.

Az évek folytán sem csitult az ellentét közöttük, sőt fokozódott. Ahogy nőtt Dezső unokája, úgy lett egyre elutasítóbb Irmával szemben. Bár elismerte, hogy nagyon jól bánik a nagyapjával, odaadóan gondozza, de úgy érezte, teljesen kisajátítja magának. És nem akart osztozni!

Az osztálytalálkozón adódott alkalom, hogy újra találkozzanak. Az esti banketten, az előcsarnokban látta meg az asszony a kislányt.

- Ugye a Dezső unokája vagy? – állította meg.

- Igen, az vagyok! – és nyújtotta a kezét – Karina.

- Ó! Én pedig Kati néni. Nem emlékszel rám?

- Bocsánatot kérek a figyelmetlenségemért! Most már nagyon is jól emlékszem, és a finom aszalt körtére és barackra is!

- Nagyszerű, akkor helyben is vagyunk! Csak a neved olyan idegen, azelőtt Katicabogárnak hívott nagyapád.

- Olyan kisdedós! – válaszolta elnyújtva a szavakat – A Karinát jobban szeretem. Olaszos. Nem?

- Ha neked tetszik, elfogadom!

- Dezső nagypapával már találkozott, Kati néni?

- Szerettem volna, de a felesége olyan elutasítóan vigyázza, hogy nem akartam háborúságot, inkább valamilyen jobb alkalomra várok.

- Segítek – mondta egyszerűen a kislány.

- Köszönöm, de hogyan?

- Majd kitalálunk valamit. Kérdezhetek valamit?

- Hogy mi közöm van nekem Dezsőhöz?

- Igen. Szeretősek?

- Hogy úgy mondjam, igen! – kacagta el magát az asszony – Szerettük egymást, de büszkék voltunk és buták. Elváltak az útjaink!

- Hogy történt?

A felszólításnak eleget téve az asszony mesélni kezdett. Még gimnazista korukban ismerkedtek meg és szerettek egymásba. Minden ifjonti szenvedélyüket beleadták, s úgy hitték örökké fog tartani. Érettségi után mindketten beiratkoztak a Főiskolába, Katica óvópedagógiai szakra, Dezső pedig magyar-angolra. A Főiskola elvégzése után Dezsőt behívták katonai szolgálatra. Egy a hegyeken túli városban volt az egysége. Onnan írogatta a leveleit, várva szolgálati idejének leteltét. Történt, hogy Babi, a Dezső unokahúga egy sportverseny kapcsán a városba érkezett, s fölkereste a kaszárnyában kedves unokabátyját. Babi tehetséges és sikeres sportoló volt - tőrvívó. 

Nem kard, nem párbajtőr, hanem tőr. Csak a kívülállónak tűnik mind a három egyformának, vagy legalábbis hasonlónak. A művelői és a hozzá közelállók azonban tudják, mindegyik külön egyéniséget követel. Már a fogása is különbőzik, a kardot marokra fogják, a tőr markolatát az ujjakkal. A tőrvíváshoz, mint a víváshoz általában, nagyon jó szem kell - a figyelem, gyorsaság, pontosság elengedhetetlenek, és komoly a lábmunka. A tőrvívó mozdulatai kecsesek, elegánsak, olyan mintha táncolna, balettezne, de erő, robbanékonyság van minden mozdulatában. Babi ilyen volt az életben is.

Dezső a rokoni látogatásra tekintettel kimenőt kapott délutánra a kaszárnyából. Elvitte az unokahúgát városnézésre, megmutatott minden elérhető nevezetességet, s beültek a „tejcsárdába”, mert csak oda mehetett be egyenruhában a fiú. Itt ugyanis nem mértek alkoholt. De hát, itt is le lehetett ülni egy kisasztalhoz, és egy adag tehéntúrós-tejfölös puliszka mellett beszélgetni.

Otthon aztán Babi nem győzött lelkesen mesélni kedves unokabátyjáról, Dezsőről: hogy milyen fess, milyen jól áll neki az egyenruha, hogy milyen kedves, udvarias, milyen szórakoztató, milyen okos, és így a végtelenségig.

- Ha nem lenne az, unokatestvérem, biz’ Isten beleszeretnék! – fejezte be az áradozásait.

Katica úgy érezte, mintha kést forgatnának a szívében. Rettenetes gyanú ébredt benne. Elképzelte, mi minden történhetett közöttük ott azon a hegyeken túli városban.

- Erre mit tettél? – tért át izgalmában a kislány a tegezésre, de az asszony észre sem vette.

- Beiratkoztam egy vívóklubba, és megkezdtem az edzéseket összeszorított fogakkal, dühösen, nagy tenni akarással, de egy hónap múlva is még csak a lábiskolánál tartottunk. Kihunyt a vívás iránti lelkesedésem! Ellenben elmentem néhányszor az edzővel randevúzni.

- És?

- Abba hagytam a vívást is és a randizást is. Sótlan alak volt, a víváson kívül semmi sem érdekelte.

Hamarosan Dezső leszerelt, és haza jött. A találkozás öröme helyett azonban vádaskodások özöne zúdult rá, hogy Babi biztos így, meg úgy. A vádak viszonzása sem maradt el, hiszen a „jó barátok” értesítették azon melegében, hogy Katica a vívó edzővel jár találkákra. Viharos nagy szakítás lett a vége. Egyik jobbra, a másik balra! Dezső a városból is elköltözött, egyenesen a fővárosba.

- Én pedig maradtam, s mikor a haragom elmúlt, s a büszkeségem is odalett, keservesen bántam, hogy miért voltam olyan esztelen, miért csaptam akkora patáliát, miért engedtem a féltékenység gonosz ördögének, de már minden késő volt. Dezső a fővárosban folytatta az életét, angol tolmács lett egy külföldi érdekeltségű vállaltnál.

- Babi utána ment?

- Ugyan! Nem is tudott semmiről, minden csak az én hülye agyamban létezett.

- Ó!

- Bizony, ez így történt.

- És később?

- Megismerkedtem egy jóravaló emberrel, aki vigasztalt, kedves volt, belém szeretett és én férjhez mentem hozzá. Született két gyönyörű fiam, de az apjukat elvitte a szívbaj. A fiainkat felneveltem, és útra bocsátottam. Most egyedül élek a nagy házamban, amit az urammal építettünk annyi odaadással, szeretettel, hogy nem visz rá a lélek, hogy eladjam. Pedig hívnak a fiúk, költözzem hozzájuk. Gyakran beszélek velük telefonon, s mostanában skype-on. Van három unokám is 3 – 4 – 6 évesek, s ha szigorúan rájuk szól az apjuk, oda jönnek a kamerához és gyorsan bele kiáltják, hogy szérvusz nátymámá. Ennyit tudnak magyarul.

- Akkor neked messze vannak az unokáid, de vannak. Nekem csak Dezső nagyapám van, akit egyedül magának akar Irma!

- Szegénykém! – ölelte át a kislány vállát.

- Katica néni, legyél az én fogadott nagymamám! Majd gyakran meglátogatlak, főleg, ha van még abból a cukrozott mogyoróból…