Roxán

A dalköltő Pandur Pálról szeretnétek valamit hallani? – kezdte Gyárfás a történetet, miután kényelmesen elhelyezkedett a kanapé sarkánál. Egy tányér aprósüteményt tettek a keze ügyébe és egy pohár ásványvizet. Mesélés közben szeretett valamit majszolni.

Családi hagyomány őrzi emlékét – folytatta.

Nagyszüleim házával szemben, az Úri utca sarkán, a dohánytőzsde mellett volt az a földszintes ház, ahol Pandur Pál szívszerelme lakott, Roxán. A szőke, szende Juliskák ellentéte volt, a villogó fekete szemű, barna lány. Ő gyújtotta lángra a költő lelkét, és az ő fülébe súgta először dalait, mielőtt bemutatta volna ámuló közösségének a Royalban. Divatos dalszerzőként tartották számon Pandur Pált, aki huszárkapitányként szolgált a 2. honvéd huszárezrednél. Dalai a zenés kávéház közönsége révén kikerültek az utcára, s mindegyre felhangzottak a parti sétányokon éppen úgy, mint a külvárosi sikátorokban.

Ha kapatosan érkezett a házhoz, Roxán nem engedte be, kiüzent, hogy beteg, fáj a feje. A költőt azonban ez az üzenet legtöbbször felbőszíttette, s csúnya szavakat kiabálva verte a kaput, mintha a kapu tehetett volna róla. Nagyapám ilyenkor kiment hozzá, s kemény kézzel megragadva elvonszolta a közeli konflis állomásra, felrakta a legelsőre és pénzt adva a konflisnak, haza fuvaroztatta. Másnap aztán kijózanodva, szégyenkezve jött a fuvardíjat megadni, s utána Roxántól is bocsánatot kérni.

Mikor a huszárkapitányt áthelyezték Debrecenbe, Roxán utána ment. Viharos szerelmüknek a háborús történések vetettek véget, a költő kapitányt elsodorták az események. Nem sokkal ezután a szép hölgy férjhez ment egy idősecske bankárhoz. Néhány botrányoktól visszhangos év után Roxán Lipótmezőn kötött ki, s rövidesen elhunyt. A morbus gallicus vitte el.

A szülői ház teljes egészében testvéröccsére, Máriuszra maradt. A már kissé megkopott épületet szépen felújítatta – a kapu feletti Velencét ábrázoló freskót is restauráltatta, s a föléje nyúló ereszt egy toldalékkal láttatta el, hogy védje a képet az időjárás viszontagságaitól.

 Máriusz is, mint minden jobb család sarja, elvégezte a jogakadémiát, de nem praktizált ügyvédként, mint édesapja, hanem a Városnál helyezkedett el, majd miután letette az ügyészi vizsgát, kinevezték városi főügyésznek. Csak ezután nősült, elmúlván már negyven. Elsőszülött leányát húga emlékére Roxán névre keresztelte.

Földrajz tanár és amatőr csillagász.

A városban nem messze az utcánktól állt a Katolikus Fiúiskola és Gimnázium sok neves, híres-hírhedt tanárral. – folytatta Gyárfás az emlékezést viharos ifjúságára.

Igazgatója paptanár létére vegyes tanári kart állított össze világiakból és papokból. Egyedüli követelménye a szaktárgy iránti elkötelezettség és magas szintű ismerete. Ily módon sok különleges, excentrikus ember gyűlt össze. Itt van például a számtan tanár, aki matematika helyett etikát ad le az órákon, nem is lett egyik diákjából sem egy Bolyai! Az irodalom tanár - maga is költő - Arany János Toldiját kedveli, szavaló kórust is tanított be a műből, s minden egyes tanulónak legalább húsz versszakot meg kellett tanulnia. „Ne tiltakozz, én az egészet könyv nélkül tudom!” – mondta, ha valamelyik diák zúgolódott a nehéz verstanulás miatt. Petőfi János Vitézét ellenben nem szerette, pogány alkotásnak tartotta. Ott volt továbbá a vívóterem, ahol megtanulhattak a diákok a karddal és a tőrrel bánni. Egy leszerelt testőr kapitány volt a vívómester. Harsogó hangja jól kihallatszott az utcára, hiszen a teremnek utcára néző rácsos ablakai voltak, és nem mindig tartották csukva. Nem hagyhatom ki a felsorolásból a földrajz tanárt, Szantiágó János urat sem. Furcsa szokása volt, hogy esténkén, kiballagott a dombtetőre a városon kívül, hóna alatt nagy vászontokkal, mint valami fegyverrel. Nem puska, vagy ilyesmi volt azonban a tokban, hanem csillagvizsgáló látcső, lévén a tanár úr szenvedélyes csillagász. Derűs estéken, éjszakákon a csillagos eget fürkészte, s a csillagok fényébe merült el szenvedélyesen. Borult égbolt esetén pedig ugyan ilyen szenvedéllyel merült el a szép Roxán (a második) fekete szemeiben. Mit látott bennük, mit nem, ma már nem lehet tudni, de a féltékenység ördöge hatalmába kerítette. Elöntötte a vörös köd az agyát, állítólagos spanyol vére fölforrt, s az iskola fegyvertárából elragadott egy díszes nyelű, régi tőrt. Így felfegyverkezve rontott be a nyugalmazott főügyész házába.

- Dezdemóna, meghalsz! – kiáltotta a mórnak gondolván magát és szíven szúra hűtlennek hitt kedvesét.

A teátrális, de véresen komoly jelenet után körültekintett, de nem harsant fel a nézők tapsa, nem hullt le a függöny, hanem megjelent kék rendőr. Kattant a bilincs!

A tárgyaláson a nemrég kinevezett, fiatal ügyész a legmagasabb, kiróható büntetést kérte a vádlottra – életfogytiglani fegyházat. Ebbe az is belejátszott, hogy ügyész kollégájának leánya volt az áldozat.

Giatrosz Agrotikosz: Cynara szépségem

   Mindannyian jól ismeritek Zeusz telhetetlen természetét, különösen, ha földi szép lányokról, asszonyokról van szó. Nem is vesztegetek erre több szót, csak annyit mondok, hogy százra is tehető azoknak a száma, akik tőle származtatják magukat. Asszonyainak száma is ennyi, ha közéjük számítjuk Olümposz szépeit is. Így ne is csodálkozzatok, hogy megakadt a szeme a szépséges hajadonon, aki szüleivel Kynara szigetén élt. Halászok lakták a szigetet, mint a többit is az Égei-tengeren, szorgalmas emberek, akik hajnalok hajnalán kieveztek bárkáikkal a nyílt vízre, s csak akkor tértek, haza, mikor már kezdett a nap lehaladni, amikor Apollón tüzes szekere a nyugati látóhatárhoz közeledett.

   Cynara, a halászok vezetőjének leánya egész nap a parti sziklán ülve várta édesapja, s a többi halász visszatértét. Mindig a legelső bárkában ült az epikafelisz*, a vezető, de nem kötött ki, hanem a kikötőtől oldalt lehorgonyzott – így várta a sorra beérkezőket. Mikor az utolsó is megjött, akkor kötött ki és lépet partra. Cynara örömmel és illő tisztelettel köszöntötte.

- Örömmel köszöntelek, atyám! Köszönöm Poszeidón istennek, hogy elsimította a hullámokat hajód orra előtt, és köszöntöm Glaukosz* tengeristent, amiért a halrajok helyét tudatta veletek, s így bőséges zsákmánnyal térhettek haza.

   Poszeidón napról napra ott látta a sziklán várakozni Cynarát, akár a fújt a szél és esett az eső, vagy perzselt a nap. Látta feslő bimbó korában és látta kinyílott pompás virágként is. Történt, hogy az istenek atyja, az ég és villámok ura, Zeusz meglátogatta testvérét, a szigonyos Poszeidónt, s megpillantotta a sziklán hűségesen várakozó lányt.

- Ki ez a virágszál, itt birodalmad határán? – kérdezte vendéglátóját.

- Az ekifapelisz leánya. Itt ül naphosszat a sziklán, s lesi a hullámokat, várja vissza a halászokat.

- Van már választottja?

- Tudnék róla, ha lenne. Glaukosz fiamnak is felkeltette a figyelmét, de hiába tereli a hálójukba a halakat, a lány nem fogékony az ajándékra.

   A folytatást biztosan tudjátok, Zeusz nem késlekedett, s egy deli ifjú képében odament a lányhoz, akit elbűvölt mézes szavakkal és sugárzó férfiasságával. Egymás szemébe mélyedve együtt élték át az egymásra találás örömét, amihez bőségesen hozzájárult a pajzán Érosz mesterkedése is.

- Cynara szépségem! – szólott a szerelemtől megittasult Zeusz – Azt akarom, mindig légy a közelembe. Felviszlek a halhatatlanok közzé, istennő leszel te is!

   Cynara nagyon örült ennek az isteni ajándéknak, s boldogan elfoglalta helyét a halhatatlanok között. Héra, Zeusz felesége azonban nem nézte jó szemmel vetélytársnője jelenlétét. Az isten, hogy elaltassa neje gyanakvását, sokszor magára hagyta szép kedvesét és belemerült trónusán ülve az istenek ügyes-bajos dolgainak intézésébe, a panaszok meghallgatásába, a viszályok lecsendesítésébe, vagy a felhőket rázta, s villámait hajigálta a földre félelmet keltve az engedetlen halandókban. A lány ezért sokat volt egyedül és egy idő múlva elfogta a vágy szülőhazája, a kies tengerpart, az este zsákmánnyal hazatérő halászok, s szülei iránt. Annyira vágyódott szeretteit viszontlátni, hogy egészen betege lett – nem kívánt se enni, se inni, még az istenek eledele, az ambrózia sem ízlett már neki. Végül gondolt egyet, s leszállt az istenek hegyéről meglátogatni a szüleit. Miután üdvözölte őket, és kicsi idő töltött körükben, észrevétlenül visszament az Olimposzra, de Hermész, az istenek követe, a hírhozó meglátta és elárulta isteni atyjának, a villámok és mennydörgés urának, Zeusznak.

- Csalódtam benned! – támadt a lányra Zeusz – Nem viselkedsz istennő módjára, hanem olyan tettekre ragadod magad, mint egy hitvány földi halandó! Mint egy földi asszony! Tűnj el a szemem elől! - és ezzel letaszította szegényt az Olümposzról.

   Amint földet ért, szétszóródott testrészei szúrós növénnyé változtak, melyeknek a levelei úgy lebegnek, inognak a szélben, mint Zeusz állhatatlan szerelmei, és a bimbója közepén, a bimbó szívében olthatatlan szerelem él az elérhetetlen kedves iránt.

 Ez a növény az articsóka. (Botanikai neve: Cynara scolymus)

-.-

* epikafelisz – pontosabban: epikafelisz tón alieón – a halász csoport vezetője.

* Glaukosz – tengeristen, Poszeidón fia, a hajósok és halászok (és a búvárok) oltalmazója.

Udvari körjárat

 Az álomtól mámorosan oldalogtam oda az istálló ajtajához, és nagyokat ugorva igyekeztem elérni a kallantyút. Mikor végre sikerült, az ajtó egy nyikkanással kinyílott, s rajta betódult a friss levegő.

   Bizony jó friss levegő volt, sőt mondhatnám hideg. Ezek a késő őszi hajnalok már elég hidegek, amikor a nap lassan kezd mutatkozni a hegy mögött, s még a hóharmat is megütte a fűszálakat.

  De nem volt mit tenni, nekem ki kellett jönnöm, s mentem is a ház mögé. Mire a dolgom elvégeztem felébredtem egészen, indultam körbe járni az udvart, a kertet figyelmesen vizslatva nem mutatkozik-e valahol valami, vagy valaki, aki nem ide való.

 Ahogy járom a körutam, hirtelen fény önti el a világot, amint kibukkant a nap a Fekete hegy takarásából.

  Látom aztán, hogy résnyire megnyílik a ház ajtaja, s kiszökik rajta Cirmos. Kényesen kapkodja a lábait, úgy látszik, a reggeli torna neki se ízlik. Szaporázik is a pajta felé, s egyszerre neki is iramodik. Vajon mit vett észre olyasmit, amit én nem? Az aprónép a mániája, biztos közülük pillantott meg vagy egyet.

 Hogy ezt meggondoltam magamban, le is vettem a gondomat róla, s indultam tovább szokásos körutamra. Először a majorság-udvar felé vettem az irányt.

 Kukuri már rég ébren volt, hallottam, ahogy kotyog a tyúkoknak, különben ma reggel is ő költött fel a hajnali kiabálásával.

 Valami motoszkálásra lettem egyszerre figyelmes az ól sarkánál, s látok ám egy megtermett süldő patkányt, amint a széthullott gabonaszemeket keresgéli.

 Bár irtózom a rusnya állattól, azért elriasztottam onnét, s az vitte is az irháját, hogy még porzott belé az út. Hanem, amint a csirkés udvaron kívül került, csak ott termett Cirmos, mintha a semmiből tűnt volna elő.

  Nyakon is csípte a beste férget, az meg csak nyikkant egyet, s már el is szállt belőle a lélek. Cirmos pedig, akár egy rongybubát, feldobta a levegőbe, had lám elinalna-e a patkány, de az nem mozdult többet. Ekkor a macska szájába vette, s odavitte a ház elé, éppen a küszöb mellé. Oda letette és nagy peckesen, mint aki jól végezte a dolgát, elmasírozott a csűr mögé.

 Kölyök koromban én is üldözőbe vettem egyszer egy pócegeret. Amikor megláttam a ház mellett futni, a vadászösztön feltámadt bennem, acsarkodva a nyomába eredtem, s már-már elértem, de olyan irtózat fogott el, hogy csak kapkodtam felé vigyázva, azért nehogy elérjem. Mikor aztán beugrott a pinceablakon, rendesen megkönnyebbültem.

 Cirmos mindig azt csinálja, mint most is, hogy a csűr sarkától lesi, vajon a háziak miképpen fogadják az ajándékát. Lám, ahogy kilép a háziasszony észre is veszi a zsákmányt, és már megy is vissza a házba, hogy egy tálkában, hálából langyos tejet hozzon, s letegye a lépcső mellé.

 Tovább már nem érdekelt a macska, nem mintha irigykednék rá, de megláttam a kert végében Vikit a szomszédból, és rohantam, hogy váltsak vele néhány szót.

 Szerettem, ahogy illegette magát, amikor találkoztunk. Bár tudtam, ez nekem szól, mégis, ha bizalmasabban akartam hozzá közeledni rögtön elfutott, s a kerítés túlsó oldaláról intett istenhozzádot.

 Sokat nem tudtam mélázni a Viki viselkedése felett, mert a gazdasszony utánam kiáltott. Kihozta nekem is az ételt, s én kissé sántikálva igyekeztem vissza.

 Ez a sántaságom még egy régebbi eseményből maradt meg nekem.

 Tavasszal történt, éppen hogy kilábaltunk a télből, a hó már elment, de még minden nedves, vizes volt, és aki tehette fedél alá húzódott. Én is a tornác sarkában gunnyasztottam, várva a napkeltét.

 Szemeim félig lecsukódtak, de füleltem figyelmesen, és hallom is, amint megnyikordult az utcai kapu. Erre már kerekre nyílt a szemem, és láttam is, amint besettenkedett egy gyanús alak.

  Csöppet sem tetszett nekem a viselkedése, feltápászkodtam hát, és óvatos-halkan közelebb mentem.

 Milyen jól tettem!

 Ez a settenkedő ember a tyúkólakhoz igyekezett, és a lakatot akarta lefeszíteni.

 Ezt már nem lehetett tovább tűrni!

 Nekiszöktem keményen, de akármilyen csendben közelítettem, csak megpillantott még idejében, hogy a karóval hozzám üssön. A lendület, amivel ugrottam őt is a földre verte, de nekem eltörött a lában az ütéstől, amit a husánggal reám mért.

 A nagy ribillióra kiszaladtak a háziak, a tolvajt megfogták, átadták a rendőrnek, s engemet elvittek a kórházba. Ott nagy, nehéz kötést raktak rám gipszből, úgy tettek aztán le a fekhelyemre.

 Nem mondom, hogy nem fájt a törött lábam, de annyi látogatóm volt, hogy csoda! Akik jöttek, mind hoztak valamit, vagy valamilyen csemegét, vagy jó szót, simogatást.

 Miután aztán levették rólam a kötést, megengedték, hogy az istállóban aludjam, s ez most is így van.

(Bodri vagyok, a ház őre és kicsi Dénesnek mondtam el ezt a történetet, mert az egész nagy házból egyedül csak ő érti a szavaimat. Azt ígérte, ha nagyobb lesz, és majd megtanul írni, akkor leírja az egészet, hogy mások is ismerjék meg, mi is történt azon a napon.)

Vajon répa a répa?

A zöldségek elnevezése körül gyakran vita alakult ki árusok és vásárlók, vagy akár egymással társalgó személyek sorai közt. Az igazság az, hogy nagy zavar uralkodik, különösen a háziasszonyok, szakácsok, és más piacokat látogatók között, ami a zöldségfélék nevét illeti, de még irodalmi berkekben is. Receptgyűjtemények, internetes szakácskönyvek, blogok hemzsegnek a félreértésektől és sajnos sokan nem veszik maguknak a fáradtságot, hogy egy-egy általuk használt kifejezésnek, névnek utánanézzenek. Az a gyanúm, hogy a külországi leírásokat rosszul fordítják tudatlanságból, vagy felületességből. Sőt lehet is-is!

A fehérrépa megnevezés váltotta ki bennem ezt a gondolatot. Sokan a petrezselymet értik alatta, de hát, ez értelmetlenség, mert a répa „Linné osztályzása szerint … a káposzták neme alá tartozó növény” (Cz-F). A petrezselyem ellenben az ernyősvirágúak rendjébe tartozik.

A kutyatej bár ernyőt nyit, nem vele rokon növény (!)

Czuczor-Fogarasi szerint a név maga „a latin-görög petroselinum-ból eredett; ez pedig összetétel petra és szelinon szókból”, ami magyarul kő-zellert jelent. Ettől függetlenül, szinte minden európai nyelven petrezselyem, illetve ehhez hasonló szó felel meg ennek a gyökérzöldségnek. Prezzemolo (olasz), parsley, parsley root (angol), persil (francia), pietruszka (lengyel),  petrushka (orosz), pătrunjel (román), perejil (spanyol), persilja (finn), és így tovább. Tehát a petrezselyem, melyet helytelenül neveznek fehérrépának, egy körülbelül 60 cm magrasra megnövő gyógy- és fűszernövény. Erős, húsos karógyökere Magyarországon és a környező országokban kedvelt főszer, a jó húslevesnek elengedhetetlen kelléke. A mediterán térségben csak a levele használt, a gyökerét jóformán nem is ismerik.

Mint érdekességet említem, hogy a görögök szent növénynek tartották: a egyes ünnepi játékok alkalmával a győztes petrezselyem, illetve zeller zöldjéből font diadalkoszorút kapott.

Lépjük tovább a fehérrépa témával. Vannak, akik a paszinák nevű gyökőrzöldség helyett használják  fehérrépa kifejezést. A pasztinák (Pastinaca sativa) szintén az ernyősvirágúak rendjébe tartozik, s mint ilyen rokona a petrezselyemnek, sárgarépának, zellernek. Annak ellenére, hogy közkedvelt zöldség egyes vidékeken, megjegyzem, hogy levele egy bergapten nevű fényérzékenységet okozó anyagot tartalmaz, és az arra érzékeny egyéneknél a napfénynek kitett bőrfelületen bőrpírt és hólyagos bőrelváltozást okozhat.

Mivel eljutottunk a zellerhez, érdemes erről is pár szót ejteni. A zeller, mint a növény-család névadó tagja számos ismert rokonnal büszkélkedhet. Ide tartozik még az ánizs (vagy édeskömény), kapor, koriander, kapor lestyán, meg néhány vadon termő növény is.  Háromféle változatban ismert: a gumós – nálunk ez az elterjedtebb -, a halványító és a metélő. Ez utóbbi kettő levélnyele C-vitaminban gazdag (25-45 mg/100g). A déli országokban a zeller gumós változata nem tartozik a kedvelt zöldségfélék közzé, inkább és elsősorban a halványító zeller levélnyelét használják fűszerként-

Akkor mi is az a fehérrépa? Ez egy igazi fogas kérdés – mindenki mást mond.

Angolul turnip, chard ; német: weiszrübe, oroszul: repa;  olasz: rapa; francia: navet; román: navetă, nap;

Kertészeti leírások szerint a tarlórépa neve fehérrépa,  de ez sem igazán répa, mert a káposztafélék családjába tartozik, és a káposztarepce megvastagodott gyökerű változata. Nevezik még kerekrépának is. Anglia, Dánia, Svédország délvidékén termesztik nagyobb mértékben.

Más megfogalmazás szerint a karórépa neve fehérrépa, azonban ez is ugyan az a növény család – káposztaféle.

Az igazi répa, mint répa latinul Beta vulgaris subsp. vulgaris, és takarmányrépa néven ismert. Közeli rokonai, mondhatnám, hogy testvérei a cukorrépa, cékla, mangold. Gyermekkoromban burgundi répának, vagy marharépának hívtuk, és jószág etetése céljából termesztették.

Czuczor-Fogarasi szabatos-tömören így fogalmaz: „Répa. Szokott közértelemben bizonyos növények neme, melynek húsos gyökerei emberek és barmok eledeléül használhatók. Linné osztályozása szerint a káposzták neme alá tartozó növény.” 

„A jószág etetése céljából termesztett nagyrépáju cukorrépa v. burgundi répa. Egészséges és tápláló takarmány” – írja a Kislexikon.

Karórépa, (fehérrépa (Brassica napus rapifera) nagyobb mértékben a csapadékos éghajlat alatt, (Anglia, Dánia. Svédország D.-i vidékén) termesztett zöldségféle.. Nálunk elvétve a közepesen kötött, nedves, televényes talajokon, (káposztaföldeken) termesztik. Változatai: fehér pomerániai, fehér crieweni, kékfejű óriás, altmarki stb. Úgy ültetik, mint a káposztát, (május júniusban, palántákról, (40x30 cm kötésben), úgy ápolják, mint a takarmányrépát. Ősszel szedik, takarmányozásra, de emberi élelemre is használják.

   Gyakorlatilag ennek a fejtegetésnek komoly oka is van. Nem csak szócséplés. Az a helyzet, hogy a receptek hibás fordítása veszélyt hordoz magában – sokszor szerepel a fehérrépa helyett petrezselyem gyökér a leírásokban. Még a bébiételeknél is. Ez pedig nem ártalmatlan félreértés, hanem veszélyes dolog. A petrezselyem gyökér erős vízhajtó tulajdonsággal is bír és ez a kisgyermekek szempontjából kiszáradáshoz vezethet annak minden következményével! Átnéztem több ilyen receptet, megkeresve az eredeti angol leírást. Mindenütt „turnip” (répa) valamilyen fajtája szerepel, és egyszer sem „parsley” (petrezselyem).

Vigyázzunk hát a fordításokkal, idegen nyelvről való átvételekkel, különösen, ha gasztrológiai témáról van szó.