Hazudlak magamnak (holnap is)

Magamnak hazudlak, hogy vagy nekem.
Reggeli kávém mellé idehazudlak, ahogy aggódva kérdezed:
„Csak nem vagy beteg kislányom, olyan sápadt  a színed"- mondod.
„Dehogy!  Múló fejfájás" - nyugtatlak, mint mindig.

Hazudlak magamnak.
Idehazudlak mellém a húsvéti készülődésbe is. Tudod! Sok a dolgunk.
Holnap jönnek a gyerekek, hozzák a kis dédikéket.
Mennyire szeretted őket!
Lackót, az elsőt. Valamiért mindig vele álmodtál, zavaros, rossz álmot. Folyton elveszítetted és kerested őt. Ezért ébren is nagyon féltetted, csupa aggódás voltál, nem éri-e valami baj.
Toncsikát, a kis cserfest alig vártad, hogy megölelhesd, hallgathasd a csacsogását. Milyen boldog voltál, mikor megtudtad, hogy ezt a nevet adják neki, a dédipapáét és a fiadét, Antal.
Nikikét,  a nagyon várt kislányt, akivel Zoli unokád ajándékozott meg. Gyönyörű lányka, sötét haját és jó barna bőrét tőled örökölhette.
Damjánkáért mennyit imádkoztál! A Jóisten segítségét kérted éjjel - nappal, hogy a korán érkezett kisbaba életben maradjon. Szemed száraz nem volt azokban a hetekben! Később is beleszőtted minden fohászodba a sok gonddal bíró Mónika unokádat és a betegségekkel küszködő, de azért cseperedő Damjánkát.
Csak remélem, hogy Kicsi Zolika, a most öt éves dédikéd valamennyire emlékezni fog rád. Az őt nagyon szerető Ilona mamára.
Itt leszel velünk holnap! Nem ünnepelhetünk nélküled.
Tőled tanultam meg az ünnepek tiszteletét. Te voltál az, aki megmutattad, mekkora összetartó erő a családban az anya. A kis családi ház mindig hazahívott bennünket az ünnepeken.
Most én folytatom, úgy teszek, ahogy tőled tanultam.
Magam köré gyűjtöm a családunkat.  Gyerekeket, unokákat.
Sokat fogunk beszélgetni Rólad, mintha itt ülnél a szoba közepén, a kis dédikkel körülvéve.
Mint azelőtt mindig.