(Részlet egy soha meg nem írt novellából)
Egyik reggel az
eligazításnál felszólították a frissen besoroltakat, hogy, aki valamilyen
hangszeren játszik, jelentkezzen a századirodán.
- Mann György közlegény jelentkezem! – csapta össze a
bokáját a százados előtt.
- Pihenj! – mordult rá az asztal mögött álló tiszt – Milyen
hangszeren játszik?
- Zongora.
- Mit csináljak én egy zongorával a fúvós zenekarban? Mi?
- Tudok szaxofonon is játszani.
- Miért nem ezzel kezdte?
- Mert zongora a hangszerem, csak ismerem a szaxofont is
valamennyire.
- Jelentkezzen Boros őrmesternél ezzel a cédulával – és a
kezébe nyomott egy papírt, amire felírta Gyuri nevét és némely adatát -.
Megértette, közlegény?
- Igenis, százados úr!
- Lelépni!
Ezzel kezdődött
Mann Gyuri zenei karrierje a hadseregben. Nem várt eredményt hozott számára a
muzsikálás: felmentették a kiképző gyakorlatok, a katonai szolgálatok – többek
között az őrség - alól. Igaz,
gyakorolni, próbálni sokat kellett délelőtt, délután, de ez nem jelentett
megterhelést, és több szabadidővel is rendelkezett a többi zenésszel
egyetemben.
- Szintén zenész? – hallotta Gyuri a terem mélyéből a
tréfásnak szánt kérdést, ahogy belépett.
Ez a közös háló egy
jókora terem, ahol harmincöt ágy található. Harmincnégy a bakáknak, és egy
függönnyel elválasztva az altisztnek. Az altiszt, az őrmester ott aludt velük,
hogy álmukban is vigyázzon a fegyelemre.
Gyuri vizsla
szemmel nézett végig az emeletes ágyak során, s meg is pillantotta a kérdést
hozzá intéző újoncot.
- Te szóltál? – kérdezte vissza a langaléta katonát, aki
felső ágyon ülve lelógatta hosszú lábait.
- Kondor Ottó! – ugrott le a földre a másik – Klarinét! –
közölte utána röviden.
- Mann György! Zongora.
- Miii?
- Szóval, szaxofonra vettek be, de én igazából zongorista
vagyok, csak…
- Ne magyarázkodj! Értem én, hogy nem cipelhet magával a
zenekar egy zongorát. De miért éppen szaxofon?
- Akkor mégis magyarázkodom. A barátom tanított meg
játszani, és engedte, hogy titokban nála gyakoroljak. Tudod apám nem nézte jó
szemmel, ha a zongorán kívül más hangszeren is játszom, mert szerinte az a
zongora rovására menne.
- Marhaság!
- Az! De az érveit szobafogsággal és pofonokkal tette
nyomatékosabbá.
- Jó alak lehet!
- Igaz, de az apám!
- Te miért nem vagy egyetemen? Hallom ám, a beszédeden, hogy
nem a kapanyél mellől jöttél!
- Az apám miatt.
- Na, ezt magyarázd el érthetően!
- Az öreg állandóan hajszol, teljesítményt vár,
eredményeket. Egy pillanatra sem lazít, rám telepszik teljesen. Ami neki nem
sikerült, mármint, hogy nem végezte el a jogot, velem akarja bepótoltatni. Már
kisiskolás, óvodás koromtól mindenhol a maximumot követelte meg. De most már
vége!
- Azt akarja, hogy ügyvéd legyél? Nem is rossz!
- Lehet, de én most katonazenész akarok lenni!
Így is történt. Az
összeválogatott zenészek könnyen alkalmazkodtak a követelményekhez. Az azonos
szenvedély, a muzsikálás közel hozta őket egymáshoz. Barátok lettek és együtt
küzdöttek a lélektelen, parancsra épülő katonaélet ellen. Különösen Ottóval
barátkozott össze, aki először szólította meg, mint zenészt. Egy év leteltével
azon kezdett mélázni, hogy nem is lenne butaság leszerződni a hadsereghez, mint
katonazenész.
- Azt, hogy én miért vállaltam a katonáskodást, és
kacérkodom a bezupálással szinte megértem, de te miért forgatsz a fejedben
hasonló gondolatokat? – kérdezte Gyuri a barátját, Ottót.
- Honnan tudod, hogy én mit forgatok a fejemben?
- Láttam a szemeden, mikor erről elmélkedtem.
- Hát, igazad van! Ezen spekulálok már egy ideje. Én nem
unalmamban szeretnék hivatásos katonazenész lenni, mint te, vagy mert
megaprehendáltam apucira!
- Hagyd ezt, inkább mondd, a saját történetedet!
- Amióta legutóbbi eltávozáskor otthon jártam, nincs jó
napom!
- Mi történt?
- Apám elveszítette a tőzsdén minden vagyonunkat. Kalapács
alá került a bírtok, a városi házunk, még a bútoraink is. Csak egy tanya maradt
meg Száldobágy mellett. Alig elég négyüknek. Jani öcsém még kisiskolás, Magdika
húgom pedig tanítónőnek tanul. Ha most nem segítek rajtuk, dugába dől a terve,
ott kell hagynia az iskolát. Mehet kapálni a többiekkel egy sorban.
- Ezért akarsz bezupálni?
- Inkább civil alkalmazott szeretnék lenni. Úgy szabadabb az
ember és talán a pénz is több.
- Mit szólt a család a lecsúszáshoz? Hogy viselik, hogy az
ezer holdból hét szilvafa maradt?
- Apám káromkodik és szidja a bankot, anyám kiabál vele és
szidja a kártyát.
- Te pedig töröd a fejed, hogy miképpen segíts rajtuk. Igaz?
- Nem szeretném, ha a húgom otthagyná az iskolát! Valahogy
pénzhez kell jutnom. Nincs valamilyen ötleted?
- Tudom is én! Hétvégi eltávozáskor menjünk el muzsikálni…
- Kedvem lenne hozzá!
Gyurinak akadt a
városban néhány barátja, akik megígérték, hogy segítenek alkalmat találni
hétvégi muzsikáláshoz. Jó ötletnek bizonyult, mert két nap múlva már
jelentkezett is az egyik kisvendéglő tulajdonosa, hogy szívesen venné, ha
szombat esténként fellépnének nála vendégcsalogatónak. A banda is hamar
összeállt: Gyuri - zongora, Ottó – klarinét, a városból két fiú – hegedű és
brácsa. Nevet is találtak maguknak: „Kondor-Mann kvartett”. Most már csak a parancsnokot kellett rávenni,
hogy minden szombaton adjon nekik eltávozást.
- Elengedlek, de minden hónapban az utolsó hétvégén nálam
muzsikáltok. Társaság lesz nálunk. Úri társaság. Úgyhogy rendesen kell majd
viselkednetek! Kaptok enni-inni, de berúgni nem szabad. Megegyeztünk?
- Megértettük! – csapták össze egyszerre a sarkukat.
Mindenki
megelégedésére sikeresen szerepeltek már az első fellépésüktől. Az ezredes házi
mulatsága is baj nélkül lezajlott. Az ezredes unokahúga, egy duci, ábrándos
szemű hölgy töltötte be a háziasszony szerepét. Vendégként fogadta a kvartett
tagjait, majd büszkeségtől dagadozva mutatta meg a szalonban álló zongorát.
Valóban csodálatos darab – egy jó karban tartott Steinway. Micsoda különbség,
ha a kocsmai, kopott pianínóra gondolunk.
- Tetszik? – fuvolázta a háziasszony.
- Csodálatos! – kiáltott fel lelkesen Gyuri.
- Ó, ön biztos zongorista!
- Szabad? – ült le a kerek székre a fiú, s hogy a
háziasszony rábólintott, végig futtatta az újait a billentyűkön.
A felcsendülő
dallam a szalonba csalta a vendégeket és a háziakat. A rövid játékot tapssal
jutalmazták, s kérték, folytassa. Esetlenül meghajolva motyogta, hogy ez csupán
újgyakorlat, nem érdemli a tapsot.
- Ne szerénykedjen, inkább játsszon nekünk valamit. Valamit,
ami a kedvence – biztatta az ezredes is.
Gyuri intett Ottónak
és a vonósoknak, hogy jöjjenek közelebb és figyeljenek rá.
- Gershwin: Summertime, saját hangszerelés – jegyezte meg
halkan.
Lüktető ritmus
csendült fel az újai alól, a hegedő lágy dallama ellensúlyozta az erős ritmust,
majd a klarinét rikoltva válaszolt a zongorának. Így ölelkeztek a hangok,
megidézve a nyári vizek, mezők és szenvedélyek izzó hangulatát. Nem a
megszokott melódiák, ritmusok hangzottak, hanem valami felkavaróan új, amitől
az ember arcán a kezdeti döbbent csodálkozás mosollyá finomul, sőt a
meghatottság könnycseppje is megcsillan a szemében. A megbabonázott közönség a
zene elhallgatása után is csendben ültek néhány pillanatig, aztán kitört az
ováció. Az emberek odacsődültek a zenészekhez, köszönték az élményt,
szorongatták a kezüket, dicsérték őket, szinte széttépték lelkesedésükben. Az
ezredes sem maradt ki a lelkes dicséretekből, és átölelve az Ottó és Gyuri vállát
sűrű krákogások közepette kijelentette:
- Azt hiszem … khm … azt hiszem, soron kívüli előléptetésre
teszek javaslatot, fiuk!
A vendéglőben
kevésbé hangos sikert arattak, bár a vendégcsalogatás jól sikerült, ami anyagi
hasznot nem csak a tulajdonosnak hozott, hanem nekik is. A muzsikával elégedett
vendégek a régi szokás szerint a hegedű húrjai alá húztak be különféle címletű
pénzeket. Zárás után aztán a fiúk osztoztak. Ottó is juthatott így egy kis
pénzhez, amit havonta mindig hazaküldött. „Magdika kicsi húgom részére!” – írta
minden alkalommal. Szóval sínen voltak, a lehetőségek szerint. A többi
sorkatonához képest királyi dolguk volt, s ezt ők értékelték is – ingyen
muzsikáltak a tisztek meghívására.
A vendéglőst, akivel
szegődtek a szombatesti muzsikálásra Dobozinak hívták, mint a híres váradi
cukrászt, de nem voltak rokonságban egymással, hiszen a cukrász Bihar megyei
nemes família sarja, míg eme, a kocsmáros Dunántúlról került ide. A nagyapja
nyitott itt kocsmát, s ez nőtte ki magát az unokája idejére vendéglővé. A
termet kissé átrendezték a zenészek, a kvartett kedvéért. A bejárattal szembeni
sarokba beállítottak egy pianínót – alkalmi vétel, egy hagyatékból került a
tulajdonoshoz. Egy hevenyészett dobogót is építette ide, a sarokba, s azon helyezték
el a hangszert, s ide álltak a muzsikusok. Az új attrakciónak köszönhetően a
szombati vendégek száma jelentősen megnőtt és összetételében is megváltozott.
Vegyes társaság verődött össze ilyenkor; nem hiányoztak a város tisztviselőitől
a mesteremberekig, s az iskolák tanáraitól a gazdálkodókig szinte senki. Ennél
demokratikusabb intézmény a világon nem létezett, hiszen egy teremben ült a
földbirtokos és az asztalos mester, a fűszeres és a szabadságos huszárkapitány.
A muzsika, a zene öröme hozta őket egy tető alá.
Ezt az idilli képet
azonban sokszor megzavarta néhány külső, ide nem illő személy. A minap is ez
történt. Még nem sokkal múlt tíz óra, mikor az ajtót berúgva bejött három több
mint kapatosnak mondható fiatal. Oda masíroztak a bárpulthoz, ahonnan a magas
székeken ülő fiatalok gyorsan elillantak, átadva a terepet az újonnan
jötteknek.
- Férfias italt adj! – szólt a bárosnak egyikük.
- Vodka, skót whisky, konyak? – sorolta hajlongva a
megszólított.
- Külföldi mocsok nem kell! – böffentette utálkozva a
szószóló.
- Ó! – gyúlt világosság a báros fejében – Kecskeméti
barackot ajánlok és nyomtatónak egy krigli pilseni-t.
- Töltsd!
- Decis pohárba! – parancsolta egy másik.
Egyetlen korttyal
leöntötték a torkukon, s utána jót húztak a sörből. A csapos szorgalmas
törölgette a pultot, s nem nézett volna semmi pénzért a három vendégre, pedig
azok minden mozdulatát árgus szemekkel figyelték. Botrány lógott a levegőben.
Nem csak itt a teremben, hanem kint a világban is. A vendéglő védettnek hitt
világát is könnyen szétzúzhatja a kintről behatoló erőszak. Zenészeink
megérezték a légkör veszélyes változását, és óvatosan kiosontak a konyhán
keresztül. A házak árnyékába húzódva igyekeztek minél távolabb kerülni a
vendéglőtől. Már párszáz méterre lehettek, mikor felhangzott a rendőr kocsi
érkezése. Napok múlva tudták meg, mi történt. Az három izgága fiatal kirángatta
a pult mögül a csapost és ütni-verni kezdték, amiért külföldi italokkal kínálta
őket. A vendégek közül siettek páran a csapos segítségére. Dobozi, a tulajdonos
kihívta a rendőröket, aki rövid intézkedés keretében előállították a csapost és
három vendéget, akik segítettek ártalmatlanná tenni a duhajkodókat.
Gyuri nagyon
elgondolkozott ezen a váratlanul végződő rendőri intézkedésen. Kezdett más szemmel
körül nézni világon, a városban, az országban és nyugtalanító dolgokat
tapasztalt. A burok, amiben eddig élt hirtelen szétpukkant. Érthetetlen és
értelmetlen dolgokkal találta szembe magát. Türelmetlenség, elégedetlenség,
erőszak, lázongás és embertelen hatalmi intézkedések vették körül bármerre
fordult.
- Ottó, én elhatároztam, nem csinálom ezt tovább! – szólott
barátjához egyik reggelen.
- Mit nem csinálsz tovább? És miért?
- Ezt az egész vircsaftot. Hallottad, a tüntetők ellen
bevetették a lovas rendőröket, s azok közéjük rúgattak megkardlapozva azt, aki
nem menekült el elég gyorsan. Mivel nem bírtak velük, kivezényelték a fiúkat a
másik ezredből. Eldördült egy sortűz a levegőbe, de mégis néhány embert halálos
találat ért. Sírva jöttek vissza a bajtársak – nem tudták, ki lőtt az emberek
közé. Érted már?
A következő
eltávozáskor haza ment.
- Gyurica! De jó, hogy újra látunk! – lelkendezett az
édesanyja.
- Gyere be a könyvtárba! – szólt édesapja az üdvözlések
után.
- Valami baj van? – kérdezte, mikor magukra maradtak – Látom
a szemeden, a rebbenő pilládon, hogy bajban vagy. Halljam!
- Apám, kérlek, beszélj a bíró úr sógorával, aki a
hadkiegészítőnél van.
- Nem kérdezek most semmit, de bízzál bennem!
Két hét alatt
leszerelték. Olyan gyors tempóban hagyta el a kaszárnyát, hogy még zenész
társaktól sem búcsúzott el.
Otthon kellő
lelkesedéssel fogadták megszabadulását a hadseregtől, s apja kérdésére, hogy
most mihez kezd, kedvére valóan válaszolt.
- Beiratkozom a Jogakadémiára, mint felmenőim.
- Már rég megkezdődtek az előadások.
- Keresztféléves leszek. Már beszéltem a rektori hivatallal.
- Hogy is működik ez?
- Egyszerű – a második szemeszterrel kezdem és a következő
évben hallgatom majd az elsőt, utána a harmadikat. Világos?
- Az…
https://www.youtube.com/watch?v=MIDOEsQL7lA
