M. Laurens
A KÉTSZER KETTŐ...
Kis szobámban ülök csendben, egyedül,
s a magány dacol velem: leges-legbelül.
Így-hát ülünk ketten, Magam, no-meg Én:
szűkké vált e hely, saját létem peremén.
Múlt lett már a kor - mely oktalan dacol -
Múlt lett már a kor - mely oktalan dacol -
s a harag is régen megfáradt valahol.
Hallgatunk hát ketten, - Önmagam és Én -
csendben békülünk: én az Öreg, ... és a Vén.
Békülünk a múló idővel, sorssal,
a görbülő háttal mint egy görbe bottal,
és csendben búcsút veszünk sok baráttól,
... végül búcsúzik az ember önmagától.
Így gubbasztok e maradék életen,
hisz nincs már, Ki megfogná reszkető kezem.
Elmúlt rég ... vagy nem is létezett talán:
a kétszer kettő józansága hull reám.
Pest-Buda 2014. május 23.
"Ülök a szobámban, búsan, egyedül És a fájó múltra gondolok Odakünt az utcán lassan fény dereng És az órán pereg a homok..."
VálaszTörlésÜdv: Szabolcs