Kint a holdvilág alig derengett, a vastag felhők feketén úszkáltak, már-már pancsikáltak az ég vizében, fricskákat vetve az égi lámpására. Tibor úgy érezte, már annyi ideje ül, hogy lassan őszbe fordul ifjú bajusza. Magában virággal megrakott talicskákat görgetett a legmargitabb lába elé, aki anyja felügyeletében sürgött. Lapítón sirítés közben, annak tekintetéből kiesve, vagy talán nem, falta a kacsintásokat.
Már nem is unatkozott annyira a legény, mert kettejük kacsintásainak váltásából, tűzijátéközönt lehetett volna repíteni a fenyvesek fölé. Csak úgy zizegett, az elektromossággal feszült konyha, kínvágy levegője. Anyja, minduntalan szomjának oltását szorgalmazta. Tény, ami tény, Tibor nem vetette meg a jóféle, szép színű boritalt, de már a csizmaszárába is lassan ott lotyogott.
Köves bá’, hogy-hogy nem, lefeküdt, s a lány összes testvére is. Talán koreografált összeesküvő esemény gőzölgött, a faragott cifrításokkal díszített pityókatörő alatt. A liszt gyúrásán túl, egyre nagyobb tömegű dagasztvány gyarapítóval, mint egy mutatvány terül el. Margitka ebben a valószínűtlen esti időpontjában mutatta be kenyérsütési tudományát. A kenyér székelyföldön mindig krumplis.
Tibor egy darab időn túl nem birta, a legjobb akarattal sem. Önfegyelmének utolját is odavacskolva jelezte, meglátogatná a helyet, ahová koronás fők is hintó nélkül mennek.
Az udvarlás legelején tartott, úgy érezte jobban halad, mint a felpörgetett Titanic nem várt végzete felé.
Nem nagyon ismerte az udvart, kintről alig lehetett belátni, épp a csűr teteje és a pajtaoldal szűrődtek, avatatlan szemek látómezejébe.
- Itt mindjárt, előre! - mondta Margitka.
Csak az nem volt világos, hogy miért ácsingózik tovább, a nyitott konyhaajtóban, végül is az ilyesmit, általában nemre való tekintet nélkül, egyedül is el tudja végezni az ember. Közönséget, a legritkább esetben, talán soha nem kíván. Margitka, a kezeit tördelte és mondott volna valamit, de elkésett.
- Nálatok úszómedence is van? - Zubogott ki Tiborból a meghökkenés első mondata, majd a fanyarlás szállongálásától valamelyest felvilágosulva, a járdaszélre tette kezét és...
- Vigyázz!
- Mire?
- A másikat is!
Mert hogy azzal, a jellegzetesen “ahol fényes, ott egyenes” hozzáállással nem a járdára tenyerelt. A majdnem derékig furcsaságban álló helyzetből, úszó hasalás lett volna. Nehezen fordult, de a végén kikecmergett.
- Ezt miért csináltátok velem?
A leány előbb vihogott, aztán zokogott, majd mind a kettőt együtt. Elásta a pártából szabadulás gondolatát is. Inkább a lehetetlen helyzet adta kényszerűn önsajnáló bőgő-nevetésébe süppedt.
- Tibor, már négyszázszor mondtam édesapámnak, hogy csináljon ide egy kerítést, te vagy a nyolcadik, aki beleesel. Most jobban lehet látni, nézz körül, milyen takaros, rendbe szedett udvarunk van...
- Igen, kimondottan szép porta…
- Hogy erre miért nem képes apám, sosem fogom megérteni. Nem szokott sem röhögni, sem búsulni, mikor megtudja, hogy az állatok emésztője, újabb vendéget fogadott.
- No, engedelmeddel én most elmennék, kifordítom csizmámból, és egyebemből ezt a nyirkos, villára valót, ami igen jól fog majd tavasszal a földeken.
Óvatosan, hogy a késői órára való tekintettel az üres, immár beszagosított utcák esetleges járókelői orrmintával rá ne jöjjenek kilétére, hazakerült. Házuk előtti patakban egész testében végigfeküdt, hagyta, hogy a patak mossa, mossa ruháját, nadrágját, csizmáját és bódulatát. Majd felült, és az éjszakában, már nyugodtan mindent leszedve magáról, öblíttette át gönceit.
Bement - igyekezett kapunyikorgás nélkül - és a kiteregetett holmik közül a szárítókötélről, szép csendesen, hogy még véletlenül se hallja meg senki, visszaöltözött a nyári kánikulában.
Mire a tátott szájú Margitka visongó örömére ismét megjelent, már belül is kiszáradt a csizma. Kis jóindulattal, pataki desodorral, szagmentesült ő is.
A leány nyakába ugrott, magát s egyben Tibort is kompromittálva. Akkor rögvest, hirtelen mindenki, mintegy jeladásra ébredt fel, s mire a magára eszmélt legény, a háztető cserepeire vezető irányjelző táblát megkereste volna, már zúdult is a gratuláció.
- Édes gyermekeim, hát miért titkoltátok ily sokáig anyátok és apátok elől? Tiborom, fiam – szólt túlságosan is józanul az öreg Köves - ládd-e a kerítést?
Tibor látta, szeretett volna átugrani rajta.
- Ezen belül, te itthon vagy! No, ha már így alakult, az esküvő, ha apádékkal megbonyolódunk, ősszel meg is lehet.
Tibor, engedélyt kért a mellékhelyiség használatára.
- Használd csak fiam nyugodtan. Bár vannak még gyerekeim, a juss mindenkinek kijár, nem tudom rád testálni szerény portámat, de szabad mozgásod van. Szólíts apámuramnak!
Tibor egyenesen ment arra, amerre fénylett. Ha először meghozta "szerencséjét", talán segít másodszor is kijutni. Nem segített, közben korlát kerekedett köré… Végül olyan nagyon már nem is bánta, egyszer úgyis meg kell nősülni, és Margitka még szívére való is volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése