Már romolhatatlan

                                   Xantus Géza oltárképe és üvegablaka előtt

    Most, hogy a stációk
    mind mögötted,
    vezet a fal áttetsző síkjából
    kilépő testeken keresztül
    lépcső egy végső dimenzióba.
    Anyagtalan anyagon át-
    sugárzó fény.
    Égő üveg-ikon.
    Már romolhatatlan,
    szeplőtelen remény:
    visszavívott éden
    a Bárány szemében.
    S míg birkózol az első fokkal,
    Ő vár rád kitárt karokkal,
    ki hívott a kezdetek óta.
    Beteljesül.

Dib Anyó (drúz mese)

A falu egy patak mellett terült el, dús mező karéjába, csak egyik sarka ért az erdő széléig. Lakosai között akadt éppen úgy, mint bárhol szorgalmas, dolgos ember is, de lusta, dolog kerülő is. A Badr család az előbbiek közzé tartozott. Gondosan megművelt földjük nem csak a nagy családot látta el mindennel, ami kell, hanem a közeli város piacán is, a  sukkon állandó helyet tartottak fenn, ahol az idénynek megfelelően árulták termékeiket. Hatalmas ponyva sátor feszült az asztal felett, mely roskadozott a zöldségek, gyümölcsök halmaitól. A nagy családban mindenkinek megvolt a feladata, mindenki kivette a részét a munkából – kicsik, nagyok a maguk módján és képességeik szerint. A házaspárnak nyolc gyermeke született, a két legkisebb öt és hat évesek, egy fiúcska, s egy leányka voltak a kedvencek. Örökös mosolyuk meghódították mindenki szívét, a szomszédok, és a távolabbi rokonok sem voltak kivételek.

Történt egy nap, mikor mindenki nyakig volt a munkával, a napi teendőkkel, hogy a két kisgyerek a forrón tűző nap melege elől az erdő hűvösében kerestek menedéket. Ott játszadoztak, csodálták a lombok között áttűző sugarak játékát, bámulták a fákon ugráló mókusokat, repkedő madarakat, kergették a tarka lepkéket. Játék közben mind beljebb, s beljebb mentek a fák között.  Nem gondoltak az idő múlásával – ha megszomjaztak, hamar forrásra leltek, s ha megéheztek, a málna bokrok kínálta szemeket csemegézték.

Már dél is elmúlhatott, amikor a leánykának eszébe jutott, hogy haza kellene menni. Néztek jobbra, néztek balra, de sehol ismerős helyet nem láttak.

- Haza akarok menni anyácskámhoz! – görbült sírásra a kislány szája – Merre induljunk?

A fiúcska arcáról is lehervadt a mosoly, s előre mutatott.

- Erre! - szólt határozottan.

Határozottsága abból az érzésből fakadt, hogy most ő a testvérkéje védelmezője, hogy az ő kötelessége a kivezető utat megmutatni.

Mentek, mentek, amerre a lábuk vitte, de bizony nem jutottak ki az erdőből, s rövidesen rájuk esteledett. Egymást átkarolva, sírdogálva lekucorodtak egy vastag fa törzse mellé. A fiúka most bizony nem érezte magát védelmezőnek, csak egy ijedt kisgyereknek, akárcsak a nővérkéje.

Ezalatt a faluban már rég észrevették az eltűnésüket. Mikor a mezei munkából hazatérve készültek az estebédhez asztalhoz ülni, akkor tűnt fel a távollétük. Nosza kezdték is keresni őket, szerte a falu minden utcájában, házában, de sehol sem találták a két kicsit. Aztán keresték a folyóparton, a mezőn, az erdő szélen, de sehol sem találtak rájuk. Megijedtek erősen az emberek, nem csak a szülők s a család, hanem mindenki, aki a faluban lakott, mert nagyon kedvelték a Badr apróságokat. Gyerekek, férfiak, asszonyok gyülekeztek a falu ház elé és aggodalommal telten tárgyalták az eseményt. Még Hamil, a süket suszter is kiállt a műhely elé megtudakolni, mi is történt tulajdonképpen.

- Mi van, mi van? – kérdezgette, de az emberek elmentek mellette anélkül, hogy felvilágosították volna a történtekről.

Végül egy szolgálat kész suhanc valahogy kiabálva és mutogatva elmagyarázta neki, mire Hamil is a többiek után eredt.

A sokaságot látva a falu vezető, az öreg Ghassan is előjött, és nyugtató szavakat szólt a kétségbe esett családhoz, valamint a faluközösség minden tagjához, majd okos tanácsokat adott a kereséssel kapcsolatban. Az elveszett gyermekek legidősebb fivérét nevezte ki a keresőcsoport irányítójának.

- Te vagy, Sahir erre a legalkalmasabb ember! – jelentette ki.

Valóban nála alkalmasabbat nem is lehetett volna találni, nem csak családi elkötelezettsége miatt, de á szerződéses katona lévén, aki éppen szabadságát tölti itthon, felderítőként gyakorlata volt a keresések szervezésében, és levezényelésében.

- Melléd adom a rendőrt, aki ugyan még csak két éve van köztünk, de szorgalmas, derék fiatalember – tette még hozzá az öreg Ghassan.

Sahid elfogadta a megbizatást, s nem sokat teketóriázott, hanem felosztotta az erőt  a résztvevők kötött, és azonnal neki fogtak a keresés-kutatásnak. De bizony addigra rájuk sötétedett, mégsem hagyták félbe amit elkezdtek, hanem fáklya fénynél folytatták.

Folytatták és folytatták három nap, három éjszaka megszakítás nélkül...

A gyerekek közben, az erdő mélyén álomba sírták magukat, s arra riadtak fel, hogy valaki mély hangon szól hozzájuk, de nem értették, mit mond. A sötétbe meresztett szemekkel figyeltek, s a fák fekete háttere előtt megpillantottak egy hatalmas alakot. Ott állt előttük és halkan motyogott mély hangján valamit.Előbb nagyon megijedtek tőle, de mivel nem közeledett, és csak szelíden várakozott, kinyújtották felé a kezüket.

- Ne bántsál minket, kedves Dib Anyó! – kérlelték szép szóval.

A nagy medve, mert az volt az a hatalmas alak, leült a földre, s tovább dörmögött, mintha hívná a gyerekeket, s azok szinte megbabonázva odatipegtek hozzá. A felnőttek elbeszéléseiből tudták, hogy az erdőben él egy öreg anyamedve, akinek Dib Anyó nevet adtak az erdő járók az Embert sohasem bántó, békés állatnak. Ha málnát szedő, vagy eprésző gyerekekkel találkozott, dörmögve kitért előlük, sőt tudták, hogy ahol megjelenik, ott a többi vadállattól védve vannak, mert messze kergeti azokat. Ezért érthető a két kicsi merészsége, hogy oda bátorkodtak a nyugodtan üldögélő nagy állathoz, az pedig hagyta őket. Reggelig bundájába bújva aludtak, s az állat melege megóvta őket az éjszakai hidegtől. Ahogy felvirradt, beterelgette őket egy barlangba, ahol tiszta vizű forrás fakadt, s a fal mellett felhalmozott avar kínált kényelmes helyet a pihenéshez.

Mintha saját szülőanyjuk lett volna Dib Anyó úgy gondoskodott róluk. Nap közben hagyta őket kedvükre csemegézni a málna bokrokon, miközben figyelő szemekkel pásztázta a környéket, nehogy valamilyen vadállat arra vetemedjen, hogy megtámadja védenceit. Naplemente táján pedig beterelte a barlangba, s testével melengette a két kicsit. S így ment ez napokon keresztül.

Negyed nap, medvenyomokat követve, így talált rá kicsi testvéreire Sahir: a barlang szája előtt szundikáltak Dib Anyó karjai közt. Az embereket megpillantva, védenceit letette a földre, s ő eltűnt a barlang mélyén.

Így végződött a kaland, s mikor egy év elteltével felkeresték az erdőnek ezt a részét,  emlékezvén a történtekre, azt találták, hogy minden egyes nyom helyén egy gyönyörű tavaszi virág nőtt. Dib Anyóra emlékezve medvenyomnak nevezték.

...

Galilea, 2013. március 23.

Urbán-Szabó Béla: Elmúlás

Már nem csak a századok,
a napok, a hetek
is zivatarosak.
Pörgeted életed,
nagy a harc,
kicsi a küzdelem.
Mehetnél, de csak itt...

Írd tele életed lapjait!
Köszönet?

A legjobb, ha elfelejtenek...
Ha látnak képet
rólad egyszer,
s megkérdezik,
ki volt ez az ember,
visszaszólsz egy nagyot,
lapozzatok, lájkoljatok!

"Mű Imi"

Az állásinterjún célszerű igen magabiztosan viselkedni. Barátunk benyitott, köszönt és elmondta, hogy ő a mocsárkeverő szakma legmagasabb tudományos fokozatával bír, s így reméli, hogy legalább egy latyaktó összerendezését rá merik bízni, hiszen családjával együtt konszenzusos döntéssel hagyta el Cserbóniát, és vált Csarbona ország legcsarbonabb állampolgára. Mi több, hogy jobban menjen a dolguk, lemondtak cserbonságukról és már otthon is csarbonul beszéltek.
Úgy látszik, ez nem hatotta meg az íróasztal túlsó oldalán ülőt, mert rákérdezett.
- Mondja, szereti maga a “Mű Imi” együttest?
- Hogyne! Nem is tudtam, hogy ez itt alapvető fontosságú, de kicsit zavar, hogy egyszerre több helyen, naponta túl sokszor koncerteznek. Engem kimondottan bánt a hajnali- és késő esti zene, persze a napközbeni sem olyan igazi carbon dallam, ami füleinket lázba hozná. El is felejtettem honnan jöttem, az ottani zenére nem is emlékezhetem már...
- Szóval ilyen sunyi intolerancia lebeg magában? Idejön - ki tudja honnan -, veszi a bátorságot és a "Mű Imi” zenekart csak úgy ukk-mukk-fukk leírja, pedig...
- Nem értem uram, mi a pedig? Úgy tudom, a "Mű Imi"-ék is bevándorlók. Nem szeretem ezt a csúnya szót, ebben a másfél évben én teljesen asszimilálódtam, már meg sem szólalok cerbonul, de ezek a Műk, csak Imi nyelven koncerteznek, pedig drága hazánk, Csarbonia alapvetően elvárja minden nemzettársától, hogy ne sandítson vissza, semmiféle elődökre.
- Különben mondja uram, mit dolgozott Cserbóniában?
- Természetesen a szakmámban, mint mondottam a legmagasabb tudományos fokozatot érdemeltem ki latyakkeverésből - így is mondják szakzsargonban -, de olyan rég voltam már otthon.
- Mit mondott?
- Nem emlékszem kérem az ország nevére sem - most csak úgy bederengett -, meg általában vannak olyan, úgynevezett rokonok, de gyökérnek, vagy  elődnek nem is merném nevezni őket. Fáj a szívem értük, és nem tudom megtenni velük, hogy ne látogassam meg legalább... néha-néha.
- Milyen gyakran?
- Utoljára fél éve voltam, azelőtt azt hiszem két hónapja.
- Szóval maga intenzív, és ellenőrizhetetlen kapcsolatot tart, holmi, elfelejtettem miféle ország, miféle nép, miféle nyelvvel.
- Ne haragudjon uram én is. Már lassan két éve itt vagyok, nem várhatja el, hogy emlékezzem. Talán Citrom vagy Cetron, ja igen Cserbónia. Most véletlenül beugrott, de már nem beszélem a nyelvet, és nagyon kell keresgélnem a térképen, ha meg akarnám találni.
Nem is értem, hogy jön ez ide...
- Maga megbízhatatlan, uram. Nem szereti a “Mű Imi” együttest, akik magánál régebben itt vannak, bár való igaz, hogy egymást közt nem beszélik a csarbon nyelvet, de nyilvános helyen, biztosan többszörösen leköröznék önt.
- Elnézést kérek, én úgy tudtam, hogy minden tisztességes csarbon, köteles csak ezen a nyelven megszólalni, még legelrejtettebb gondolatainak sötét zugában is.
- Így van, előírja az alkotmányunk! Látja, milyen nevet adtak szegény főkotmányunknak, de nem kérdőjelezhetem meg a törvényalkotók illetékességét. Egy ilyen ember, aki a "Mű Imi" együttest nem szereti, csak azért, mert naponta sokszor, sok helyen egy időben, nagyközönség előtt koncertezik, a mi vállalatunk nem vállalhat. Az idegennyelvtudást viszont értékeljük, ezért hadd énekeljen minden "Mű Imi" olyan nyelven, amilyenen akarnak. A televíziós társaságok és minden más adók - a rádiókra gondolok természetesen -, úgyis, kizárólag csarbon dallamokat eresztenek az éterbe. Maga intoleráns, megbízhatatlan, és ha nem akarja, hogy nagyon gyorsan, itt, mint az azonnali kivégzések, csináljak magáról egy olyan kartotékot, melynek eredményeképpen soha többé sehol nem veszik fel, tűnjön el a szemem elől!
Az érintett, már majd két éves csarbon, hirtelen karbonizálódott. Cserbóniában még nem így gondolták az integrálódást, azt hitték, ha az előre jól megtanult csarbon nyelven kívül meg sem szólalnak másképpen, és jól letagadják saját magukat, akkor a befogadás automatikus lesz. Hogy miért kell a "Mű Imi" együttes, napi megszámlálhatatlan, országszerte egy időben tartott koncertjét kedvelni, ezt soha nem fogja megérteni. Hiszen aki a cserbonságról úgy lemond, hogy nem is emlékszik rá - persze gigantikus hazugsággal -, az anyanyelvét is berekeszti, még rekedt hangon sem hajlandó azt beszélni, miért pont a Mű Imiket ne tudná úgy szeretni, mint senki más. Ha előre informálták volna, hogy ez elvárás...
Örült, hogy nem kapott semmiféle bizonylatot "Mű Imi" ellenességéről, így a következő állásinterjún már harsányan fogja őket kedvelni, sőt meg is tanul "Mű Imi" nyelven, hadd lássák, mennyire annyi.

Légy!

 

  Babrálnál-e évekig a zárral, ha
  pontosan tudnád, mit rejt az ajtó?
  Mennyire lepne meg, ha kiderülne,
  magad hordtál oda mindent — önmagad
  elől? És ha majd észreveszed, hogy ott
  benn sincs kívüled senki, el tudod-e
  viselni a felismerést, hogy nincs, és
  sohasem volt titok, s képes leszel-e
  a létezés meztelen gesztusával
  tovább adni a szavakba nem önthetőt?

Sacrum

 

Út nem vezet hozzá térben, sem időben.
Vedd birtokba, ami a tied; magadban
keresd, s a szálakat újra összekötve
visszahelyezheted jogaiba. Miért
érnéd be szolgálatkész redukciókkal?
Meg fogsz lepődni, amikor utoléred,
akit bensődben kergetsz. Különböztetni
annyi, mint teremteni, határolni vég
nélkül a végtelenben. Kívül maradni
a határokon, nem rondítani bele
az alkotott formákba, amelyek noha
általad, ám csakis nélküled lehetnek
csorbítatlan darabjai az egésznek.
Akár szabályként is leírhatod, ha van
hozzá elegendő bátorságod. (Ha nincs,
akkor megpróbálsz egyszerűen csak írni
róla, mert szeretnéd valamiképpen meg-
nevezni, anélkül, hogy hiába vennéd.)

Tóvásznon

Groteszkbe fordult szavad
 veri vissza,a csipkén

fodrozódó tó szemérmes vize.
Cseppenként szórja, visszhang
ruhába öltöztetett személyes üzeneted.
Lapulevélen, hívó cédulára,
cirádás meghívót barnít az egykori
tűz felbugyborékoló emléke.
Ékes képek, fazekas korongon forgó,
még nem száraz vázába zárva,
virágos hálók foszló paplanából
kiálló málló szöszmötök.
Szebbet tükörvíz kép-más
időrepítése, toldatlan áhítatban
nem láttatott. És sarukönnyed topánkák,
suhogó föld fölött lebegésükkel
szélt fúnak a tóvisszhangú,
örökre eltelt idők képzelt,
vagy megélt szövegébe.
S a kibontott időutaztatott
szóképözönt görget egy filmmé fakult,
talányos fövenyről,
parti nézőtér tavi vetítővásznára,
amiben a könyvjelzők száradt virágát játszó
szerepről nem is csodálja, hogy az övé.
Kattog az orsó, huzal spulnizta celluloid
képét repíti az oda-vissza part.
S görbült tükörmosolya
nadrágján, még most is ott piroslik
a két oldali marsall lehetőség...
Békésen nevetgél el többed magán.