Horpadt unalom vékonyította a konyhát. Sürgött a fehérnép, meg nem
álltak volna a világ minden kincséért sem, hadd lássa a falu Tiborja,
micsoda Margit ez a lány. Nem olyan, mint a Gerendásék lánya, aki
ilyenkor már biztosan aluszik. Ez a Margit, hamar kiderült, hogy a
traktálás magasiskoláját feltekert kontyba font, kendővel fedett fejű
anyjától, egy hirtelen mozdulattal magáévá tette. Sürögtek-forogtak,
ketten kotyogtak, akár egy csibe tyúkanyóval.
Kint a holdvilág alig derengett, a vastag felhők feketén úszkáltak,
már-már pancsikáltak az ég vizében, fricskákat vetve az égi lámpására.
Tibor úgy érezte, már annyi ideje ül, hogy lassan őszbe fordul ifjú
bajusza. Magában virággal megrakott talicskákat görgetett a legmargitabb
lába elé, aki anyja felügyeletében sürgött. Lapítón sirítés közben,
annak tekintetéből kiesve, vagy talán nem, falta a kacsintásokat.
Már nem is unatkozott annyira a legény, mert kettejük kacsintásainak
váltásából, tűzijátéközönt lehetett volna repíteni a fenyvesek fölé.
Csak úgy zizegett, az elektromossággal feszült konyha, kínvágy levegője.
Anyja, minduntalan szomjának oltását szorgalmazta. Tény, ami tény,
Tibor nem vetette meg a jóféle, szép színű boritalt, de már a
csizmaszárába is lassan ott lotyogott.
Köves bá’, hogy-hogy nem, lefeküdt, s a lány összes testvére is. Talán
koreografált összeesküvő esemény gőzölgött, a faragott cifrításokkal
díszített pityókatörő alatt. A liszt gyúrásán túl, egyre nagyobb tömegű
dagasztvány gyarapítóval, mint egy mutatvány terül el. Margitka ebben a
valószínűtlen esti időpontjában mutatta be kenyérsütési tudományát. A
kenyér székelyföldön mindig krumplis.
Tibor egy darab időn túl nem birta, a legjobb akarattal sem.
Önfegyelmének utolját is odavacskolva jelezte, meglátogatná a helyet,
ahová koronás fők is hintó nélkül mennek.
Az udvarlás legelején tartott, úgy érezte jobban halad, mint a felpörgetett Titanic nem várt végzete felé.
Nem nagyon ismerte az udvart, kintről alig lehetett belátni, épp a csűr
teteje és a pajtaoldal szűrődtek, avatatlan szemek látómezejébe.
- Itt mindjárt, előre! - mondta Margitka.
Csak az nem volt világos, hogy miért ácsingózik tovább, a nyitott
konyhaajtóban, végül is az ilyesmit, általában nemre való tekintet
nélkül, egyedül is el tudja végezni az ember. Közönséget, a legritkább
esetben, talán soha nem kíván. Margitka, a kezeit tördelte és mondott
volna valamit, de elkésett.
- Nálatok úszómedence is van? - Zubogott ki Tiborból a meghökkenés első
mondata, majd a fanyarlás szállongálásától valamelyest felvilágosulva, a
járdaszélre tette kezét és...
- Vigyázz!
- Mire?
- A másikat is!
Mert hogy azzal, a jellegzetesen “ahol fényes, ott egyenes”
hozzáállással nem a járdára tenyerelt. A majdnem derékig furcsaságban
álló helyzetből, úszó hasalás lett volna. Nehezen fordult, de a végén
kikecmergett.
- Ezt miért csináltátok velem?
A leány előbb vihogott, aztán zokogott, majd mind a kettőt együtt.
Elásta a pártából szabadulás gondolatát is. Inkább a lehetetlen helyzet
adta kényszerűn önsajnáló bőgő-nevetésébe süppedt.
- Tibor, már négyszázszor mondtam édesapámnak, hogy csináljon ide egy
kerítést, te vagy a nyolcadik, aki beleesel. Most jobban lehet látni,
nézz körül, milyen takaros, rendbe szedett udvarunk van...
- Igen, kimondottan szép porta…
- Hogy erre miért nem képes apám, sosem fogom megérteni. Nem szokott sem
röhögni, sem búsulni, mikor megtudja, hogy az állatok emésztője, újabb
vendéget fogadott.
- No, engedelmeddel én most elmennék, kifordítom csizmámból, és
egyebemből ezt a nyirkos, villára valót, ami igen jól fog majd tavasszal
a földeken.
Óvatosan, hogy a késői órára való tekintettel az üres, immár
beszagosított utcák esetleges járókelői orrmintával rá ne jöjjenek
kilétére, hazakerült. Házuk előtti patakban egész testében végigfeküdt,
hagyta, hogy a patak mossa, mossa ruháját, nadrágját, csizmáját és
bódulatát. Majd felült, és az éjszakában, már nyugodtan mindent leszedve
magáról, öblíttette át gönceit.
Bement - igyekezett kapunyikorgás nélkül - és a kiteregetett holmik
közül a szárítókötélről, szép csendesen, hogy még véletlenül se hallja
meg senki, visszaöltözött a nyári kánikulában.
Mire a tátott szájú Margitka visongó örömére ismét megjelent, már belül
is kiszáradt a csizma. Kis jóindulattal, pataki desodorral,
szagmentesült ő is.
A leány nyakába ugrott, magát s egyben Tibort is kompromittálva. Akkor
rögvest, hirtelen mindenki, mintegy jeladásra ébredt fel, s mire a
magára eszmélt legény, a háztető cserepeire vezető irányjelző táblát
megkereste volna, már zúdult is a gratuláció.
- Édes gyermekeim, hát miért titkoltátok ily sokáig anyátok és apátok
elől? Tiborom, fiam – szólt túlságosan is józanul az öreg Köves - ládd-e
a kerítést?
Tibor látta, szeretett volna átugrani rajta.
- Ezen belül, te itthon vagy! No, ha már így alakult, az esküvő, ha apádékkal megbonyolódunk, ősszel meg is lehet.
Tibor, engedélyt kért a mellékhelyiség használatára.
- Használd csak fiam nyugodtan. Bár vannak még gyerekeim, a juss
mindenkinek kijár, nem tudom rád testálni szerény portámat, de szabad
mozgásod van. Szólíts apámuramnak!
Tibor egyenesen ment arra, amerre fénylett. Ha először meghozta
"szerencséjét", talán segít másodszor is kijutni. Nem segített, közben
korlát kerekedett köré… Végül olyan nagyon már nem is bánta, egyszer
úgyis meg kell nősülni, és Margitka még szívére való is volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése