Duplacsavar

 
Nem maga a kép — a közeg. Sugallat
és konnotáció. A modell ravasz
kitakarása a realitásból.
Őt látod, de csak egy konstruált helyzet
biodíszleteként. Megtörtént szemed
átprogramozása. A felülírt rész
kínálja fogyasztásra kész egészként
magát. Hol vagyunk már a máyá csaknem
pofonegyszerű csapdájától? Amit
ma kerülgetsz mind reménytelenebbül,
az a káprázat művi utánzata.
Kétszeresen virtuális valóság.

Szeretem a szelet

Simona Cratel írása    

(megjelent: Atelier LiterNet > Proză scurtă > Respiraţie sub apă  / 2014. 05. 24)

Van, aki nem szereti, ha fúj a szél, de én igen. Szeretem a szelet, ahogy fúj, még ha össze is borzol, s akkor is, ha olyan csípős, hogy fagynak le az újaim. A város csupa csillogás. Hihetetlenül éles minden, a jövőmenő emberek is, mintha nem lennének valóságosak. Egy fehérbe öltözött, turbános afrikai szeli át az utat. Milyen csillogó fehérség! Hirtelen mindent különös éles fény borít be, fény, és fény. Vakító fény. Megfájdul a fejem, érzem, kifut alólam a föld. Fúj a hideg szél és mégis meleget érzek, ami mélyen a bőröm alatt közömbösíti a szél hatását, ezek a dolgok elvakítják az öntudatlan embereket, akik ahelyett, hogy bebújnának a házaikba, ide-oda vándorolnak az utcán. A park hatalmas sétányai üresek, még senki sem merészkedett kibújni a paplan alól, csak a szél száguldozik görgetve a lombot. Néhány merész fiatal csókolózik a hársak alatt dacolva a rossz idővel. A tó vize szokás szerint reszket, mit is tehetne egyebet, reszket, akár valami ágrólszakadt, amott pedig récék veszekednek, mint a bolondok. Egy hatalmas réce-nyáj ide-oda száguld, ki tudja mi ütött beléjük. Közülük egy kiválik és a pár fele közeledik, akik hajnal óta smárolnak, mintha nem volna pénzük szobára. Dühösen, veszekedésre készen néz rájuk a réce. Nem tetszenek neki. Haza akarja őket kergetni. Turisták tűnnek fel a zöldben kis idő múlva, alighogy eláll a szél, a szél, amit sokan nem kedvelnek, de én igen, pedig úgy összeborzol, hogy a fürtjeim minden irányban szanaszét állnak, s úgy nézek ki, mint Medusza. Szeretem a szelet, s mától még jobban fogom kedvelni. Szárnyaló ódákat fogok írni hozzá, megfestem rózsaszínben, áldozni fogok neki, pedig meg sem érdemli, hiszen csupán egy szél, mint bármelyik másik, levegő. Csak levegő. A turisták pedig komoly képpel mászkálnak itt hajnal óta, s nyakukban az elmaradhatatlan fényképezőgép. Nézzétek, egy tó – szól egyikük, mire a csókolózók elnevetik magukat: tudják, hogy éppen a látvány közepén vannak, és ott lesznek a felvételen, a récék pedig azért haragszanak rájuk, mert nem hoztak kenyeret. Üres kézzel jöttek ezek az érzéketlenek. Önzően nem gondolnak senki másra, csak saját magukra. És még a turisták felvételét is elrontják.

A KÉTSZER KETTŐ...

M. Laurens

A KÉTSZER KETTŐ... 

Kis szobámban ülök csendben, egyedül,

s a magány dacol velem: leges-legbelül.

Így-hát ülünk ketten, Magam, no-meg Én:

szűkké vált e hely, saját létem peremén.


Múlt lett már a kor - mely oktalan dacol - 

s a harag is régen megfáradt valahol.

Hallgatunk hát ketten, - Önmagam és Én - 

csendben békülünk: én az Öreg, ... és a Vén.

Békülünk a múló idővel, sorssal,

a görbülő háttal mint egy görbe bottal,

és csendben búcsút veszünk sok baráttól,

... végül búcsúzik az ember önmagától.

Így gubbasztok e maradék életen,

hisz nincs már, Ki megfogná reszkető kezem.

Elmúlt rég ... vagy nem is létezett talán:

a kétszer kettő józansága hull reám.

Pest-Buda 2014. május 23. 

Felismerés

 

Lehetne több is, de hát ez sem kevés.

Van, aki már így is csodának mondja

a bizonyossággá vált felismerést:

mi vagyunk egymás mentális G-pontja.